Huszadik század, első harmad

Nagyszerű fél regényben gyönyörködik az olvasó, aki Szomory Dezső
Horeb tanár úr
című 1934-es művét (Múlt és Jövő Kiadó) forgatja. Az Első rész állandó, harcias diskurzusa, mely az idősödő jeles (származása miatt visszaszorított) tudós (a címszereplő), valamint fiatal karrierista vetélytársa, (a kikeresztelkedett) Varjassy között zajlik, nem csupán az orientalisztikát, archeológiát, filológiát érinti. Horeb negyven körüli, érzékien felcsigázott felesége kerül a két eltérő erkölcsi és életfelfogás metszéspontjába. Tombol a körülírásos szerkezetek iróniája, tartalmat párol a lenyűgöző, sejtető szöveghangulat. A Második rész is gazdag a színekben, de hirtelen jön a nézőpont- és a grammatikai váltás, vérszegényebb a sorsrajz. A töredező történet már nem rendelkezik oly szilárd kerettel a pompás mondatokhoz és a zsugorodó cselekményhez, mint korábban. Kétséges, hogy az – úgymond – csak „lelki influenzában” szenvedő Horeb erőre kaphat-e még. Kőbányai János utószava szokás szerint ragyogó gondolatokkal (például a főszereplők jelentéses nevének magyarázatával), valamint ingerült vitaprovokációkkal hívja fel magára figyelmet. A Pap Károly- (és a Molnár Ákos-, Komor András-) jelenség, recepció problematikájának felhozása nem indokolatlan, viszont szerencsés-e Kertész Imre előfutárának ily mértékben tenni meg a „zseni” Szomoryt, s Kertész nevében a (tudvalevően meg nem kapott) Nobel-díjra méltatni a Horeb íróját? Márait ennyire (mai!) riválisnak, sikerét irritálónak tekinteni? Az esszéisztikus, polemizáló kalandozás nem mindig vesz előnyös logikai és irodalomtörténeti irányt. S vajon a kapcsolódó novellák sorából miért hiányoznak azok, amelyekre maga a regényszöveg utal?
Szerényebb mű, amolyan becses-kellemes olvasmány Bánffy Miklós három kisregénye, melyeket
Milolu
címen fogott össze a Balassi és a kolozsvári Polis (B. M. művei II.). Időzónánkba az 1927-es Reggeltől estig tartozik. A címben jelződő egyetlen nap alkalmas foglalat, hogy hosszú életek metaforája legyen. Időbontásos meséléssel elevenedik meg a két, öregségére is megszólalásig hasonló ikertestvér, Mária és Magdolna életútja. Egyikük a nagy zeneszerző, a Mester felesége lett, másikuk a sportember tengerészé-pilótáé. S persze mindkét nő a másiknak a férjét szerette. Nem viszonzatlanul… Vajon özvegységre, közös magányra és tennivalókra jutva szerethetik-e egymást? Beszél(het)nek-e nyíltan mindarról, ami egykor történt? – miközben a tébolyult komponista géniusz hagyatékát együtt gondozzák? A „teljes igazságot” csupán a történetet néha szinte giccsesen tálaló szerző tudja, nem a bibliai nevű nőalakok. Még inkább mi magunk rekonstruálhatjuk a nem különösebben eredeti, de általában mívesen előadott epizódokat. A Bűvös éjszaka és a Milolu két évtizeddel későbbi alkotások. Az utóbbi imitált detektívregény. Meghökkentő fogás, hogy az igencsak naiv lejegyző a rohanó események kellős közepén terjedelmes naplót ír a veszedelmes helyzetről (képlopási bűnügy is, furcsa szerelemféle is), amelyben nyakig benne ül…
Az ötödik kötetéhez (1912-1914 [szeptember]) érkezett
Babits-levelezés
(Akadémiai Kiadó) eddig sem Bánffy, sem Szomory nevét nem tartalmazta. A száz és száz későbbi levél még velük is kapcsolatot teremthet (hiszen például az öregedő Szomory bízott a Nyugatot szerkesztő Babits pártfogásában). Babits Mihály műveinek kritikai kiadása (szerkesztő: Sipos Lajos) a megszokott lenyűgöző ütemben és színvonalon folytatódik. Két fiatal szakember, Pethes Nóra és Vilcsek Andrea osztotta meg a feladatot. A levelek közt természetesen sok alkalmi és kevéssé fontos is akad, ám rengeteg az érdekesség (három hiányzó küldemény tartalmát egy negyedik valószínűsíti, a Nyugat anyagi helyzetére is rávilágítva stb.). Jóval nagyobb a Babitshoz írott, mint a tőle eredő levelek száma – ez a tény is sajátságos hangsúlyokat képez (s ha optimisták vagyunk, még felbukkanható B. M-levelekekkel kecsegtet). A bemutatás, feldolgozás, jegyzetelés dicséretes, noha olykor bőségesebbek lehetnének az információk, máskor fölöslegesek (Móra Ferenc ifjúsági regényeinek felsorolása nélkül jól meglennénk stb.).
Bánffy Miklósról nem, Szomory Dezsőről annál inkább tájékozódhatunk a
Katolikus irodalomszemlélet 1890-1920
alcímű, Harcok az új „világnézet” körül című kiadványból (Argumentum – Új Magyar Múzeum 21). Egy Szira Béla nevű (újság)író például 1916-ban úgy találta Sz. D. A pékné című kötetéről: „Francia hatásokkal vizenyősre hizlalt nehézszagú útszéli paraj. A téma mámorában elhadart, fésületlenül és borzasan hagyott stíluslihegés…” Az 550 oldalnyi szöveggyűjtemény (arányaiban néha kissé elbillenő) válogatása, sajtó alá rendezése a bevezetést, a portrékat és a jegyzeteket is író Rónay Lászlót dicséri. (Andor Józseftől tucatnyi írás soknak hat. Az Elfogulatlan irodalomszemlélet fejezetben Sík Sándor tizenötször kap szót, s rajta kívül mindössze hárman – ők pedig mind Sík Sándorról értekezve.) Nem kétséges, Rónay nagyívű alapozása, a történelmi, egyháztörténeti, irodalom- és sajtótörténeti, esztétikai tabló nagyjából magyarázza a nemegyszer kényszerű választásokat, s árnyaltan igazít el a sokszor meglepően szellemes-indulatos-mérgező szóvirágokkal a modernitás ellen hadba induló tollforgatók ízlésében, indokaiban. „Szegény »magyar« irodalom!” – fejezte be a Szomory könyvének csak antikváriumi sorsot jósoló bírálatát Szira. Árulkodó az idézőjel, beszédes a (téves) veszteségtudatú sóhaj – nyolc esztendővel a Nyugat indulása után. Kilencven-száztíz év az antológia sok cikkét a tanulságos vagy elrettentő tévedések közé utalta, azonban – és nem csupán Sík tollából – ma is latolgatható vagy vállalható filozófiai, társadalmi, vallási, stilisztikai nézetek, mű-megítélések is szerepelnek a gyűjteményben.
Tarján Tamás