Az olvasás éjszakája
ProsperoD
disztribúciós könyvterjesztés
Az Olvasás Éjszakája
2018. szeptember 29.
Külföldi könyvek
webshopja
ProsperoD<br>disztribúciós könyvterjesztés Az Olvasás Éjszakája 2018. szeptember 29. Külföldi könyvek <br> webshopja
Könyvhét folyóirat

A fiumei cápa – Interjú Benedek Szabolccsal

Szepesi Dóra - 2018.08.29.

"– A fiumei cápát mindig akkor szedik elő, amikor nem tudják mivel megtölteni a lapot. Érti, Imre? Bevált újságírói fogás. Amikor semmi nem történik, akkor megírjuk a fiumei cápát."

– A fenti idézetet nagysikerű regényedből írtam ki. Megkérdezném, hogy te miért szedted elő most ezt a témát?

– Az egészről egy ösztöndíj tehet. Két évvel ezelőtt az interneten akadtam rá a rijekai modern művészeti központ és a város közös művészeti ösztöndíjára. Megpályáztam, aztán kaptam egy értesítést, hogy mehetek. 2015 őszén úgy utaztam ki pár hétre, hogy nagyjából annyit tudtam Rijekáról, amennyit mifelénk általában tudni szokás: hogy egykor Fiume volt a neve, és egy időben Magyarországhoz tartozott. A regényt a hazaérkezésem után kezdtem el írni, eredetileg azért, mert szabályosan hiányérzetem lett. Mint amikor az embert elszakítják a kedvesétől.

– Úgy tűnik, különösen foglalkoztat a múlt század eleje, a Monarchia időszaka, a bizonyos békeidők. A regényalakok, a helyzetek, helyszínek, a kor – beszippantja az olvasót. A könyvet olvasva az ember tökéletesen belekerül egy letűnt világba. Olyan, mintha akkor írták volna, és ezt már korábbi regényeidnél is felfedezhettük. Hogyan lehetséges ez?

– Valóban nem egy művemben megjelent már ez a korszak, szóval nem volt számomra ismeretlen terep. Az ösztöndíj alatt sokat jártam a várost és környékét, és elmentem a helyi egyetem könyvtárába is, ahol régi magyar újságokat olvasgattam. Idehaza pedig, már célzottan a regény írásához, a szakirodalmat bújtam. Közben újra és újra visszatértem egy-két napokra a városba, megnézni, hogy például a hajdani Európa szálló épületének ablakából tényleg az látszik-e, amit a regényben megírni készülök. A miliő megteremtéséért viszont az előző századelőn élt kollégák a felelősek: ha az ember sokat olvassa a korabeli szépirodalmat, óhatatlanul maga is képes lesz megragadni azt a hangulatot és a nyelvet is el tudja sajátítani hozzá.

– A regény meseszövése lebilincselő, úgy érzem, minden szó a helyén van. Szórakoztató regény és irodalmi csemege egyben. Mi ennek a titka?

– Földrajzi adottságainak és történelmének köszönhetően Fiume számos hatás nyomát viseli magán. A tengerparti vendéglőben pizzát kínálnak, a szomszédos pékségben bureket árulnak, miközben a hajókat mind a mai napig azokhoz a magyarul feliratozott vasbakokhoz kötik ki, amelyekről a regényben is szó van. Fiumében találkozik a mediterrán életérzés a jellegzetes közép-európai miliővel, a latinos lüktetés és pezsgés az Osztrák-Magyar Monarchia bohém eleganciájával. Ebben a regényben azt szerettem volna megfigyelni, illetve megmutatni, hogy hogyan élnek egymás mellett, szűk területen népek és kultúrák: időnként jól, időnként rosszul, de közben egymásra mindig tekintettel kell lenniük. Azt ugyanis akkor is tudomásul kell venni és el kell fogadni, hogy ott van egy lépésre mellettem a másik, ha az esetleg gyökeresen mást gondol valamiről, mint én. Ezt a helyzetet csomagoltam bele egy olyan történetbe, amely egyrészt a korabeli bulváron keresztül a sajtó szerepére is visszautal, másrészt kellően fogva tartja az olvasó érdeklődését ahhoz, hogy a cselekményen keresztül a háttér mint az egyik legfőbb motiváló erő is a figyelem sűrűjében legyen. Fontos volt számomra az is, hogy a három korabeli nagy városalkotó nép mindegyikéből (olasz, horvát, magyar) állítsak egy-egy főszereplőt.

– Sok kedves visszajelzést láttam például a Facebookon, volt, aki tengerhez vitte nyaralni A fiumei cápát! Mit szólsz ehhez?

– A magyar történelmi helyek közül Fiume talán kevésbé van köztudatban, amit az is jelez, hogy például az utazási irodák nyaralós kínálatában is inkább Rijekaként szerepel, miközben más, egykor ugyancsak Magyarországhoz tartozó városokat a régi nevükön emlegetünk. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy Fiumének soha nem volt úgymond magyar neve, mint ahogy magyar többsége sem. Abban viszont nemzeti hovatartozástól függetlenül talán konszenzus van a történészek között is, hogy a város fénykora az ún. harmadik magyar időszakra (1868–1918) esett. Örülök, hogy sokaknak a kezébe került a könyv és magukkal vitték olvasmánynak az Adriára, mert ily módon a magam szerény eszközeivel némiképp ráirányíthattam a figyelmet erre a különleges helyzetű és sorsú városra, amely például csak a 20. század folyamán öt különböző államhoz tartozott. Az pedig külön öröm, hogy voltak, akik azt mondták, hogy a regény miatt lettek kíváncsiak Fiumére. Ez a város egy darabka Közép-Európa a tengerparton, ezért érezhetjük magunkat otthonosan benne és talán a regény világában is.

Szepesi Dóra
Fotó: Szabó J. Judit

Benedek Szabolcs: A fiumei cápa
Helikon Kiadó, 400 oldal, 3299 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Rovat további hírei:
Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Kiemelt

Lapis József: Az elég jó kritikus – Az Élet és Irodalom 2018/37. számából.

Az Élet és Irodalom 37. számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

A Könyvhét 2018/2. számaÉS Páratlan oldalA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyKarácsonyi kalandHolly elveszett varázspálcájaRőtszakáll, a koboldkalózA királylány álmamacskarácsony
Belépés