Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Osvát Ernő
Aforizmák
Csibi
tűzoltó lesz
Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Osvát Ernő <br> Aforizmák Csibi<br>tűzoltó lesz
Proust arca

Proust arca

Pályakezdő bölcsész koromban író nagybátyám, Bor Ambrus rendre arra intett: szakmailag olyan komolyság és sokoldalúság jellemezzen, mint amilyen
OSZTOVITS LEVENTE
sajátja. Bár ők ketten többé-kevésbé rivális kiadók főszerkesztői voltak – Osztovits az Európáé, a „rokon” pedig a Magvető világirodalmi szerkesztőségéé -, jól megértették egymást (igaz, műfordítói terrénumuk, az angol, illetve a német – nem háborította egymást). Nagybátyám a hazai literátus intellektualitás mintaemberének tekintette Osztovitsot, általában pedig a műfordításban, újságírásban, színházi munkákban mindig elsőrangút nyújtó Osztovits testvéreket. Leventével való barátságunk részint ennek a „hagyományozódásnak” a jegyében alakult. Amikor a Kemény Szalon elnevezésű beszélgetéssorozat indult, Spiró György mellett őt hívtuk vendégnek, tudván: nyugalma, humora, műveltsége, férfibája nem maradhat hatástalan a toborzódó közönségre.
Nemrég doktoráltatnunk kellett volna egyik munkahelyén, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Távollétét zavartan magyarázták, érezhetően kegyes csúsztatásokkal. Fizikai valója mára eltűnt az időben. A szellemi nem. Az sem, hogy
Bratka László
végül is tőle kapta a megbízásokat orosz regények magyar nyelvű tolmácsolására. Mára Bratka sincs. Osztovitsot a hosszan mardosó betegség, bratkalacit a halál villámcsapása ragadta el. Egykorúak voltunk Lacival, de tanítványomból lett a barátom. Sosem dúskált a pénzben, ám ifjan pénztől ezüstkezű költő volt. Délutánonként Esti Hírlapot árult, például a Deák téren (mindig ingyen adott egy példányt), és a sok tíz- és húszfilléres kifényezte a tenyerét, mielőtt a nyűtt nylonzacskóba került.
Az Európa Kiadó az újabb orosz irodalmat Bratka nélkül talán nem tudta volna a mára megszokott szinten prezentálni. Például a Viktor Pelevin-könyveket. A Generation ’P’ magyar szövege a számítógép-hatást mutató tipográfiai megoldásokkal is mesterien bánik. A Metamor Szent Könyve szakrálisat és profánt elegyít –új nyelvi kultúra és antikultúra nevében (a kiadó oly természetesnek vehette Bratka tollából az okos utószót, hogy ezt fel is tünteti a köteten, noha ennek épp nincs ilyen függeléke). A Palatinus számára készített harmadik Pelevin-magyarítás (A rettenet sisakja) szójátékainak tömegével tűnik ki az ezernyi „bekezdés” halmazában.
Bratkát búcsúztató szép nekrológjában Bodor Béla így írt: „Utálta az időt. Dedikációi mellé sem írt soha dátumot”. Újabban esetleg nem. De régebben sűrűn. Könyvcímlap helyett ezért lát itt egy dedikált oldalt az olvasó. S mert a költő, író, egykori posztbeat „fenegyerek”, az érett önmagát a keleti bölcseletből és az orosz életérzésből megfogalmazó Bratka versei, illanó kisprózái valamiképp mindig is „idegen tájban” maradtak. Csöndesen izzó rokonszenves egyéniségét már hiába várjuk könyvhéten, kötetbemutatón, líraműsoron; alkotói utóéletében azonban ez az „idegenség” eltűnhet szövegei körül.
Bratka sokat olvasott, rapszodikusan. Vajon még kézbe vette-e az Európa Hiltrud Häntzschel írta újdonságát, a
Bertolt Brecht
életrajzát a Brecht asszonyai témakörben kiegészítő munkát? Tapasztalta-e, hogy a mű alig több az író maga megfogalmazta „szerelmi” önzésének dokumentálásánál? Észlelte-e az évszám-elírásokat, bosszankodott-e, látva: Brecht komoly jövedelmet kényszerít ki egyik szeretője számára, s ennek értékét a szerző a 4 márka 90-be kerülő cipővel méri? Miért épp 4.90? Minden cipő annyiba került? Nem praktikusabb 5 márkával számolni? A német textus ihlettelensége Dedinszky Zsófia fordításán is átüt. Ennek ellenére Paula Banholzer, Marianne Zoff, Marieluise Fleiber, Elisabeth Hauptmann, Margarete Steffin, Ruth Berlau, s főleg a nagy színművésznő, Helene Weigel bemutatása, Brechthez való érzelmi és munka-kötődésük elemzése érdekes, tanulságos. De arról nem lehet egy szót sem kihúzni Häntzschelből, miféle „szenvedélyes barátság” költöztette Brechtet az írótárs Arnolt Bronnen lakásába, miközben házassági, szerelmi, gyermeknemzési és szakmai tervei (és hazugságai) egy regiment nővel övezték, s ő össze-vissza utazgatott asszonyai között.
John Updike
huszonnyolc kötetét adta közre eddig az Európa. Az Ugyanaz az ajtó a huszonkilencedik. Az életmű korai periódusaiból is elő lehetett ásni oly kiváló novellákat, mint az itteniek (az egyik fordító: Osztovits). Updike azon észak-amerikai nagyok egyike, akik szívesen élnek szövegeikben az európai kultúra jeleivel, vonatkozásaival, mintegy kontrasztív helyzetbe is hozva az amerikai olvasót, és az „ismerősség” érzetébe csalva az európait. „... végig ott volt a vásznon folytatódó film szomorúsága; a zene felszárnyalt, Proust arcát lehetett látni – nagyon fiatal arc volt -, szeme behunyva, s az egész csillogva, pörögve lassú rózsaszín örvénnyé vált, majd hatalmas, mozdulatlan rózsává állt össze, amely az egész vásznat betöltötte. És én arra gondoltam: Most már tudom, hogyan végződik a könyv” –követjük a Vérfertőzés sorait.
Osztovits, Bratka, Brecht... És Updike, az élő. Meg az olvasó. Meg az érzet: sosem lehet tudni, hogyan végződik... hogyan végződik egy könyv.
Tarján Tamás

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Válogatás
A Könyvhét 2018/1. számaÉlet és Irodalom AlapítványA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyKarácsonyi kalandHolly elveszett varázspálcájaRőtszakáll, a koboldkalózA királylány álmamacskarácsony
Belépés