Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Livi meséi
Babák magyar
népi viseletben
Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Livi meséi Babák magyar <br> népi viseletben
Kerületek, órák

Kerületek, órák

„Egy éjszaka a kerület összes órája megállt. Épp csak elütötték az éjfelet, s máris” – kezdi
Pályi András
Történetek, tárcák, esetek műfajjelölésű kötetének címadó történetét a Kalligramnál futó életműsorozata legújabb tomuszában. Ha a szerző gondosan kerüli a novella meghatározást, magunk is csak fenntartással mondhatjuk: A kerület órái című gyűjtemény három-négy alkotói évtizedet pásztázó elbeszélései rendre egy ilyen különös szituációban érik tetten a meglódult-megkergült történelmi időt, és benne az egyes ember (a fiatalabb-idősebb értelmiségi) szerepzavarát, morális válságát, esetleg máris az élet bevégződésével szembesítő kiúttalanságát. A szerző jobbára fura, mulatságos neveket ad antihőseinek (Félszeg Dezső, Szorgos A. Jakab, Zimmer Jónás, Árva Tódor stb.), akiknek uralatlan sorsa részint a nomen est omen jegyében alakul. Pályi rövidtörténetei meg sem közelítik érzéki-analitikus, spirituális-eksztatikus regényei, kisregényei kvalitását, de mind kor-, mind műhelydokumentumként tanulságosak, olvasmánynak pedig ínycsiklandók. Az önéletrajzi töredékekből szőtt, literátus és színházi emlékezések technikailag biztosabban kidolgozott és eredetibb írásművek. Az Egy hét önmagammal naplója (kiváltképp a Halál és Tsa ciklust követően) a könyv csúcsteljesítménye, a nem fikciós szöveg intenzív gondolati, esszéisztikus feltöltése egy olyan kötetben, amelyben a szólamok (például az Isten elleni beszéd következetessége és impulzivitása, a szerelem kritikai rajza) fontosabbak az egyes írásoknál.
Florian Zeller
a Ráday Könyvesház által kiadott kisregénye, a Lehetetlen szeretők kevéssé világítja meg, mi magyarázza a még mindig csak huszonkilenc éves író eddigi szép sikereit, s hogy mit sajátított el példaképeitől, Kunderától és Gombrowicztól. A főszereplő, az ugyancsak huszonkilenc esztendős ügyvéd, a sikeres – egyben bizalmatlan, komor, kellemetlenkedő, kamaszos, szép és ördögi – férfi, Tristan mind hajszoltabban keresi Izoldáit. Egyik végétől a másikig rója, pásztázza a világvárost, újabb és újabb nőket hálóz be, keres fel, hogy sajátságos agglegénytermészete akár egy óra leforgása alatt kiábránduljon belőlük. Részben metaforikusan értendő („átkelés”), hogy „Tristan mindannyiszor szerelmes lett, ahányszor átkelt az úttesten”. Felkorbácsolódásának erőterében folyton ott kísért az Amélie-alak, a betegeskedő társ, akinek megcsalása mindössze idő kérdése volt, s az ábécé bármely nőinév-kezdő betűjénél megtörténhetett volna, de akitől mégsem egyszerű elválni. Fekete Vali döcögős fordítása a textus tónusának, probléma- és kérdéshalmozó szövetének visszaadásában jobban vizsgázik. Ám a mű harminc-negyven évvel ezelőtti francia epikai és történetelőzmények poros utánzata (magyar adaptációkat is említhetnénk 1970, 1980 tájáról). Az erotikával nem kérkedő szerelemregény egy-egy áttüzesedő, tépelődő szöveghelye kelt reményeket Zeller más alkotásai iránt.
Róma többször felemlített, mitikus ellenpont-város a Lehetetlen szeretőkben.
Szőnyi Zsuzsa
Római terasz című kötete (Kortárs Kiadó) az 1999 és 2006 közötti Kocsmanaplóban a legendás római Triznya-„kocsma” (a vendégszerető lakás) mindennapjaiba enged bepillantást. Egyben az Örök Várost járó magyar szellemi emberekről, művészekről fest kendőzetlen, csipkelődő, szubjektív portrékat. Tapasztalatból állíthatjuk: boldog, aki csak egyszer is megfordulhatott Szőnyi Zsuzsánál! Ételben, italban sem kellett szűkölködnie a tisztelgő vándornak (akkor sem, ha bejelentetlenül-véletlenül, vagy „maradék” elemózsiára érkezett), szeretetben, okosságban, humorban, szókimondásban meg végképp nem. A keresetlen, hajlékony stílusú feljegyzéssorozatban a Naptár külön elbeszéli, mikor mi történt, s miként változott-alakult (törvényszerűen) e római zarándokhely sorsa. A könyv élén a Matyi (Emigrálásunk története) az 1991-ben elhunyt Triznya Mátyás festőművésznek, a közös ifjúságnak állít emléket. Köszönet Szőnyi Zsuzsának, hogy a magyar kultúra „kihelyezett” Róma-fejezetét újabb fordulatos-szép krónikába rendezte, s albumából néhány múltidéző fényképet is megosztott olvasóival.
Gyimesi László
válogatott verseinek kis kötete (Óbuda, itt belül) egy budapesti térképfolt szerelmetes foglyának is mutathatná íróját. Ám a Littera Nova újdonsága nem egyszerűen a sokarcú III. kerület lírai lenyomata. Kitetszik ugyan, hogy e városrészben a hajdani Aquincum és a mai lakótelepcsorda, kismagasban Csillaghegy és kismélyben a metró, az antikvitás és a III. évezred, az Ister és a Duna együtt van jelen, de a költő messzebbre lát szűkebb pátriájánál – éppen a „kishaza” révén. Elég a záró vers, a Van remény! rezignációját idézni: „a rituálét ismered. / az oltár leterítve. / virágban, füstben istenek, / bálványok hamva, üszke. // kődarab a ravatal. / feszített íjon vessző. / a téli égen fénycsokor: / nap ragyog. tizenkettő”. Gyimesi örömest tesz eleget alkalmi és költőiverseny-feladatoknak, de sem a pillanatnyiság, sem a belterjesség nem teng túl. Elégia, dal, epigramma szól a legegyénibben, ám ezeknek dallama szegényebb lenne az ekloga- és episztola-kíséret nélkül. A modernebb versbeszéd és gondolat (például az egykor óbudai Stúdió K Színháznak, Fodor Tamásnak szánt, a színmű-Catullusra reflektáló tizenkét sor) hátországa a klasszikus időmérték, az antik gondolkodásból eredeztetett mai bölcselet, létvitel. A nem egészen egyenletes termés darabjait a szkepszis, a játékosság, a dialogizálás igazítja ki, kohéziójukat a perccé szövött históriai időben önmaga emlékjeleként is létező Óbuda atmoszférája erősíti fel mindenkihez-hangzóvá.

Tarján Tamás

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Válogatás
A Könyvhét 2017/4. számaA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyKarácsonyi kalandHolly elveszett varázspálcájaRőtszakáll, a koboldkalózA királylány álmamacskarácsonyNKA
Belépés