"Hatvan év csupán a kezdet"

A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon már esztendők óta hagyomány -- Zentai Péter László ötletéből -- a "kerekszületésnaposok" köszöntése. Akik az írótársadalom tagjai közül egy-egy évben különösen jeles életrajzi állomáshoz érkeznek, azok sorából minél többet igyekszünk meghívni a Budapesti Kongresszusi Központba, kis ajándékozásba és ünneplésbe torkolló kerekasztal-beszélgetésre. A tervek szerint így lesz ez idén április 21-én, vasárnap is. Jómagam -- mint e születésnapi délutánok amolyan ceremóniamestere -- már köszönthettem tisztelettel nem is egy 90 éves írót, s tapasztalhattam, hogy a legfiatalabb meghívottak, az 50. életévükhöz értek és örülnek a figyelemnek. Már együtt van a 2002-es névsor, a hamarosan postázandó invitáló levelek döntik el, ki mond igent a rendezvényre.
Csupán szűkebb munkahelyi közösségemben is két olyan barátom, irodalomtörténész kollégám akad, aki január végén tölti be a hatvanat: Györffy Miklós 27-én, Vasy Géza 28-án (s miért ne sorolnám ide a sokáig közénk tartozó, most "egy házzal odébb" tevékenykedő Kodolányi Gyulát, akinek esetében a jeles nap 23.-a) Egyébként természetesen kétféle ünnepelt van: az egyik típus már egy-két esztendővel korábban felhívja a figyelmet arra, hogy majd neki is ott a helye, meg ne próbáljunk elfeledkezni róla: a másik inkább átsiklana a tényen és az eseményen, nem nagyon szereti a mégoly visszafogott nyilvános felköszöntést sem.
A 60. életévét január 13-án betöltött Veress Miklós költő irigylendő öniróniával és ihlettel ment elébe a dolgoknak. Ő, a Szegedhez oly erősen, s oly perlekedve kötődő poéta a Tiszatájban adta közre Kortársi laudációk a criticus laur(a)eatus-hoz című kis sorozatát, "avagy: Tehát G. Ágnes, HaGyőző, Háromkirályi Gáspár, Szervátius Víga' Bundus, Szepességtelen Etele, Új, Jé és Krasznikola nevében, fanyar öniróniával koccint a maga egészségére. Azt kapja, amit ad (persze a folyóirat is megsüvegeli őt, Tüskés Tibor "Álomtörténelem" című írásával, mely az e hasábokon már méltatott tavalyi gyűjtemény, az Éjféli verőfény -- a Kortárs Kiadó újdonsága -- kapcsán nyújt portrét és életmű-áttekintést). A játékos neveket nem különösebben nehéz dekódolni, az alaphang is tiszta: "hatvan év csupán a kezdet", illetve -- a VII. nyolcsoros megvilágítja az egész, igazán eredeti vállalkozást --: "Hat költő kántál hangomon, / mely félig övék -- így dícsérnek, / szorzószám szerinti jogon, / mert voltaképp mind tízet érnek. // A hetedik Te légy magad, / és verset írni kezdj ma főként: / ha redakciód nem akad, / mi felavatunk új költőként". Az egyik paródiácskában egy drámabemutatóról is szó esik, s némi csűrcsavarral ezt a sort vissza lehet fordítani az archaizáló és modern költői eszközöket lírájában évtizedek óta eredetien és előnyösen -- néha provokatívan és problematikusan -- elegyítő kitűnő poétára, Veress Miklósra, lévén jelenlegi szívügye egy (kész) drámája -- melyre remélhetőleg akad redakció, remélhetőleg akad színház is.
Mit csinál majd a hatvanadik születésnapján Vasy Géza? Bizonyára vizsgáztat az egyetemen. Postára ad egy tanulmányt, melyet az előző hétvégén fejezett be (ha jól tudom, ő is azon utolsó mohikánok közé tartozik, aki nem száőmító-, hanem írógépen dolgozik). Valamilyen érdekvédelmi vagy szakmai szervezetben írótársainak vagy diákjainak ügyes-bajos dolgait igyekszik elintézni, szavazatot számlál, racionális javaslatot tesz, hibás adatoknak utánaszámol. Legkedvesebb szerzőire: Illyés Gyulára, Nagy Lászlóra gondol. Sánta Ferencre.
A Sánta-kismonográfia... Ezt, az Akadémiai Kiadó (ma már más könyves műhelyben gondozott) Kortársaink sorozatának kötetét, Vasy egyik legkorábbi könyvét veszem elő most. Nem a Nagy Lászlóról írottakat, nem a Kilencek költőcsoport (vagy éppen Veress Miklós) munkásságát elemző szövegeket. Beszédesebb ma a Sánta-könyv legjobb passzusainak érvényessége. A mai irodalomfelfogás, történeti értékelés az 1960-as évek úgynevezett kisregény-hullámát -- s vasy vizsgálódásainak épp a kisregény az egyik kitüntetett műfaja -- szinte mindenestül igyekszik kiradírozni a hazai irodalomfejlődésből (azaz, egy-két alkotás kivételével, visszaminősíteni a harmad- vagy negyedvonalba). S még jó, ha esztétikai megookolás alapján, s nem ideológikus indulatból jön lendületbe ez a törekvés. Kétségtelen, hogy a Sarkadi imrétől, Fejes endrétől eredeztethető, Konrád Györgyig, Kardos G. Györgyig ívelő "sorozat" -- ami A gyáva, a rozsdatemető, másfelől A látogató, az Avraham Bogatir hét napja között íródott -- rászolgál az elfogulatlan elme újraolvasó, újraértékelő műveleteire. Ebben a sorban Sánta Ferenc három munkája a legproblematikusabbak közé számíthat: Az ötödik pecsét "megemelkedése" is, Az áruló értékzuhanása is -- legfőképp pedig a ma majdhogynem agyonhallgatott Húsz óra történelem-szemlélete, parasztságképe, prózatechnikája. Mivel az idén 75 éves író évtizedek óta nem tette le olvasói asztalára régóta ígért új regényeit (vagy csak azt az egyet, melynek készültéről a legtöbbet nyilatkozott), az argumentáció csakis a múltban (illetve a textusokban) talál fogódzókat. Vasy Sánta-monográfiája éppen legkivált a Húsz óra esetében az újraolvasáshoz is ad -- akár a saját, 1973 táján leírt ítéleteit is korrigáló -- támpontokat, például arról szólva, hogy "Sánta regényei mind beszélgetés-regények": például a szimultaneizmus fogalmát elmozdítva: például az érzékeny alakelemzéssel.
Györffy Miklós kissé olyan, mintha az általa írt magyar filmek valamelyikének lenne a karakterszereplője. Mintha mindig magányos lenne, holott pillanatok alatt hangot talál a dialógushoz vagy a tágabb beszélgetéshez, előadáshoz, vitához. Ha felemeli a szavát, akkor is az eszes halksága dominál: a kérdező, latolgató attitűd.
Magányos? Csak úgy, mint az esztétikum magándetektívje, aki fordítóként éppen a legmarkánsabb -- aligha könnyen magyarítható -- írók mellé szegődött: akinek munkássága nélkül mai Franz Kafkánk éppúgy nem lenne, mint Thomas Bernhardunk. Magányos? Csak annyira, ahogy az az 1980-as évek vége felé felparázsló szépirodalmi tevékenységéből, az egyelőre -- úgy tűnik -- folytatás nélküli A férfikor nyara című regényből és a Don Sarlós című drámából kihüvelyezhető (a regényre mint nemzedéki dokumentumra és mint műalkotásra is nagyobb figyelmet illett volna fordítania a kritikának). Magányos? A fél életét egyetemen, diákok között, a másik felét kritikusként, szcenaristaként, sokoldalú szakemberként a színházi és a filmes világban leélő személyiségnek csak annyira adatik meg a magányosság luxusa, amennyire ezt önmagának kiharcolja. Györffy fegyelmezett, s bölcselő módjára megalapozott önkorlátozással, erőbeosztással teszi rengeteg dolgát.
Tavaly A tizedik évtized című tanulmánygyűjteményét bocsátotta közre (Palatinus 2001 -- Magyar Nemzeti Filmarchívum). Filmtörténetünkből éppe a legfrissebb termés bemutatása a legkockázatosabb feladat -- még az is kérdés, beszélhetünk-e manapság a hagyományosan értelmezett filmről, filmművészetről --: a címadó összegzés mégis képes hiteles kncepciójú értelmezésajánlatot tenni. A további írásokat a kiegyensúlyozott kvalitás ellenére talán az rangsorolhatja, hogy Györffy a német és az észak-európai film iránt a legfogékonyabb.
Örkény István is kerek születésnapot ülhetne idén áprilisban. A kilencvenediket (már kezdenék is bele: miként módosult a dramaturgiai korpusz drámai legújabb, háromkötetes kiadásában). Aligha kétséges -- vannak jelek is rá --, hogy Örkényt Veress, Vasy és Györffy is nagyra tartja. Az egyperces novella zsenije így kezdte az Ősz című "minimítoszát": "Gács Szilveszter, az Észak-magyarországi Erdészeti Felügyelőség negyvennégy éves erdőkerülője, már fásulófélben, mert pont félúton a pályakezdés lendülete és a nyugdíjba menés révbe érése között..." -- szóval, Gács ezt és ezt tette. Pazar szövegjátékú indítás.
De jó, hogy Veress Miklós, Vasy géza és Györffy Miklós nem negyvennégy éves!