ProsperoD
disztribúciós könyvterjesztés
Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Külföldi könyvek
webshopja
ProsperoD<br>disztribúciós könyvterjesztés Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Külföldi könyvek <br> webshopja
Nyár, nagy könyvkölcsönző

NYÁR, NAGY KÖNYVKÖLCSÖNZŐ

Egyes felmérések szerint a nyár kevésbé kedvez az olvasásnak, mint más évszakok. E sorok írója – mint úszni nem tudó és a vízpartot nemigen kedvelő ember, s mint július és augusztus kivételével az esztendő tíz hónapjában elfoglalt, inkább az úgynevezett célolvasmányokra koncentráló tanár – nyáron tud a legtöbbet olvasni (noha külső szemlélők szerint egyébként is folyton olvas – csak hát nem eleget). A nyár amúgyis “belebeszél” abba, mit lapozzunk föl. Hosszú utazásra vastag könyv(ek) kell(enek); nagy útipoggyászba lehetőleg nem lexikonok; a baráti szívességből egy hétre belakott faház alkalmi könyvkupaca félretolhatja a tervezett olvasmányokat – és így tovább. Ilyenkor mintha nagyobb lenne a kölcsönzési kedv: elkunyerálni – és meg is kapni – a nyaralótárs által feldicsért művet; s a kikapcsolódás véletlenei közt jöhet a jótékony restancia-olvasás is: végre birtokba venni az előkészítetteket, a félbemaradtakat.
Már most John Updike Majd ha fagy című regénye egyik kategóriába sem tartozott: egyszerűen nemrég jelentette meg az Európa Kiadó. A nem épp nyárias szóláscím a magyarul rosszul hangzó “A vasárnapok hónapja” (a Month of Sundays) helyébe lépett. Az idén a hetvenet betöltött Updike-nak szerencséje van a magyar fordítóival. Réz Ádám egyszeri Nyúlcipő-remeklése, Göncz Árpád átültetései, néhány fiatalabb fordító rátermettsége után és mellett Gy. Horváth László is úgy beszéli az író nyelvét, hogy húsznál több, minálunk közreadott alkotása (jószerivel csak a prózáját ismerjük, a verseit, tanulmányait, egyéb dolgait nem!) egységes stiláris folyamnak érződik. Ez a regény az 1975-ös év mélyéről (úgymond “Richard Nixon bukásának idejéből”) bukkant fel. Mint mindig, evidens és könnyen átélhető a beszédhelyzet. Egy közelebbről meg nem határozott vallás lelkipásztora – egyháza és családja által jótékonyan frusztrációnak tekintett és pszichológiai eszközökkel kezelendő eltévelyedése: sokszoros szexuális kicsapongása miatt – kénytelen egy (értsük szó szerint) Isten háta mögötti, szanatórium- és laktanyaszerű üdülőben tölteni egy hónapot, hogy írásterápiával gyógyítsa legfőbb baját: a teremtőbe vetett hitének megrendülését. Minden nap kerül szöveg a papírra – vasárnaponként egy-egy tényleges, ám szentségesen pogány prédikáció. A lelkipásztor nem csupán minket szólít meg olvasóként emlékezésekben és cselekményelemekben bővelkedő konfessziója során, hanem egy, az ő szövege szempontjából valóságos, célzott – tehát a regényben jelen lévő – titkos olvasót is feltételez, akit a leírtakkal provokál. Ha provokációja sikerrel jár, az írói kvalitását – és “betegségének” orvosolhatatlanságát jelzi vagy jelezné...; és nyitva hagyja a kérdést, hogy “a vasárnapok hónapjának” teltelte után lehet-e visszaút a szószékre, a famíliába.
Aligha ez a legjobb Updike-mű, de ez is igen jó. Egyes fragmentumai rutinból íródnak, korábbi és későbbi könyvekből is ismerősek. A nagy kritikai lendületű, mégis lírai hevű világ- és teremtésgyalázások, a gyenge jellemnek a saját gyengeségén kívül tulajdonképp mindezt bátran és tárgyilagosan látó ítélkezése, a férj-feleség, szülő-gyermek, férfi-nő, lelkész-hívő konfliktusok ábrázolása azonban elsőrangú, a 31 kis fejezet beosztása – folytonossága és szakaszossága – mesteri. A fő szólam, akárcsak az életmű egészében, az Isten keresésének, a létezés megértésének szólama, azzal a termékeny indulattal, melyet az ember szinte ösztönlényként való látása és a politikai trendek keltette mélységes szkepszis vált ki se a ráció, se a transzcendencia öblében megnyugodni nem képes, időnként feltűnően filantróp, kontinensen és tolakodás nélkül mizantróp íróból.
Bartis Attila még 2001-ben publikált, s azóta erőteljes kritikai visszhangot nyert regényét – itt nem részletezendő módon – vissza kellett szerezzen átmeneti birtoklójától, hogy egy időre magamnak kölcsönözhessem. Megérte. A nyugalom (Magvető Kiadó) nagy formátumú, nemzetközi figyelemre is érdemes könyv – nagy formátumú, dühítő hibákkal. (Egyébként ez az a könyv, amelynek gerincén, fatális, mégis szép nyomdahiba folytán, nem a szerző neve és a mű címe olvasható, hanem ez: Bartis Attila – Bartis Attila; a gondolatjel mint elválasztó jel helyén egy szem fényképszerű rajzával. Egyedi tipográfiai szimbolizálása ez egyfelől az önazonosságnak, másfelől alkotó és munkája virtuális “azonosságának”.)
Az időbontásos technikával élő szövegből történet, fabula vagy szüzsé nem egykönnyen – valószínűleg csak önkényességek, tévedések árán – rekonstruálható. Annyi bizonyos, hogy jobbára én-beszédű (1956 őszén nemzett, 1957-ben született, épp az 1990-es rendszerváltás kezdeti időszakát megélő) író főhőse olyan kelepcehelyzetben vergődik legalább tizenöt éve, melynek kulcsfigurája az ünnepelt színésznőből félig tébolyult otthonülővé lett anya. Kettejük az alkalmi és be nem teljesedett incesztust nem nélkülöző, döbbenetes viszonya, az összezártság démoniája az anya vezetéknevét és az apa személynevét (!) viselő fiatalember minden cselekedetére, interperszonális megnyilvánulására kihat (nemi életében rendre “leképezi” az őt születésétől fogva ért otthoni trauma következményeit stb.). A végzetes kórokat el nem fedő magánéleti röntgenkép az időjátéknak és a nyelvi struktúrának köszönhetően erőteljes szociológiai jelentésekkel is bír.
A beszélő nevek (így Andor jó és rossz szelleme a nők közt: Fehér Eszter, Jordán Éva), a burjánzó allegorizáló tendenciák (a vér-motívum – pelikán- és egyéb képzetekkel is – a Veér nevű főszereplő között) sokszor túlzsúfolják s időnként már-már primitíven önfeltáróvá teszik a könyvet. Az ismétlő szövegstruktúrák – köztük a “gondoltam” zárású mondatok egy-egy halmaza – nem mindig hozzák azt az intenzív eredményt, amelyet Bartis talán az olvasóval való, a szövegtérben történő együttműködéstől vár. Egyes szálak (mondjuk Lázár atya jelenléte) és bizonyos töltelékanyagok kifoszlanak a műből, mely a meglehetősen sok vétek és vitatható mozzanat ellenére is abszolúte jótáll önmagáért és szerzője kivételes tehetségéért. Hogy "“miről szól" a regény? Végső soron elbeszélőjének, Veér Sándornak minden elemző hajlam ellenére reflektálatlanul maradó, önző gyengeségéről, a létezés “javítására” és “rontására” tett kísérletek teljességgel bizonytalan kimeneteléről, a történelembe ágyazott egzisztencia kiszolgáltatottságáról. (Roppant érdekes, hogy a nemrég megjelent, máris sikeres Rakovszky Zsuzsa-regény, A kígyó árnyéka ennek az anya és fia-történetnek egy apa és leánya változataként is olvasható a maga históriás keretei között. Ritka, hogy két egymással semmiben sem érintkező alkotás, egymásra nyilván semmiben sem ható két szerző egy adott pillanatban, egy-egy mű által ennyire közel kerüljön egymáshoz.)
Balla D. Károly könyvheti könyve, a Világvége (Pannónia Könyvek) a megjelöléssel ellentétben nem válogatott, hanem új novellák gyűjteménye. A sokoldalú kárpátaljai szerző az Élted volt regénye című “posztmodern trükkregényével” ékesen bizonyította, hogy talentumában az epikus győzi a versenyt a lírikussal (és az esszéista a drámaíróval, a könyvkiadó az organizátorral). Új kötetében csupa jól megépített, érdekes, noha korántsem egyformán jelentékeny – helyenként kísérletinek is érződő – szöveg sorakozik. Az író kedveli a megnevezés nélküli, az alakot sokáig nem konkretizáló kezdést (egyes szám első és harmadik személyben is). Ez és más technikai elemek együttállása is misztikumot, álomiságot, egyszerűbben: többértelmű bizonytalanságot bocsát a bemutatott élethelyzetekre, morális választásszituációkra. Maga az anyag, melyet ez az illékony novellaburok magába foglal, és át is ereszt magán, a valóság sokfelől – olykor meg kiváltképp bizonyos helyekről – ismerős anyaga. A főilluminátor című novellából – például az Űr szele és a Baba Jaga kunyhója címűek mellett az egyik legjobb elbeszélésből – kivonva az illumináció szót, elég pontos képet kapunk Balla D. Károly kisepikai univerzumának atmoszférájáról; még az akusztikájáról is. A szerzői toll biztos ura a szövegalakításnak, jól temperált mindegyik bekezdés, harmonikusan símulnak az egyes mondatokhoz és a műegészhez is. A helyenkénti finomkodás, a szóismétlés-kerülő választékosság ellen viszont morgolódnunk kell. Hát nem rémes, ha a kávéivó szereplőről az áll, hogy “Hörpöli a forró nedüt...”?
Persze, tudom is én... Nemcsak úszni nem tudok, kávét sem iszom soha.

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Válogatás
A Könyvhét 2018/2. számaÉS Páratlan oldalA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyKarácsonyi kalandHolly elveszett varázspálcájaRőtszakáll, a koboldkalózA királylány álmamacskarácsony
Belépés