Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Livi meséi
Babák magyar
népi viseletben
Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Livi meséi Babák magyar <br> népi viseletben
Nemzetkaraterológia

NEMZETKARATEROLÓGIA

A cím nem sajtóhiba, legalábbis e sorok fölött nem, s azt hivatott érzékeltetni, hogy a művészet: küzdősport. Olyan – fegyvertelen – harc (is), amelynek viadal mivolta néha megüli, csatatérré változtatja az alkotás terepét: de mert a többé-kevésbé rokon individuumoknak tételezett közösség (József Attila szavával: a “közös ihlet”), a nemzet általában nem ezt az ádázabb arculatot kívánja az utókorra örökíteni, sokszor a művészet harcait is “békévé oldja az emlékezés”.
E sorok írásakor mindössze négy napja annak, hogy megnyílt a Nemzeti Színház. “félúton” járunk az első és a második premier, a magyar irodalmi és a világszínházi tradíció (Az ember tragédiája és A vihar) között. Dúl a pro és kontra vita: kellett-e Nemzeti Színházat építeni, s éppen nemzeti színházat kellett-e építeni? Szép és korszerű, vagy csúf és idejétmúlt-e az épület? Felszínesen eklektikus vagy ötletgazdagon elegyes a madách-bemutató? Ha nem is mindenkit, de igencsak sokakat érdekelnek e kérdések (számos könyvtárból ellopták a napilapoknak azokat az oldalait, melyeken elvi, építészeti vagy színházi kritika formájában foglalkoztak a színháznyitással). Feltétlen elismerés illeti a kezdeményezőt – a Korona Kiadó műhelyét – és a kivitelező csapatot – Gajdó Tamás összeállítót, Elsässer Klaudia szerkesztőt, Biró Mária könyvtervezőt --, hogy a Nemzeti aspektusából kiélezett jelenben egy méltóságtelin múlt- és jövőorientált albummal léptek a nyilvánosság elé. A Nemzeti Színház emlékkönyvnek ugyan egyben problémája, dilemmája is, hogy a jelen disputáiból kikapcsolja magát, ám amit vállal, azt kitűnően teljesíti. A nemzeti teátrum 165 évéből átfog egy bizonyos szakaszt. Minden nagy fejezetben mást (sajnálatos, hogy nincs tartalomjegyzék!). Az örök Nemzeti Színház címűben a nemzeti színház szókapcsolat első, 1839-es papírra vetésétől – illetve persze a Pesti Magyar Színház 1837-es megnyitásától – a Nemzetiként számon tartott Népszínház-épület felrobbantásáig tart a pásztázás. A Nemzeti Színház örökös tagjai fejezetben a társulat "“lső évszázadának"”nagyjai kapnak portrét (tehát nem csak ennyi örökös tagja volt és van a Nemzetinek: az élők pedig nem a Nemzeti tagjai, hanem a mai Pesti Magyar Színházéi, általában -–hiszen a Nemzeti Színháznak egyelőre nincsenek is tagjai. Ebből fakadóan a nemzeti színházi örökös tagság manapság bizonytalan jogállású cím). Az ember tragédiája a Nemzeti Színházban az 1883 és 1983 közötti interpretációk összefoglalása (a kerek százas szám bűvöletében indokolatlanul lehagyva ricard Salvat 1994-es rendezését, amelynek pedig – utólag látszik – sokkal több köze van Szikora János 2002-es reprezentációjához, mint bármely korábbi fővárosi Tragédia-színrevitelnek). A könyv tehát olyan színháztörténeti hosszmetszet, amely óvakodik elérni a jelenig (a Nemzeti 1964 utáni hajlékairól nem ejt szót, az örökös tagok közül részben önkényesen választ stb.), de az “Apám, mi ház ez, mellybe most megyünk?” zárófejezettel, Siklós Mária tervezőnek – “a Nemzeti színház megálmodójának” – “képzeletbeli sétájával”, épületbemutatásával azt a jövőt intonálja, amely 2002. március 15-én, nem minden disszonancia nélkül éppen elkezdődött.
A pompás kép- és dokumentumválogatás folytán az album mindazon érdeklődőknek – és a Nemzeti sorsával, történetével hivatásszerűen foglalkozóknak: iskoláknak, múzeumoknak, kutatóknak és másoknak – nagy kincs, akik a jelzett tényeket, behatárolódásokat sem felejtik ki a számításból. Gajdó Tamás a legbeszédesebb vallomásokat, szemelvényeket, dokumentumokat, festmény- és fényképreprodukciókat vonultatja fel. Látható színház-alaprajz az 1836. Február 13-i Fillértárból: 1860 körül nyomtoatott Nemzeti Színház-kártyalap: Paulay Ede gárdája legyezőre pingálva: Jókainé Laborfalvi Róza a férje miatt kigúnyoltan, elrútítva (majd matrónaként): Bajor Gizi sok alakban: színlapok, próbafotók, jelmeztervek – minden, ami egy gyönyörű, elegáns kötethez kell. Vonzó az adatpontosság, a szakmai figyelem is (szépséghibák azért akadnak. Gobbi Hilda nem 1983-ban, hanem 1988-ban hunyt el stb.). A kiadvány egy már eddig is tekintélyes, a Nemzeti Színházat valamely kivételes alkalomból tárgyazó albumsorba illeszkedik – az egyik legszebbként és – a csonkaságok ellenére is – eddig a legösszegzőbb módon (s ugyanúgy mögöttes megfontolásoknak is engedve, mint valamennyi elődje).
A maga módján – 33 esztendőnyi létével, majd utóéletével – nemzeti intézmény volt (s mint az e címen remélt “újraindítási” kísérlet visszhangja és eredménytelensége mutatta: az is maradt) a Nyugat című folyóirat. Gajdó Tamás mint monográfus úgy mutat be egy tollforgatónak is elsőrangú színházi embert, hogy több fejezetben is foglalkozik a Nyugattal. Az új színpad művésze – Bárdos Artúr pályaképe, 1900-1938 című kötet (Theatron könyvek – Veszprémi Egyetemi Kiadó) máris bőségesen feltárulkozó úttörő érdemeit, biztos szakmai felkészültséggel előadott téziseit majd akkor lesz módunk igazán értékelni, ha a mű végén (a jól kezelhető Függelék előtt) ígért Színházművész színház nélkül című dolgozat, a pályakép folytatása is megjelenik. Ezért – a könyv illusztrációs sokszínűségét, szövegének jó strukturáltságát, a tárgyilagos kifejtést nem feledve – csak jelezzük, hogy a főtéma, a Bárdos-életmű mentén milyen érdekes melléktémák nyílnak meg. Balázs Béla A kékszakállú herceg vára című misztériumát 1910-ben négy avatott bírálóból három nem javasolta előadásra a Nemzetiben (csak Alexander Bernát mondott igent). 1913-ban a Nyugat matinéra tűzta ki a művet – ezért, de nem első kiszemeltként kapott szerepet a rendező Bárdos --, a várható anyagi veszteséget eleve a szerzőre hárítva. Balázs Béla előbb létfontosságúnak ítélte karrierje szempontjából ezt a megjelenítést, majd naplójában tudni se akart róla. Hiába festette a díszletet Gulácsy Lajos (egyetlen éjszaka alatt), ha az majdnem összedőlt. Bárdos – vagy inkább Balázs – egy reflektortól remélt világítási varázslatát az ügyetlen fénymester tette tönkre. Ahogy Gajdó írja a nagy erőket (így a Thália Társaság művészeit) felvonultató vállalkozásról: “A szereplő színészekkel egy átlagos színművet tíz nap alatt be lehetett volna állítani, a két Balázs-misztérium azonban a Thália Társaságot és az Új Színpadot megjárt művészeknek is nehéznek bizonyult” (a másik darab A szent szűz vére volt).
A magyar és az európai színházkultúra, valamint a Nyugat 1908, az indulás körüli hőskora is érintett Bognár Zsuzsa Irodalomkritikai gondolkodás a Pester Lloydban (1900-1914) című könyve (egyben német cikkantológiája) lapjain (Universitas Kiadó). A szerző a modern irodalomtudományban való alapos járatossággal, Hans-robert Jauss recepcióesztétikájának markánsan elkötelezve, kritika és kritikatörténet mibenlétét átgondolva nyújtja az orgánum tizenhat kritikusának, illetve textusaiknak elemző bemutatását. E sorban szerepel Ignotus, Lukács György, a Balázs Béláról író Elsa Stephani – és maga Balázs Béla --, Ludwig Hevesi és Felix Salten (akinek Bambija, immár disney-filmfiguraként, végigkíséri új Nemzetink Tragédiájának klipképi világát). Az 1854. Január 1-jén indított Pester Lloyd története egyébként némiképp párhuzamosan íródott a Nemzeti Színház történetével, hiszen a tehetős tőke fedezetével rendelkező napilag liberális és européer tájékozódású működésében a színikritika igen fontos volt (Bognár Zsuzsa könyvcímében az “irodalomkritikai” szót gyakorta színházkritikai közvetettségűnek kell érteni). Az irodalomtörténetben jártas érdeklődő – szakember, egyetemista, rendező vagy más – tartalmasan elgondolkodhat mondjuk azon – németül itt a szöveg --, valójában összehangolható-e, amit Ignotus 1908 legelején (azaz már 1907 legvégén) a Nyugat Kelet népe című híres vezércikkében, illetve amit 1908 decemberében Alte und Junge címen a Pester Lloydba írt… Nem “többénűségről”, inkább egy esztétikai küszöbhelyzet lépéspróbájáról van szó. Egy pillanatról, amikor többféleképp lehet lépni, s majdnem mindegyik bölcseleti és esztétikai mozdulat mellett szól érv.
Bognár Zsuzsa kitűnő könyvének 72. Oldalára csúszott be (természetesen nemzetkarakterológia helyett) a nemzetkaraterológia szava. Olyan remek sajtóhiba! – megérdemli, hogy legalább annyicska élete legyen, mint a hasábokon. (Csak meg ne sérdőjenek a karate művészei!)

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Válogatás
A Könyvhét 2017/4. számaA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyKarácsonyi kalandHolly elveszett varázspálcájaRőtszakáll, a koboldkalózA királylány álmamacskarácsonyNKA
Belépés