Replay élmény

Mintha el sem ment volna, olyan természetességgel tér vissza a kortárs magyar lírába
Karácsondi Imre
-Versarckép című gyűjteményét (Szerzői kiadás) meglobogtatva. Pedig elment, abban az értelemben, hogy a Minden álom és minden szerelem (1979) óta egyre ritkábban publikált, más művészeti ágakban otthonosabban érezte magát, fészkelődött a kultúra néha billegő asztalánál. Mondja is a fülszövegben - ő, az 1954-es születésű -: „Terveim: 25 évenként egy-egy verseskötettel meglepni a gyanútlan olvasókat! Tehát már most elkezdtem írni 4. kötetemet, nehogy öregkori verseimet akkorra elfelejtsem”. A negyedszázaddal ezelőtti „fiatal költészet” garabonciása mintha ma is mindig úton lenne. A frappírozó, szövegbontó ötletlíra iránti vonzódását is megőrizte. Ha kell, száz-százhúsz karakterből is „kidob” egy-egy epigrammatikus két-, három- vagy ötsorost, melyet köztéri villanyújságra lehetne plakatírozni („Eső csorog. / A csönd mély, barna illata. / Egy légy a hegedű húrján” – Concerto). Az avantgárd gesztusok elhalkultak, a Nagy László-i alaphangok felerősödtek (példa az utóbbira a Strófák 5.: „Szemünk csillogó bogarában / a Halál kristály-csillaga / ne forogjon! / Emlékek időtlen ikon-keretén / - lebukó napban -/ arcunk aranylón felragyogjon!”). „Az emlékek fixíroldatában”számos múzsanév lebeg, a „hitelkártya” szó már ösztönösen írja magát versbe, a Verssé váltani vágya – „világ-lélek lélek-álmát / világ-szemmel / így vigyázni / világ-kézzel betakarni // világ-kertem / világfáját / verssé szépen / növeszteni” – eluralkodott. Mennyire erőszakolt vagy sémaszerű a szófűző „pecsétvers”, mennyire dagályos a nagyobb kompozíció? – ez az alapkérdés. Ha nem az, ha (mint a kötet illusztrációiból) kiég belőlük a fölösleg, beszélni tud a versarckép.
Mintha még meg sem érkezett volna, úgy szólal Az írás harmadik aránya (Magyar Napló) I., II., III. egységében (vagy öt,. címmel ellátott ciklusában; kétféle Tartalomjegyzék készült, kétféle ajánlat a sokféle sorrendű, értelmezésű befogadásra), a gyakorta tengelyesen, „világfásan” tipografizált szövegekben az 1978-ban született
Kondor Péter
-pedig 2000 óta ismert szerzőként, újabban szerkesztőként is. „Micsoda degeszre tömött zsebei / voltunk mi az ihletnek, / mikor fürtökben lógtunk ki / a vonatablakból” (A gyógyulás zászlaját) – emlékezik, a nosztalgiával öregítve azt az énjét, aki – némi csodálkozásunkra – a „De a forradalom nem jutott….” (Kürtszóra mind) inkább 1970 táján hangoztatott veszteségét is sajátjaként ismeri. A múlt, jelen, jövő osztat hármasában a (jelenleg is tartó) ifjúság visszajátszatása a leggazdagabb találó képekben, bár korrajzként, átfogóan sem hitelesnek, sem lírailag maradandóan kiformáltnak nem tűnik. Az írás, az Amiről írok szerencsére rengeteg tematikus és önkritikus kérdést vet fel. A költemények szeldeltségére, széttépettségére – megragadó részlet és hiányzó egész küzdelmére – rávall a rengeteg sorzáró három pont (…); sőt (ha nem sajtóhiba), Kondor alkalmazza a mondatot beszegő két pont (..) újszerű hatást keltő poétikáját is. A címadó vers az utolsó előtti, az Aminek az utolsó helyre kerülve az irodalomból fogalmazza meg az egót (vagyis egyelőre nem azt az egót láttatja, aki „irodalomra kész”): „Annak lenni / mit a versért tettem / és annyinak / amennyit érte / lássa amint viselkedem / mennyire egész-e…”
Mintha olyan könnyű lenne négy évtizeden át költőként hangsúlyosan jelen lenni, úgy nyújtja át a hatvanegyedik esztendejében járó
Kenéz Ferenc
Az Angyalszőr (Littera Nova) 1999 és 2004 között keletkezett darabjait. Az eligazodást nagyban segíti Balázs Tibor egy régebbi dolgozatot is kamatoztató, ám a mának szóló utószava (Kenéz Ferenc létköltészete), mely a szabadságfogalmat, a szöveg és olvasat egybeesését, a repülésképzetet stb. teszi problémává. A vékonyka gyűjteménynek jól jön ez a ráadás, noha a versek önmagyarázó, egymást magyarázó jellegűek (ciklusokat sem kérve egy tömbben maradtak). A költő biztos lírai logikával viszi végig jegyzetlapra is hasonlító, inkább a rímtelenséggel élő tapasztalatverseit, illetve hajlik arra, hogy egy kis szkepszissel a befejezésben elkönnyítse-elüsse az összecsengésekkel mesterien labdázó dalait, strofikus kiskompozícióit. Táncolnak a színek (A boldog festő; Sárga naptár; Sötétedésben, piros kabát stb.), rengeteg az átmenet és változat – „Átírható és visszajátszható, / replay élmény lett minden. / Nem kopogsz be sehova, / újrajátszod azt, mi nincsen”, dúdolja Az átírható vadlúd -, s mint látnivaló, itt is főtéma maga a (vers)írás. Motivikusan viszont a dió, a kert, a ház jelenik meg legtöbbször. Valamiképp mind a teljesség és az otthonlét szimbóluma. A Dióba rejtve talán Babits, A lírikus epilógja („Vak dióként dióban zárva lenni…”) „mellékdala”: „Úgy válnék ketté, hogyha kell, / egységes féltekére vágva. / Aki felkapna, ugyanazt vinné, / mint aki otthagyott részemet kívánja”. Az emlékiratok jelentőségéről már-már prózai kép a tornácos, diófás, írásra kiváló falusi ház kereséséről. A „beszámoló” egyben tömény poézis: „…A falusiak furcsállták tanácstalanságom. / Ám egyre készségesebbek voltak. / Álltak a diófák alatt jóindulatúan, / S egyre távolibb s távolibb falvak / Felé mutogatva mondták: ott, / Ott, talán van egy olyan ház”.
Tarján Tamás