Vajon milyen íze lenne a Nőnek, ha ehető lenne? Rágós lenne-e vajon és inas, makacs és ragaszkodó, mint éltében; vagy inkább puha és omlós, lágy és kedves? Édes lenne-e vagy keserű, és vajon mindig lenne benne egy kis csípősség, az odaszúrásokat érzékeltetendő? Könnyen emészthető lenne vagy megfeküdné a gyomrot, és kénytelenek lennénk sörrel leöblíteni?

Ezek a kérdések egészen addig morbidnak tűnhetnek, amíg ki nem nyitjuk Margaret Atwood napokban megjelenő regényét, Az ehető nőt. Fontos kihangsúlyozni, hogy hazánkban ugyan ez friss megjelenés, eredetileg azonban egy 1969-ben íródott mű, az első regény, amit publikált, így érdemes a benne felvetett kérdéseket, problémákat, esetleges etikai olvasatokat ehhez mérten értékelni. Sok víz lefolyt ugyanis azóta a Yukon folyón, és azt a képet, miszerint a nők valójában fogyasztási cikkeknek tekinthetők, már régóta nem tartjuk újszerűnek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ma ne lenne aktuális ez a kérdés, sőt! Ahogy maga Atwood is megjegyzi a kötet elejére beszúrt előszóban, a regényt leginkább protofeministának nevezhetnénk, melyben bizonyos problémák megfogalmazódnak, ám nem egyértelmű azzal kapcsolatban, hogy helyes-e az általa kínált megoldás.

A főszereplő, Marian McAlpin a lehető leghétköznapibb korabeli kanadai nő: egy piackutató intézetnél dolgozik a kérdőíveken, egy tökéletesen normális ügyvédbojtárral jár együtt, és egy kis emeleti lakásban él Ainsley nevű lakótársával együtt. Szolidan, mondhatni unalmasan öltözködik, mindig tudja, mi a helyes viselkedés az adott helyzetben, és úgy tűnik, a szórakozás netovábbja számára egy péntek esti vacsora párjával, vagy egy munkahelyi kávészünet három vénlánnyal, akikkel a cégnél összebarátkozott. Ainsley sokkal érdekesebbnek tűnhet: határozott elképzelései vannak az életről, extravagánsan öltözködik, antropológiát végzett, gyakran váltogatja partnereit és szívesen iszik – illetve a regény egy pontján úgy dönt, egyedül vállal gyereket, mert a női lét valódi kiteljesülése csakis a szülés lehet. Tulajdonképpen ez a regény kulcskérdése is, ugyan mégis miből áll valójában a női lét? Marian egy nagyon is meghatározott, társadalmilag elfogadott irányba tart az életével, miszerint vagy megmarad unalmas állásában, vagy hozzámegy a tökéletesen normális Peterhez, és háztartásbeli lesz. A kettő egyszerre nem megy, ezt mind a főnöke, mind pedig Peter megerősítik. Atwood felvillantja a különböző eshetőségeket, melyek Marianra várhatnak, és a legtöbbet egy-egy szereplővel illusztrálja, Marian savanyú főnöke például egészen elrettentő alternatívaként jelenik meg előtte. Egyik barátnője, Clara pedig a másik véglet, aki egyúttal Ainsley nőiség-felfogásának a szöges ellentéte is. Ő még egyetem alatt férjhez ment, éppen a harmadik gyermekét várja, és „a gyerekeire használt metaforái között szerepelt a hajók alján burjánzó, élősködő tengerimakk és a sziklákon megtelepedő tapadókagyló is.” Marian valójában egyik életút iránt sem érez különösebb elhivatottságot, mégis, amikor Peter azt javasolja, házasodjanak össze, igent mond. Ezzel pedig nem várt folyamatokat indít el magában.

Ha ez alapján azt gondolnánk - mint ahogy én is tettem az első néhány oldal után -, hogy egy klasszikus lányregényes fejlődéstörténettel van dolgunk, nagyot tévednénk. Atwood sok váratlan, szinte szürreálisba hajló elemet sző bele a történetbe, amelyek megmentik a regényt attól, hogy túlságosan is kiszámítható, ne adj’ isten, középszerű legyen. Érdekes először is az elbeszélésmód: a történet első részét még Marian szemén keresztül látjuk, azonban valamikor az eljegyzés után ezt elhagyja a szerző, és átvált egy külső, mindentudó elbeszélőre, éppen akkor, amikor Marianban a legfontosabb változások elkezdődnek, majd a történet utolsó fejezeteire újra visszavált a főszereplő szemszögére. Furcsa, hogy élete legfontosabb változásainál hagyjuk magára Mariant, ám való igaz, hogy így részletesebben és pontosabban tudja a szerző a többi történést érzékeltetni.

A második megemlítésre méltó dolog Marian képzelgései. A regény középső szakaszában a lány gondolatai egyre gyakrabban kalandoznak el, és ilyenkor Atwood nagyon szokatlan képeket társít ezekhez a gondolatmenetekhez. Egy alkalommal például virágnak látja a terhes Clarát: „Hátradőlt a székén, és lehunyta a szemét, egy különös növényre emlékeztetett, egy duzzadt gumóra, amelyből négy vékony fehér gyökér nőtt ki, meg egy apró, halványsárga virág.” A legnagyobb hatású ilyen képzelgése viszont az, amikor már eljegyzésük után, egy Peterrel elköltött vacsorán a tányéron fekvő steakre nézve Marian hirtelen maga előtt látja a tehenet, és onnantól kezdve nem bírja lenyelni. Sőt, ahogy telik az idő, egyre kevesebb dolgot képes befogadni a teste azok közül, melyek valaha élőlények voltak, és a lány értetlenül áll a furcsa változás előtt. Az olvasó azonban könnyen rátalálhat a párhuzamra, miszerint ahogy nő Peter befolyása Marian élete felett (ahogy elkezdi bekebelezni), úgy csökken azoknak az ételeknek a száma, melyeket a lány hajlandó magához venni, így apad el szépen lassanként az ereje.

A legérdekesebb elem a regényben azonban mégiscsak Duncan alakja. Marian akkor találkozik a fiúval, mikor egy fogyasztói kérdőívvel felszerelkezve becsönget hozzá. Furcsa, sápadt alak, aki szeret rejtélyes metaforákban beszélni, szorongás ellen vasalni szokott, és olyan vékony, hogy szinte eltűnik ruháiban. Két lakótársával együtt tökéletes gúnyrajz a sztereotip bölcsészkaros hallgatóknak, melyen jót derülünk, és akár el is felejthetnénk őket a következő oldalakon, ha utána Duncan nem bukkanna fel minduntalan véletlenszerűen Marian életében. Lucia Berlin-i novellába illő találkozások a mosodában, vagy ugyanarra a filmre ülnek be a moziban, és sokszor úgy tűnik, mintha olvasna Marian gondolataiban – annyira különös az egész helyzet, hogy többször felmerülhet az olvasóban vajon igazi-e a fiú vagy csak Marian fantáziájának szüleménye? Ne gondoljuk azonban, hogy a nagyon is romantikusnak tűnő felbukkanások a szőke herceget jelzik fehér lovon, Duncannek esze ágában sincs a megmentő szerepében tetszelegni, sőt. Szinte kizárólag magáról és a lelki problémáiról, kényszerképzeteiről képes beszélni, és többször is nagyon konkrétan közli a lánnyal, hogy nem több számára puszta figyelemelterelésnél. Még arra is megvan az indoka, miért tölt ennyi időt a mosodában: „Elég sokat járok ide, néha egyszerűen muszáj kimozdulnom a lakásból. Amíg van mit vasalnom, nincs gond, szeretem kisimítani a holmikat, megszabadulni a ráncoktól, így van valami feladata a kezemnek, de amikor elfogy a vasalnivaló, hát, olyankor muszáj idejönnöm. Hogy legyen mit vasalni.”

Kijelenthető talán, hogy messze nem ez Atwood legjobb regénye, és tetten érhető rajta, hogy korai írásai közül való: a piackutatás-fogyasztási cikk párhuzam kissé túl egyértelmű, ahogyan a Marian koplalása is, Duncan és társai alakja kicsit túlrajzolt, Ainsley ámokfutása és eltökélt apa-jelölt keresése előtt pedig szinte ugyanolyan értetlenül állunk, mint maga Marian. Azonban nem szabad elfeledkeznünk a tényről, hogy jelentősen más korszakban, más társadalmi körülményekre reagálva íródott, és ma már például – jó esetben – elképzelhetetlen az, hogy házasságkötés után ne alkalmazzanak tovább valakit a munkahelyén. Mindenképpen érdemes tehát belevetni magunkat a regénybe, hiszen szokás szerint viszik előre az olvasót a hátukon a szépen folyó atwoodi mondatok, a váratlan események, annak az izgalma, hogy végül melyik útra lép Marian - és ki tudja, talán még az is kiderül, milyen ízű az ehető nő.

Bráder Edina

Margaret Atwood: Az ehető nő
Jelenkor Kiadó, 468 oldal, 4449 Ft