ProsperoD
disztribúciós könyvterjesztés
Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Külföldi könyvek
webshopja
ProsperoD<br>disztribúciós könyvterjesztés Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Külföldi könyvek <br> webshopja
Könyvhét folyóirat

A hatalomtól függ, az elnyomottakért alkot. Mi az? – György Péter találó(s) kérdései a művészetről

Mátraházi Zsuzsa - 2018.11.21.

A hidegháborús években létrejött művészeti világ összeomlását veszi szemügyre Faustus Afrikában című új esszékötetében György Péter, és esettanulmányokban mutatja be az alkotók valósággal kötött kulturális szerződéseinek működését. „Miféle esztétikai, művészetnek tekintett legitimációs segítséget kaphat a politikai hatalom az elittől az elnyomás rendszereinek fenntartásában…?” Ezt a fő kérdést járja körbe a szerző, miközben Samuel Beckettről és a Nemzeti Galériában műveivel épp most szereplő Londoni Iskola tagjairól értekezik, majd Gyarmati Fanni, Karinthy Ferenc, Király István, Ortutay Gyula, Rónay György naplóit vizsgálja: vajon tényleg az asztalfióknak vagy eleve a kései közönségnek íródtak? Az utolsó részben nagy népszerűségű televíziós sorozatokat elemez.

– Milyen kiinduló gondolat ösztönözte erre a komoly munkára?

A lényege a hátoldalon olvasható idézetben rejlik: „A művészet nem csak, nem mindig, s végképp nem kizárólagosan a politikai uralom kiváltságos eszköze, hanem olyan értelmezési környezet, amelyet az uralom/elnyomás formái elleni fellépés határoz meg azok nevében és érdekében, akik mindössze elszenvedik a történelmet.” Problémának látom, hogy az Art World nevű kulturális világ nem más, mint a globális imperialista gépezet esztétikai vetülete. Ebben jó dolog marginálisnak lenni. Az egyik általam elemzett alkotó, William Kentridge nemzetközi hírű sztár, de mivel Johannesburg kemény világában telnek a mindennapjai, biztosítékot kapunk, hogy nem látszatéletet él. A könyvborító az ő Faustus in Africa című bábelőadásához készült rajzából született. Innen a könyv főcíme is, mert eredetileg csak a jelenlegi alcím: Szerződés a valósággal létezett. Kentridge emiatt végül nagyobb hangsúlyt kapott a könyvben, amelynek a lényege, hogy a realizmusnak nem sok köze van a valósághoz, illetve amennyi van, az milyen feltételek mellett jött létre.

– A kötet egyik szervezőelvének számít, hogy az esszék „szereplői” nagy számban a szülőföldjüktől távol, menekültként, vagy a saját hazájukban üldözöttként éltek?

– Erre csak a munka vége felé jöttem rá. Mert ki gondol arra, hogy Beckett migráns? Pedig az. Nem ír nacionalista, protestáns, nem nagyon szereti Dublint, Londont még kevésbé kedveli, az angolokért nincs oda amiatt, ahogyan az írekkel viselkednek, de attól sincs elragadtatva, ahogy az írek egymással viselkednek. Mindezek miatt ki akart szabadulni a magától értetődő anyanyelv fogságából, és áttért a magának választott irodalmi nyelvre, a franciára. A kétnyelvűség fontos tapasztalat. Aztán sorra rájöttem a „szereplőim” migráns vagy üldözött voltára. Furcsa dolog, amikor az ember csak ösztönösen sétál bele ilyen választásokba. Ha az eszem diktált volna, biztos nem csak fehér férfiakról szólna a kötet, Gyarmati Fanni kivételével. De amikor erre ráébredtem, már késő volt az egészet átszerkeszteni.  Idegesítő, hogy így van benne valami imperialista és gender szempontból helytelen. Azonban nem könnyű olyan megoldást találni, ami minden feltételnek megfelel.

– Mennyire határozta meg a könyvbeli szerzők életművét, hogy menekültek, üldözöttek voltak?

Alapvetően. Nézzük például Kentridge-t. Lett és német kommunista családból származik, és fehér férfiként Dél-Afrikában él. A szülei feketéket védő, apartheid-ellenes ügyvédek. Élhettek volna Lettországban, de abba belehaltak volna, mert az ottaniak nem bántak kedvesen a zsidókkal. Frank Auerbach nyolc éves volt, amikor soha többé nem látott szülei elmenekítették Berlinből Londonba. Elfelejtett németül, és később is csak egyetlen egyszer ment Németországba. Az angolok szeretik kínozni magukat azzal, hogy a kultúrájuk német alkotókon múlik. Magam azt gondolom: az említettek is mindannyian angol művészek.

– Milyen korlátokkal lehet szabad a művészet, amely szinte mindig is a hatalmon lévők kegyéből működhetett, hívjuk akár mecénásnak, akár egyháznak, akár államnak a megbízóját, finanszírozóját?

– Sok feltétel teljesülése esetén úszhatja meg az ember, hogy a hatalomhoz köze legyen. Ez művészeti ágak szerint is változik. Egy építész szinte soha nem ússza meg, különösen, ha jelentős épületeken dolgozik. Szobrászok és festők is bajosan tudnak ebből kimaradni. Az írók helyzete picivel könnyebb. Igaz, regényt nehéz szegényen írni, de novellákat, verseket már lehet. Nem véletlenül raktam bele a könyvbe a történetet Kertész Imréről. Tiszta őrület, hogy a magyar irodalomtörténet kiveszi az életművéből azokat a vígjátékokat, amelyek egy időben a megélhetését biztosították. Egyébként ezek a színdarabok nem is rosszak, de mindenképpen érdekesek. Amikor felhagyott ezek írásával, akkor hosszú éveken keresztül a magyar állam tartotta el őt a szigligeti alkotóházban. Hogy valaki olyan regényt tudjon írni, mint a Sorstalanság, annak minimális feltétele, hogy legyen egy ágy, egy asztal, egy írógép, és napi háromszori étkezés. Ahogy Virginia Wolf írja: egy saját szoba. A szocializmusban az íróknak ilyen nem nagyon jutott.

– Az alkotói függőséget illetően a hidegháborús kulturális viszonyok mintha ma is élnének…

– Egyáltalán nincs másképp, most éppen rosszabbul van, mint bármikor az elmúlt harminc évben volt. Bizonyos újságokban bizonyos sajátos figurák különös dolgokat írnak a magyar kultúráról. Nem félelemérzetből mondom cím és név nélkül, hanem azért, mert alkalmasint emberileg sértőnek, de nem kultúrpolitikai tényezőnek tartom. Ki fog erre negyed év múltán emlékezni? Ez egy furcsa állapotban levő ország, de nem zárt diktatúra. Egy építésszel, egy szobrásszal megteheti a magyar állam, hogy nem ad neki megrendelést. De mit tudnak kezdeni egy regényíróval? Vannak független kiadók és van piac. Meglehet, Orbán eldönti, hogy legyen újra Állami Könyvterjesztő Vállalat, de ebben nincs ráció.  Életemben nem láttam olyan embert, aki azért vett meg egy könyvet, mert azt éppen az Állami Könyvesbolt árulta.

– Milyen meggondolásból kanyarodik népszerű filmsorozatokhoz a kötetet záró esszéiben?

– A magyar közkultúrát olyan alkotók teremtették meg, mint a száz éve „popsztárnak” számított Jókai és Mikszáth. Karinthy Frigyes fiatalon előrukkolt Az így írtok ti korabeli szerzőkről szóló stílusparódiáival. Ezeket olyan emberek ezrei, mára talán százezrei olvastak, akik nem is találkoztak a karikírozott alkotók eredeti műveivel. Ma szociológiai értelemben a magas kultúra, se a Harmonia Caelestis, se a Világló részletek nem alkalmas erre. Az elnyomottság és a szegénységség problematikáját Borbély Szilárd vagy Szijj Ferenc művei ugyan keményen és kíméletlenül vetik fel, de ezek szinte kizárólag értelmiségi belügyek maradnak. Ehhez képest itt vannak a filmsorozatok, amelyek kiszabadultak a televízió rabságából. Az HBO-n már csak hozzám hasonló idős emberek keresnek filmet, mindenki más az HBO Go híve, digitális terjesztésben nézi meg a nap bármely szakában akár egyben is a sorozatokat. Nem a totális elhülyülés világát jelentő Az én kis falumról beszélek, vagy a kifejezetten ostoba 200 első randiról. Hanem az Aranyélet című sorozatról, ami arról szól, hogy a politikai hatalom és a tébolyult bűnözés kéz a kézben járnak. Úgy építették föl a történetet, hogy minden hatalom magára ismerhessen benne, és esztétikailag sem hagy kívánnivalót a sorozat.

– Módosulni fog akár ezek nyomán, akár más okból a könyve alcímében is szereplő valósággal kötött szerződés?

Azt gondolom, hogy ez máris módosult. Az Art World fénykorában a művészek szegény emberek voltak. Jean-Michel Basquiat a halála előtt öt évvel még homeless volt, és heroin-túladagolás következtében már úgy halt meg, hogy egyenként kétszázezer dollárba kerültek a képei. Most azt hallottam a rádióban, hogy Vajda Lajos szentendrei kiállításán a biztosítás összértéke meghaladta a másfél milliárdot. Vajda Lajos 33 évesen éhen halt, az őt túlélő felesége, Vajda Júlia is szegénységben élte le az életét majdnem végig. A pénz akkoriban nem játszott szerepet. Azt Art World most már olyan szinten szól a pénzről, ami miatt elvesztette a hitelét, mert eközben nem lehet az ellenállóként tetszelegni. Szerintem minden művészeti intézmény szabadsága a politikai gazdaságtanán múlik, ha temérdek pénz kell a fenntartására, ami csak keveseknek jut, akkor elveszti a függetlenségét. Az említett alternatív terjesztésű filmsorozatok azonban szabadok, mert nagyon sok embernek egyénenként kevés pénze tartja el őket, és nincsenek alárendelve a művészi hierarchiának.

Mátraházi Zsuzsa

György Péter: Faustus Afrikában - Szerződés a valósággal
Magvető Kiadó, 324 oldal, 4999 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Rovat további hírei:
Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Könyvhét 2018/4.ÉS Páratlan oldalSzókimondókaKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés