Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Livi meséi
Babák magyar
népi viseletben
Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Livi meséi Babák magyar <br> népi viseletben
Hagyatékok

Hagyatékok

Mihail Afanaszjevics Bulgakov 1922 és 1925 között vezetett Naplója kinyomtatva alig ötven oldal, de így is nélkülözhetetlen felvezetése a Naplók, levelek 1917-1940 című összeállításnak (Magvető, fordította Kiss Ilona). A gyűjteményben olvasható szövegek legtöbbjére a zaklatottság, a töredékesség, a kíméletlen irónia – helyenként a virágnyelv vagy a kicsikart játékosság –jellemző. Viktor Loszev eredeti (1997-es) jegyzetei nyomán a kevésbé ismert személyek kilétére, a sokszor hátborzongató események lefolyására fény derül, a sorskrónika mégsem menekülhet egy sötét korszak homályából és hálójából.
A Mester és Margarita írójáról eddig is nagyjából tudott volt, hogy – korai haláláig – embert próbáló élet és szinte állandó üldözöttség, mellőzöttség volt az osztályrésze, a fenyegetettség morbid tényeiről azonban aligha lehetett képünk. Most érhetővé válik, miért vett fel (a levelező) Bulgakov olyan beszédmódot, amely (már 1923-ban is) így indíthat egy küldeményt:
„…Eladtam a Nyedrának az Ördögösdít, és a doktorok szerint mind a két térdízületem reumás; ezenkívül vettem egy selyemkárpitos bútorgarnitúrát…”
Bulgakov maga természetesen különbséget tudott tenni hangsúlyos és hangsúlytalan között, ám azt nem vívhatta ki, hogy a szovjet rendszer ritkábban engedékeny, gyakrabban a különféle büntetések, tiltások szigorát alkalmazó körülményei között ő, korának egyik nagy írója ma a semmi felé pörgetett játékszer legyen. A kötet (fölöslegesnek tetsző frementumaival együtt is) érdekes olvasmány: a kordokumentum mögött rendre felsejlik, a nagy Bulgakov-alkotások - a textus tudatos teatralizáltsága folytán talán főképp a Színházi regény – világa.
Hajdani első egyetemi évünk két tárgyának végtelen türelmű jó tanára, Hollós Attila Csopey László élete és művei címmel írt voltaképp kétnyelvű (az orosz ajkú olvasó számára is megszólaló) könyvecskét. Az irodalmi emlékezet által elsősorban orosz művek fordítójaként becsült Csopey (1856-1934) matematikát és fizikát tanult, a bölcsészetbe is belekóstolt, volt „napidíjas lapszemlész” és lett a tudományos népszerűsítésben érdemeket szerző publicista. Az MTA pályázatára készített rutén-magyar szótár szerzője, egy (csak eltervezett) bolgár-magyar szótár koncipiálója előtt Hollós a teljes szerzői bibliográfia, valamint a tevékenységet megértető életrajz közreadásával tiszteleg (a külföldön élő Csopey-utódokig néha egy-egy névírásmód, az itthoniakhoz olykor egy telefonkönyv adattára vezette el őt). Csopey László nem közismert, de (utóéletét nézve) nem is elfeledett szakember. Hollós Attila róla szóló kis könyve olyan, mint egy kitűnően sikerült mellszobor. (A Nyíregyházi Főiskola kiadványában a „talapzatról” Udvari István sorai gondoskodnak.)
A Csopeynál egy fél emberöltővel fiatalabb Horváth János – ahogy sokan okkal vélik: „a legnagyobb magyar irodalomtörténész” – születésének (1878) 125. évfordulója kapcsán felhalmozódott tanulmányokat tette közzé az irodalomtörténet című folyóirat 2004/1.szám. A hagyaték állapotáról és anyagáról Korompay H. János írása tudósít. Az Osiris Kiadó – megkezdve a Horváth János Összegyűjtött Művei című sorozatot – a tudós Verstani munkáit közrebocsátva máris kiemelt két, eddig nem publikált eszmefuttatást a dossziékból. Ezek egyike, a Zács Klára körül (Horváth, vitapartnerével és az Arany János-kiadások konvencióival ellentétben az cs végű névalakot használja) a tán csak a szakembernek érdekfeszítő verstani problémát úgy intonálja, hogy indulatszavaink versbeli viselkedéséről újszerűt, a szinkopéról és a triolról megfontolandót mond. S hol van ez a röpke cikk A magyar jámbus… - tanulmányhoz képest (így, á-val), vagy a Rendszeres magyar verstan vitatkozni is megtanító organikusságától?! Korompay H. János és Korompay Klára remek szerkesztői munkája nyomán ez a „konzervatív” tomusz (különben valóban az – nemes értelemben), mely például oldalakon át lajtstromozza a citátumokat Arany, Vargha Gyula és Kozma Andor rímeiből, friss és hatékony tudományos korpuszként jeleníti meg a – saját szóképzésével szólva – „versész” Horváth János életművét.
Kántor Lajosnak nyilván sokszor voltak s vannak keze ügyében Horváth munkái. A kolozsvári irodalomtörténész most A kapu (bévül a szövegben inkább: A Kapu) című könyvével (Balassi – Polis) emlékíróként mutatkozik be. A Ház, utca, város (ország) alcímű kötet: „Családregény-vázlat, naplókkal, levelekkel hitelesítve”. Az egyik nagymama (fényképen is megtekinthető) naplója adta az ötletet. Az idéző, montírozó írástechnika finoman mossa össze a régmúltat, a félmúltat és a jelent – például a nagymama épp száz évvel ezelőtti, 1894. augusztus végi nagy szomorúságát és komoly nekiszánakozását s az unoka a letűnt évtizedekben tett őrjáratait. Mivel a Tartalom nem fedi, hanem értelmezi, listázza a főszöveg két nagy fejezetét (a másodikban jobbára a Kántorhoz írt, kommentált, kor- és sorsjelző leveleket), érdemes mindig a hátsó regiszter segítségére támaszkodni. Elég jó minőségű – a familiáris kísérőszövegektől is hangulatos – fényképek teszi „albummá” az immár generációkat hűségesen kiszolgáló, százéves ház, a kolozsvári Mikes utca 15. gazdájának egy kicsit Parainesis-szerűen testáló, műfaji újdonságokkal is ékes önéletrajzi, családtörténeti kalandozását.
Mosolyogva néz ránk a Magyar Népköltészet Tára sorozat (Balassi) IV. kötetének borítójáról A herencsényi mesemondó – a most egyéként Vajdafalun élő – Bartusné Szandai Teréz fotografált (népviseleti ruhadaraboktól övezett) arca. Herencsényi mesék, mondák és tréfás elbeszélések kaptak helyet a gyűjtő, magyarázó (egyben sorozatszerkesztő) Magyar Zoltán gondozta lapokon. A kiváló mesefának már a mi néprajzos éveink vége felé is híre volt, de ha tehettük, persze inkább a neves (már életében „legendává” lett) Tombácz János portájára futottunk, Mátyás királyról, garabonciásról s egyebekről hallani.
Szandai Teréz 125 szövege – állatmesék, varázsmesék, legendamesék és apokrifek, példázatok, tréfás mesék, történeti mondák, legendák, betyármondák, hiedelemmondák – hű képet nyújt arról, hogy a lokális szájhagyomány ágairól szedett mesék akkor is megőrizhetik a külső, a műirodalmi hatásoktól való viszonylagos érintetlenségüket, ha a mesemondó és környezete elég korán ambicionálni kezdi a nyilvános szereplést. A nógrádi Herencsény meséinek tudója – aki részben a helység történetének egy lehetséges formáját önti szavakba – a külvilágnak nemigen engedett beleszólást a maga tudatába. Ha várról ejt szót, az a vár ugyan „össze vót kötve” a budai várral (nincs a hazában vár, amelyről ne mesélnék ezt…), de a mesék alagútjai – akármennyire is a „nagybetűs” mese ásta és hagyományozta őket – a mesemondó fantáziája szerint kanyarognak.

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Válogatás
A Könyvhét 2017/4. számaA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyKarácsonyi kalandHolly elveszett varázspálcájaRőtszakáll, a koboldkalózA királylány álmamacskarácsonyNKA
Belépés