„A tabudöntögetés nem célom, de ahol így alakult, nem bántam.” – Interjú Vámos Miklóssal
Szepesi Dóra - 2017.10.11.
Legújabb könyve, a Hattyúk dala, egy titokzatos kézirat története. Nem tudni, miről szól, milyen nyelven és milyen ábécével íródott ez az úgynevezett Hattyús kézirat, amelynek nyomában utazunk kétezer évet.
– A titkosírás megfejtése köti össze a különállóként is olvasható fejezeteket. A szerző a könyv hátoldalán arra buzdítja az olvasót, hogy ha elolvasta, a nyomtatás sorrendjében, olvassa el még egyszer a végétől az elejéig. Vagy akár összevissza. Ez nagyon érdekes ajánlás!
- Valóban. De ennek a regénynek – ha ugyan regény, és nem valamiféle eposz, prózában – a cselekménye a jelenből indul, s hátrálunk visszafelé a múltba, lényegében az európai időszámítás nulla pontjáig. Ennél fogva időrendi sorrendben a történet az utolsó fejezetben kezdődik, s az elsőben ér véget. Én a munkálatok során így is elolvastam, s mérlegeltem, ne válasszam ezt a hagyományosabb sorrendet. Azonban úgy a végpoén nem volna olyan elementáris, amilyen – remélem – így. Az első olvasói visszajelzések ezt igazolják. Mindenesetre azt is, hogy igazán sokrétegű a szöveg, s egy második nekifutásra is jutnak meglepetések. Gondoltam, szórakoztatóbb, ha másodjára fordítva ugrik neki az, akinek ehhez sikerült kedvet csinálnom.
– A regény öt évig készült. Miért kellett ennyi idő hozzá?
- Mert rengeteget kellett kutatni és olvasni, elsősorban Pécs helytörténetével kapcsolatban, másodsorban a magyar történelemről, annak vitatható jeleneteiről, harmadsorban a hat alapvallás mitológiájáról és főszereplőiről. Valaha, hat-nyolc éve úgy kezdődött, hogy Jézus Krisztusról szerettem volna regényt írni, ebből egy fejezet lett a Hattyúk dalában. Mellesleg, ha nem létezne net, tíz évig tartott volna.
– Erős mottókkal indul a könyv, Szent Ágoston, Kant és Susan Sontag egy-egy gondolata az idő és a mesélés bűvkörébe vonják az olvasót. Nagyon tetszett a különböző koroknak megfelelő szóhasználat, a mondatfűzés. Hogyan alakult ez a mesélő stílus?
- Úgy érzem, én az idő kifejezésének mesterévé váltam, ha ez nem hangzik túl nagyképűen. A hatalmas területű országok írói mindig jobban érzik a tér szabadságát, mint akik kis országok fiai. Ha én leírom, hogy egy olyan városban vagyunk, amelynél több folyó van, mindenki tudja, melyik konkrét település az. Ha viszont Faulkner leírja: Jefferson City, abból lehet több ezer USA-szerte. Ha pedig az időt szeretném kifejezni, érdemes a különböző korok nyelv- és szóhasználatát is imitálni. Már ameddig lehet. A Hattyúk dala esetén a honfoglalás táján gyakorlatilag megszűnik a magyar nyelv, őseink főként a turk nyelvek egyik változatát használták, csak olyasféleképpen, ahogyan a baszkok ma az ősi nyelvüket, mert amúgy franciául beszélnek.
– Különös, ahogyan olvasás közben rájövünk, a történelem úgynevezett hiteles forrásai is tévedhetnek, például a mohácsi csata történetét több változatban írták meg… Kinek higgyünk?
- John Lennont idézem: Just believe in me. Vagyis csak nekem. Én a történettudomány legújabb fölismeréseit használtam, amelyeket bizonyítottnak éreztem. A tabudöntögetés nem célom, de ahol így alakult, nem bántam.
– A Hattyús kézirat körüli utazás arra is rádöbbenti az embert, hogy a különböző korszakokban csak a körülmények változnak, az emberi jellemek, érzelmek és indulatok nem. Mi erről a véleménye?
- Pontosan így gondolom.
– Jelentős a könyv végén felsorolt 32 olvasmányélmény. Miért tartotta fontosnak, hogy ezt a listát hozzátegye?
- Mert érzékeltem, hogy az első olvasók, akiknek harmadkészen megmutattam a szöveget, milyen nagy kedvvel találgatták, hogy honnét valóak a fejezetkezdő és záró veretes mondatok. Gondoltam, nem rossz ötlet, ha közlöm a megfejtéseket. A fölhasznált irodalom sokkal hosszabb listájával viszont nem terheltem a kötetet (azok a honlapomon s az Európáén találhatóak), így is eléggé vastag.
Szepesi Dóra
Fotó: Szabó J. Judit
Vámos Miklós: Hattyúk dala
Európa Könyvkiadó, 464 oldal, 4290 Ft