Képzőművészeti alkotás Fecske András legújabb kötete – legalábbis ilyen érzése lehet az olvasónak, amikor forgatni kezdi a könyvet. Ehhez az érzethez a borító és a novellák illusztrálására felhasznált rajzok mellett az is hozzájárul, hogy a szerző úgy meséli el a történeteit, ahogyan egy tárlat vezetője méltatná a rá bízott festményeket: elénk tárja a látványt, majd azt is, hogy ez tulajdonképpen mit jelent. Ebben az izgalmas tolmácsolásban szúr a régi rendszer fontos szimbólumai mögé egy-egy tanulságos mozzanatot. „A főlépcsőn végiggurított vörös kókuszszőnyeget még a régmúltból itt maradt flancos sárgaréz rúd szorította a kövezethez. Meg is húzta magát a lépcsők hajlatában, nehogy kilátsszon a pedigréje, de szidolozáskor azért mindenki láthatta, hogy keresztbe tesz a vörös szőnyegnek…” – olvashatjuk a Varjasi elvtárs munkába megy című írásban.

Az öt fejezetnek csak egyike kapta a SZOCREÁL címet, de a vörös csillag „fénye” majdnem minden fejezetben megjelenik. Fecske András karakterei leginkább ebben az időszakban próbálnak a maguk módján alkalmazkodni, szembeszegülni, túlélni, de leginkább barátra találni. Az „elvtársak” nevetséges patetikussággal „hirdetik az eszmét”, a szerző pedig kicsinyességeiket felnagyítva (ahogyan a szocializmus is a látszat fontosságát) repíti vissza olvasóit ebbe a sokféle nyomással terhes korszakba.

Ezt a sokféle nyomást különleges vonásokkal örökíti meg a szerző novelláiban. A Boldogházi búcsú főhőse például vasárnap délután véletlenül időutazást tesz. Így hullik le a lepel előtte a családi titokról, mi pedig sok család tragédiáját látjuk magunk előtt: nagybátyja a háború után fegyverrel a kezében gyűjtötte a falubeliektől és a saját családjától is a beszolgáltatnivalót. Pedig ő csak munkát keresett, azért állt behajtónak, de lelkiismerete csak akkor ébredt fel, amikor a családja téli élelmét kellett a kocsira rakni. „Azt hittem, példát mutatok: a törvény miránk, fegyveresekre is érvényes, nemcsak a civilekre. De amikor ott álltam édesapánk előtt géppisztollyal a kezemben, elkapott a páni félelem. Hogy lőhetnék én a saját szülőmre? Nincs az az Isten, mondtam magamban, nincs olyan parancs, ami fölülírhatná az ő törvényét.”

A művészeket többféle útra kényszeríttette a kialakult helyzet. A Két festő c. novellában Másik Festő úgy vélte, „szellem nélkül nincs művészet”, s úgy hitte, ebben egyetértenek Egyik Festővel életük végéig. Idegenül állt azok előtt az alkotások előtt, amelyek nem szóltak senkihez. Beletörődött abba, hogy neki már nincs része a művészetfelfogás alakításában. S bár Egyik Festő szégyellte magát, mert régi nézetei feladásával barátságuk is sérült, de ugyanakkor hajlandósága a változtatásra kimozdította őt a tehetetlenség állapotából. „Megtettem, amit máskor soha, odafigyeltem a szakmára: ki mit csinál, milyen új hatások vannak… Vess meg, de jólesett, hogy nem gúnyol ki minduntalan a kritika a szegényszagú realizmusomért.”

A Mártélyi etűd festőjét a hagyományos paraszti élet eltűnő világa ragadta meg, és annyira nem akart tudomásul venni az új rendről, az iparosodás jeleiről, hogy inkább a festményein megjelenített tanyasi világba költözött. Hasonló kis birtokot vásárolt magának a Gyónás szobrásza, aki második feleségével folytatott néma harcot. A férfi az asszony elé helyezte az első családját, a tíz évvel fiatalabb új hitvesét pedig nem volt hajlandó gyerekkel megajándékozni. Sok idősödő házaspár jár hasonló cipőben. A hétköznapi teendőkben kiszolgált férj a zokniját sem találja meg egyedül, ezzel egy fontos kapcsolódási szál tűnik el kettejük közül (hiszen itt egyikük nem dönthet, és nincs is jelen). A feleség okosan költi a férj pénzét, tisztán tartja a lakást, látszólag szépen élnek együtt. De mivel a feleség nem kapta meg, amire egy nő az életben a legjobban vágyik, ezért ő sem érzi szükségét, hogy részt vegyen a férje életének fontos mozzanataiban. A gyerekek (itt ráadásul csak a férjhez tartoznak, ebben pedig a feleség nincs jelen), idővel a saját életüket élik, a két idősödő ember pedig visszafordíthatatlan döntéseik és ki nem mondott haragjuk következményeivel élnek egymás mellett, s csak „fogják egymás kezét”. Mert nem voltak képesek felismerni a másik valódi szükségleteit, csak annyit tesznek, amivel nem kell feladniuk önmagukat.

Az ebéd a Boldogházi búcsúhoz hasonlóan képzeletbeli eseményeket sorakoztat. Hőse, a fiú a valóságban egyedül ül az étteremben, képzelete pedig apját és nagyapját hívja segítségül, hogy fel tudja dolgozni a hírt: a lánya, aki elvégezte az akadémiát, apáca lesz. S az ebéd közben kiderül, hogy felmenői éppen fordítva határoztak életükről: előbb Isten szolgálatába akartak állni, aztán egy váratlan fordulat eltérítette őket. „Talán neki most sikerülni fog” – reménykednek, miközben a fiú csak sóhajtva veszi tudomásul, hogy lánya elérheti a célt, amit az öregeknek a régi rendszerben nem sikerült. Ugyanilyen meg nem történt beszélgetést olvashatunk A fellépésben, ahol Jóska, az előadóművész felravatalozása előtt mesél a temetésére érkezőnek. Ő, aki a Szovjetunióban sok évig ünnepelt művész volt, és a kiutazó magyaroknak mindig segítségére sietett, itthon szomorúan tapasztalta, hogy „ez a Magyarország már nem az a Magyarország, ami az emlékeimben és a tudatomban él. ... Itt … mindenki egymaga van, a másikra már nem is marad ideje.”

Meghökkentő és humoros formában tárja elénk a Szelfi „bikaura” a gondolatait. Az abszurd novella hőse emberfejű, bika testű, jövő felé futó lényt ábrázoló önarckép, és ez a sokféleség határozza meg a létezését: emberre, állatra és műalkotásra egyaránt jellemző tényeket tart igaznak magáról.

A SZOCREÁL fejezet a proletárdiktatúra példás tagjairól szóló karcolatokat tartalmazza. A vasúti kocsi elvhű utasa próbál leszólni mindent és mindenkit, aki vele ellentétben nem magasztos példája a szocializmusnak, de végül saját gyávasága (és butasága) okozza a vesztét: vele együtt eszméin is nevetnek. Találkozhatunk Povács tanár úrral, akit nem tanítottak meg arra, „hogyan kell jól eladni a szocializmus portékáját.” Diákja 1964-ben meggondolatlanul szól igazat, miközben megtagadja a választ az iskolai kérdőív utolsó kérdésére: („Van-e apád és anyád között ideológiai nézetkülönbség?”) A fiú szerencsés, mert bár gyorstalpalón végzett tanára sérelmét úgy próbálja orvosolni, hogy az egyetemi javaslat megtagadásával fenyegetőzik, apja hatalmas pofonnal teszi helyre a hatalmaskodó osztályfőnököt. S milyen tisztánlátó kritika ez a korszakról: a szocializmus árulást kér, amit a józan ész igaz beszéddel ver vissza. De hogy csorba ne essék az ideológia hatalmasságán, hazugságra kényszerítené a józanul gondolkodót, s mikor a letagadhatatlan igazság visszaüt, úgy tesz, mintha meg sem történt volna az eset.

A kötet utolsó novellái a rendszerváltás utáni periódus helyezkedőiről szólnak. A tökéletesen eltalált című Filmszakadás novellában a Festő, aki megörül társának, (és talán a nyílt beszélgetés lehetőségének is), mert számára „a közösen megélt napok útjelző tanúja”, hirtelen újra egyedül lesz, csak éppen egy másik „rossz” oldalon. Hiszen őt szerették a régi rendszerben is, mondja ki róla az Ismerős festő, azonnal a változás színe alá tartozónak jelölve meg önmagát. A közoktatás magaslatain maradó Huzal elvtárs (Közoktatási karcolat) alatt pedig kicserélődött a „térkép”, de ő pontosan ugyanott áll, nézetei pontosan ugyanolyanok, csak az elvtárs megnevezés hiányzik a neve mellől. Egy alapítványi iskola kuratóriumának elnöke, pedig fél órán át sem képes követni az elhangzottakat. Azt nyújtja, amire tőle számítani lehet: „hathatós támogatásáról” biztosítja az iskolát. Nem meglepő az sem, hogy Ária asszonynak, az iskola alapítójának sincs köze ahhoz, amit csinál: közgazdász diplomája van, és korábban protokollosként dolgozott. Azonban míg Huzal elvtárs ugyanolyan önhitten képviseli a hatalmat, az illemtan-tudó Ária asszony már bizonytalan abban, hogyan kell viselkednie a megváltozott rendszerben.

A szerző szájából hitelesek ezek a karakterek, hiszen az 1947-ben született Fecske András közelről láthatott hasonló sorsokat. Így merül fel a kérdés, hogy a legelső, az Aki író akar lenni… c. írás főhőse mennyire példázza az író attitűdjét? Ebben a novellában a művészeti író, aki „világosan látta ugyanis, hogy a (szép)művészet mint egyfajta önmegvalósító tevékenység praktikusan annyit tesz, hogy az egyik embernek tehetsége van, a másiknak meg pénze, és a műtárgy(?) pusztán csak azért jön létre, hogy ez a kettő biztonságosan helyet cserélhessen”, végül inkább a saját kertjére koncentrál, minthogy írásaival felnyissa a szemeket. Véleményével igyekezett társakra találni, de sem a „Nagy Író”, sem a „Nagy Irodalomtörténész”, de még a „Politikus Író” sem tartotta magához méltónak. Ugyanígy jártak a novelláskötet egyéb szereplői is. Mindvégig egymástól elszakítottan, senkiben sem bízva, egymást félreértve élték magányos életüket.

S ennek a fejezetnek az utolsó gondolata végigvonul az egész könyvön: „Kinézett az ablakon: kinn tavasz volt, szőlőlevelek nyújtózkodtak a magasba, kacsocskáikkal támaszokat keresve. De a földön térdig ért a gaz.” Vagyis a felhők felett járó ideológia, vagy éppen a bajtársra vágyakozó naiv elképzelések nincsenek köszönőviszonyban sem a földhöz ragadt, gazban bukdácsoló valósággal.

Vincze Ágnes

Fecske András: Galagonyabokrok a délutáni fényben
Napkút Kiadó, 136 oldal, 1990 Ft