A könyv szeretete családi hagyomány a Milkovich családban. 15 évvel ezelőtt a Győri Városi Könyvtár levélben értesítette dr. Milkovich Esztert, a Holnap Kiadó ügyvezető igazgatóját, hogy könyvtáruk porosodó raktáraiban nagy értékű latin és magyar nyelvű kiadványokra bukkantak, most kezdik azokat feltárni. 1743-ban Milkovich János – a család egyik őse – hetvenezer kötetes könyvtárat adományozott a városnak, ezt köszönték meg neki, mint leszármazottnak.

– Végzettséged szerint közgazdász vagy. Egyetemistaként még nem tudtad, hogy a könyvek imádata évszázados múltra tekint vissza a családban. Hogyan lett belőled könyves?

– Az egyetem után, 26 évesen, megpályáztam egy állást a Művelődésügyi Minisztérium Kiadói Főigazgatóságán, ahová felvettek. A vezetőnk, Marczali László rendkívül szigorú, bajuszos, elegáns, távolságtartó ember volt, aki remek érzékkel válogatta össze a főigazgatóság dolgozóit. Csupa fiatal, frissen végzett diplomást vett fel, fiúkat és lányokat fele-fele arányban. Kőkemény szabályokat állított fel a munkát illetően, azóta is áldom ezért a nevét. Mindent ott tanultam meg a könyvszakmáról. És még annál is többet: precizitást, önfegyelmet, erkölcsi tartást. Kötelezővé tette számunkra a továbbtanulást, a nyelvek tanulását, jóllehet mindannyian diplomásak voltunk. Szerette a fiatalokat, neki is hasonló korú gyereke volt. Kicsit édesapámra emlékeztetett, aki katonatisztként tekintélyelvű fegyelem párti volt, a családjában. A tekintély tiszteletét én ma nagyon hiányolom: mindenki korlátlanul kritizálhatja egymást, nincs egy jó szó a másik felé, az összeköttetések nem működnek, mindenki hermetikusan bezárkózik, nincs kohéziós erő. Ezért is léptünk ki például a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesüléséből. Visszatérve a minisztériumra, három osztályra tagozódott a főigazgatóság, amely a könyvkiadást finanszírozta: az irodalmi osztály tartalmilag koordinálta a különböző kiadók éves tervét; a gazdálkodási osztály elvégezte az éves könyvkiadás költségeinek és árbevételének elemzését; a terjesztési osztály az országos értékesítés irányítója volt. Ott volt munkatársunk például Zöld Feri és Gereben Feri. Akkori kollégáimmal – akik közül ma is dolgoznak még a könyvszakmában – tartjuk a kapcsolatot. Kedveltük egymást és szerettünk együtt dolgozni. 11 évet töltöttem ott, ami elegendő volt kitanulni a szakmát. Amikor főnökünk a kulturális miniszter helyettese lett, gondoskodott róla, hogy mind jó helyre kerüljünk a könyvkiadásba. Például Román Mari az Európához, Molnár Magda a Helikonhoz, Reviczky Béla a Zeneműkiadóhoz került, én a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadóhoz mentem dolgozni, mint gazdasági igazgató. Közgazdászként is komoly feladatnak számított ez, mert ez a kiadó volt akkoriban a legnagyobb, gazdaságilag talán a legerősebb. Hatalmas ingatlan tulajdonnal rendelkezett, jelentős kiadói tevékenységet folytatott, és volt egy úgynevezett „B” tevékenysége, azaz megrendelésre is készített kiadványokat. Jó iskola volt ez, meg kellett tanulnunk a vállalkozásnak azt a formáját, amiben ma is működünk. A különbség csupán annyi, hogy ma sokkal több a gát és az akadály, mint annak idején. Ez a dúsgazdag vállalat a belváros szívében élte életét stílusos épületben, a cserkészek korábbi székházában. Ekkor hoztuk létre a Helikon kiadóval közösen a budai várban ma is működő Litea könyvesboltot. A kiadó vagyona egy saját tulajdonú belvárosi székház, öt könyvesbolt és egy vízparti vadonatúj üdülő Szántódon. Ez került a kilencvenes évek elején a privatizáció fedőneve alatt minimális értékkel holland kézbe.

– A Holnap Kiadó éppen a rendszerváltás évében alakult, eredeti célkitűzése szerint a fiatal írók, költők, publicisták műveinek a kiadására.

– A kiadót az állam hozta létre a fent említett profillal. Sík Csabát nevezték ki a kiadó vezetésére, aki a lehető legalkalmasabb ember volt a feladatra. Ő hívott engem a kiadóba. Akkoriban születtek a gyerekeim, két apró gyerek mellett ez az állás kedvezőbb volt számomra. A következő években az Állami Könyvterjesztő Vállalat privatizációjával az összes bolt összeomlott, megvásárolták, vagy kiürült, vidéken ugyanez történt a Művelt Nép boltjaival. Csak kemény közgazdász gondolkodással, ésszerű gazdálkodással lehetett megmenteni a kiadót, ami viszont konfliktusokhoz vezetett. Sík Csaba abszolút elméleti ember volt, nem fogadta el a pénz dominanciáját, az új érát. Nagyon tiszteltem Csabát, családilag is összejártunk, de egyáltalán nem értette a mai világot.

– Hogyan változott a kiadó profilja?

– Kénytelen volt változni, mert a támogatók lassan kivonultak, az olvasók pedig úgy tűnt, nem voltak elég fogékonyak az addig ismeretlen szerzők műveire. A kiadásban és a kereskedelemben új szereplők jelentek meg, a színvonalat kommercializálták, ennek eredményeként az olvasók is elfordultak a betűtől és nem vettek könyveket. 1993-ban vagy 1994-ben a Frankfurti Könyvvásáron álltam elő azzal az ötlettel, hogy adjuk ki a „Kezdők nyelvkönyve” sorozatot – amiből, jelzem, a mai napig élünk és mára már 34 nyelvre fejlesztettük ki az angol kiadó őszinte megdöbbenésére. Csaba ezt nagyon sérelmezte, amit meg is értek, de nem volt más lehetőség. Akkoriban itt dolgozott Háy Jancsi és vele együtt több más, tehetséges fiatal. A Holnap Kiadó az életben maradás okán, és mert akkoriban szabadult fel a tankönyvpiac, beszállt a tankönyvpiacba is. Abban az időben bárki bármit megjelentethetett tankönyvként, minden iskolában másból tanítottak, a szülők kétségbeesve próbálták felhajtani az éppen aktuális könyveket, szóval elszabadult a káosz. A Nyár utcában éppen ezért alapítottunk egy tankönyvboltot (a könyvesboltok nem fogadták be a tankönyvet, mert nagyon alacsony volt az árrésük), tankönyvbemutatókat tartottunk, ez segített bennünket át az akkori rossz időszakon, ami elég sokáig eltartott. A tankönyvforgalmazásnak nemcsak a kereskedelmi részével foglalkoztunk, hanem magunk is megjelentettünk tankönyveket: nagyon sikeres volt például Bihari Péter „A 20. század története fiataloknak” című könyve, vagy Steiger Kornél „Bevezetés a filozófiába” című kötete. Ma már elérhetetlen példányszámot adtunk el belőlük, emlékszem, édesanyám otthon írta a számlákat, mi itt a kiadóban lázasan csomagoltunk, hogy tanévkezdésre mindenhová elérjenek a könyvek. Mindig nagyon vártuk a szeptembert, az billentette helyre a kiadó gazdasági egyensúlyát és nem a karácsony, vagy a könyvhét, mint másoknak.

– Milyen létszámmal alakult meg a kiadó és hogyan változott az idők során?

– Sík Csaba Grál lovagként folyamatosan vette fel a szerkesztőket és az új embereket. Arra törekedett, hogy legyen körülötte egy szellemi kör, amiben jól érzi magát. Eleinte 10-12 emberrel dolgoztunk, most heten vagyunk.

– A kortárs szerzők megjelentetése mellett klasszikus írók – így Tersánszky Józsi Jenő, vagy Vas István életműve is a Holnapnál jelenik meg, Mándy Iván ifjúságnak szóló köteteivel együtt.  A kicsik Bálint Ágnes Mazsolájával, vagy Bodó Béla Brumijával is nálatok találkozhatnak.

– A 90-es években a szerzők kiszorultak félig összeomlott könyvkiadásból. Ide-oda csapódtak, jó ideig hozzánk tartozott például Szabó Magda. Valahogy megéreztem, hogy a szerzői jogok nagyon fontosak lesznek. Senki nem tudta, hogyan működik helyesen, mindenki akkor tanulta és mindenki hibázott. A sztárügyvédek pillanatokon belül ráengedték a szerzőket a kiadókra, nem egyszer nagyon gorombán. A kiadók többször megfordultak a bíróságokon, mire megtanulták a szerzői jogok rendjét. Abban az időben mindig a szerző, az illusztrátor győzött a bíróságon, sok esetben jogos követelésekkel. Aztán jött a következő változás: a kiadók az eladott példányszám függvényében fizettek a jogvédelem alá tartozó művek után a szerzőknek, jogörökösöknek. A jogtulajdonos sokszor ellenőrző funkcióba ment át, tájékoztatni kellett, milyen példányszámban jelent meg a kötete és hol tart az eladás. Meg is nevelődtek a kiadók, köztük mi is. Mára már a Holnap Kiadó szerzői hálásak a pontos, évente két alkalommal készített elszámolásainkért.

– Két olyan sorozatotok is van, amely gazdaságilag igen nagy terhet ró a kiadóra. A nagyméretű, reprezentatív „Az építészet mesterei” sorozatnak eddig 14 kötete jelent meg; „A magyar zeneszerzés mesterei” sorozat szintén a minőséget képviseli.

– Abszolút elkötelezettek vagyunk a két sorozat irányában, nagyon kötődünk hozzájuk, fel sem merülhet, hogy ne legyen folytatás. Gerle Jánoshoz, az építész sorozat elindítójához és szellemi atyjához mély barátság fűzött, és halála után is folytatjuk a kötetek megjelentetését. Az első, Hauszmann Alajossal foglalkozó monográfiát a többiekkel együtt Pollack, Ybl, Feszl követte, és hiányzik még a Hild és Schulek-kötet, de ezekbe csak támogatással tudok belevágni. Ilyenfajta építészeti nagymonográfia az 1920-as években jelent meg utoljára és akkor sem sorozatban. A másik, zenei sorozatunkat is nagyon kedveljük. A zenészekkel remek együtt dolgozni, egyfajta burokban élnek, nem a megélhetésért csinálják, amit csinálnak. Volt egy kortárs zeneszerzőket bemutató sorozatunk, ami igazán elkötelezettséget kívánt. Bruno Monsaingeon szerzőségével pedig megjelentettünk egy másikat, amely bemutatja Richtert, Menuhint, Glenn Gouldot. A Virtuózok abszolút véletlenül került hozzánk, amikor láttam tavaly a Syma csarnokban, hogy mennyi embert érdekelnek ezek a tehetséges, komolyzenével foglalkozó fiatalok, egy nap alatt eldöntöttem, hogy megjelentetem a róluk szóló könyvet. Valami újat, izgalmasat és mégis minőségit hoztak a magyar zenei életbe. Hogy történhetett volna meg egyébként, hogy egy szegedi hárfatanár ezzel a monstrum hangszerrel két lányt is eljuttat a verseny élmezőnyébe; vagy hol máshol találkozhattunk volna ma a harmonikával?

– A recesszió mennyire érintette a kiadót?

– Nem akarom elbagatellizálni, de nem sokban. Talán időben feleszméltünk, jobban összefogtunk, figyeltünk a megjelenésekre, a kivitelre, a példányszámokra, az eladásra és a pénzbehajtásra. Kicsit erőszakosabbak lettünk. A kiadóból nem kellett embert elküldeni. A körülöttem lévő fiatalok olyanok, mintha a gyerekeim lennének: aranyosak, okosak, mindenki mindent csinál és mindenbe beleszólhat, véleményt mondhat, sőt rá is van kényszerítve. Egyedül a kereskedelmi tárgyalásokat nem bízom rájuk, mert ott nagyon keménynek kell lenni, hogy hozzájussunk a pénzünkhöz. Szigorúan fogom őket, de eredményes a munkánk. Úgy működünk, mint egy nagy család. Részben ők hozzák a témákat is. Most jött ki egy új sorozatunk első kötete: „A magyar festészet története fiataloknak” címmel, lesz még építészeti és zenetörténeti, néprajzi, irodalomtörténeti kötetünk is ebből. Nem én és nem külsős hozta a témát, hanem az én okos, érdeklődő, figyelő kollégám.

– A családról jut eszembe. A gyerekeid nem szálltak be a kiadó munkájába?

– Kislányom az egyetem mellett idegenvezetőként dolgozott, tavaly a könyveinket felhasználva csinált egy-egy építész életművére alapozott, 10 alkalomból álló, „Budapesti séták” elnevezésű városismertető sétasorozatot, nagy sikerrel, a közönség számára ingyenesen. Azóta is érdeklődnek, hogy folytatódik-e. Fiam a Műegyetemen végzett. Mindketten saját maguk elképzelései szerint szeretnének élni, amiben támogatom őket.

Szénási Zsófia