ProsperoD
disztribúciós könyvterjesztés
Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Külföldi könyvek
webshopja
ProsperoD<br>disztribúciós könyvterjesztés Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Külföldi könyvek <br> webshopja
Én; élet; rajz

Én; élet; rajz

A Születtem… sorozat (Palatinus), többek között magyar írók, színészek, képzőművészek, tudósok önéletrajzai után adja közre a
Magyar politikusok önéletrajzai
című gyűjteményt. A hátsó borítón a könyv szerzőjének mondott szerkesztő, Csiffáry Gabriella pontosan azokat a bosszúságokat szerzi az olvasónak, mint eddig. A Névmutatóban sorakozó életrajzok egységes szempontrendszer nélkül készültek, sokszor pontatlanok vagy hiányosak, s az összeállító nemegyszer minősítgeti a politikusokat, a jótékony tárgyilagosság helyett. Maga a politikus-névsor is számos ellenvetésre, hiányok-hiányzók felemlegetésére ad okot. Problematikus a forráskezelés, forráshasználat. Ortutay Gyula önéletrajza például egy televíziós interjú (kihagyásos) leírása – amelynek utolsó sora: „Itt sem nyugszik Ortutay Gyula (sírfelirat)”, ez az ironikus zárlat érthetetlen az 1940-es évek végén viruló magyar irodalmi „folklór” az élőket kipellengérező játékos sírvers-kultúra nélkül.
Ennek ellenére – s noha a sorozatnak nyilván ez a kötete a legkényesebb – haszonnal forgatható, igen érdekes, roppant tanulságos a munka. Csiffáry Az önéletírás régen és ma… című tanulmánya megfelelő ráhangolás (bár hogy „Gogol köpönyege” miként kerül ide, néhány megfogalmazás miért nem letisztultabb, az talányos), az önéletrajzok pedig, gróf Zrínyi Miklósétól Kádár Jánoséig, alkalmasak bizonyos, nagy óvatossággal kezelendő magyar történelmi „hosszmetszet” kialakítására (a közelmúltig).
„Úgy gondolom, minden embernek vallásos kötelessége volna naplót írni és önéletrajzot” – olvassuk Csiffárynál Balázs Béla szavait. Viktor Jerofejev,
A jó Sztálin
című „önéletrajzi ihletésű regény” (Európa) manapság kultikusnak számító orosz szerzője viszont úgy vélekedik: „Miért írnak az írók önéletrajzot? Szerintem ez valami súlyos betegség. Hasonlóan ahhoz, mint amikor belevésed a padba a monogramodat. Az író feladata nem az önéletrajzírás, ki kell térnie előle, megetetni a halakkal.” Gorkij, Joyce, Bunyin, Nabokov kapja meg a magáét (szépírók tehát). Jerofejev mesterműve – mely voltaképp arról szól, ami a címe!; s mindezt a lehető legszemélyesebb családi alapon – az „E könyv minden szereplője kitalált, beleértve a reális alakokat és magát a szerzőt is” előrebocsátással (és a familiárisan testáló ajánlással) vágja át az autobiográfia vagy az autobiográfia gordiuszi csomóját. Goretity József kitűnő fordítása a tényirodalom alapjain épülő nagyszabású önkritikai, morális epikai fikciót láttat; kissé (ám tudatosan) vegyes technikával írt, mozgalmas regényt.
Írok, tehát vagyok
-Czigány Lóránt így summázza az Emigráns napjaim múlása, 1971-1981 alcímű napló lényegét. Az egyszerre érzelmi és praktikus megfontolásokból indított feljegyzések kilencven százaléka került az olvasó elé (Kortárs). Az óhazával tisztázott, újrarendeződni képes kapcsolatot tartó naplóíró takarékos a szóval, sőt – bevallottan a nulla dies sine linea kedvéért – néha akkor is feljegyzést készít, ha nincs mit feljegyezni. Másik kifogásunk: a rengeteg név– és címírási pontatlanság az asztalfiókban nem zavaró, a nyilvánosság azonban megkövetelte volna a korrekciót. A hetvenedik születésnapját nemrég ünnepelt Czigány eleven, pezsgő krónikát ad a „kinti” (angliai, illetve az Amerikai Egyesült Államokban töltött) évekről, magyarországi látogatásairól, nála-náluk időző vendégeiről, egykori kulturális élményeiről, emberi egyénisége éréséről. Egy-egy mondata nyomán nem csupán ellenlábasai: barátai közül is sokan találva érezhetik magukat, a szöveg azonban nem vitriolos és nem poénhajhász. Jó lüktetésű, a figyelmet ma is lekötő, mérlegelésre és emlékezésre indító naplópróza. Van min elmélkedni. Akár olyan melléktémán, hogy a krónikás végül is szereti-e a színházat vagy sem; olyan konzervatívan viszonyul ehhez a „szórakoztató intézményhez”, mint itt-ott odaveti; s valóban annyira fogyatékosnak tekinti a drámát, esendőnek a lírát a megemelt-magasztalt epikával szemben, mint ahogy kikövetkeztethető? S ez csak egy kérdés az ezer közül.
Volt idő
cím alá fogva látott napvilágot Mészöly Miklós és Tüskés Tibor levelezése, az utóbbi szakszerű irodalomtörténészi adjusztálásával (Pro Pannonia). Ez természetesen nem önéletrajz – s mégis az, Mészölyé is, Tüskésé is. Egy-egy sáv két, időnként találkozó életútból. S a pécsi irodalmi élet, a Jelenkor folyóirat egy-egy szakaszának „autobiográfiája” ugyancsak. Az informatív, dokumentáló vonatkozások felülmúlják persze a szépirodalmi értékeket, ám – főleg közvetetten, kitekintésekkel – abban sincs hiány. Szolid fényképanyag társul a kötethez – arcot kapnak a levélírók, arcot a dedikált könyvek. Képpé – is – válik a két arc, mely a textusokban karakterizálódott, s egykoron hol egymás felé fordult, hol nem.
Tarján Tamás

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Válogatás
A Könyvhét 2018/2. számaÉS Páratlan oldalA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyKarácsonyi kalandHolly elveszett varázspálcájaRőtszakáll, a koboldkalózA királylány álmamacskarácsony
Belépés