Az anyanyelv lelke számomra a vers – közölte az első hallásra meglepő kijelentést Szabó T. Anna új prózai kötete kapcsán, mely a Határ címet viseli. Tette azt annak ellenére, hogy novellákról van szó. Igaz, gyakran nehéz eldönteni, hogy történetmesélő prózát, vagy lüktető lírát tart-e kezében az olvasó. Hasonló élménnyel találkozhatunk, ha az Élet és Irodalom hasábjain megjelenő tárcáit olvasgatjuk.

– A novellákat olvasgatva két szó jutott eszembe: vallomásosság és vers.

– Az előző, Törésteszt című kötetemben nem a saját hangomon szóltam, attól a haragos, kemény, már-már kegyetlen hangtól először meglepődtem. Új, Határ című kötetem, ha nem is ellentéte, de mindenképp kiegészítése az előző könyvnek. Erősen személyes hangon szólalok meg benne, még a fiktív novellák esetében is. A kötetet névjegynek tekintem, szerettem volna valamit letenni magamról/magamból. Bár a Töréstesztnél igyekeztem a költői énemet és hangomat elrejteni, a szövegen átütött a ritmikus nyelvhasználat lendülete. Az új kötetben viszont szabadon engedtem a régi hangomat, de ezek a szövegek nem versek, hanem határátlépések, a próza lehetőségeit keresik. A kötet a nyelvre koncentrál, írás közben a nyelven belüli titkos, rejtett jelentések, a szavak árnyalatai, az áthallások érdekeltek a legjobban. A versben a rím titkos jelentése véleményem szerint sokat elárul magáról a nyelv működéséről és a tudatalattinkról. Az anyanyelv tétje számomra a vers. A próza a mesélés, a nyelv teste, vagy vérkeringése, míg a vers a nyelv lelke és idegrendszere. Ez a kötet egy nagyon érzékeny idegrendszerű szövegtest.

– Új és régi novellák is helyet kaptak a kötetben. Mi volt a vezérfonál?

– Ma, amikor beszélgetünk, nagyobbik fiam éppen a 16. születésnapját ünnepli. A novellák egy része az első gyerekszüléstől eltelt tizenhat esztendőt járja be, de nem róluk szól, hanem arról, hogy mi történt és mi történik velünk. Egyre erősebben érzem, hogy fogy az időm; nem tudom, hogy az életidőm, vagy csak az energiáim, de úgy éreztem, le kell zárnom egy korszakot és emléket állítani ennek a minden értelemben lezáruló időszaknak. Mint mindig: most is a jelenségeket akartam megmutatni, és ezek túlmutatnak a személyességen.

– A gyerekkorodra, a fiatalságodra és a kolozsvári évekre is visszatekintesz a kötetben.

– A fiaimat figyelve a saját gyerekkori élményeim is felbukkantak a mélyből. Magam is meglepődtem, amikor a kötetet összeállítva azt tapasztaltam, hogy erőteljesen jelen van benne Kolozsvár és a saját gyerekkorom. Pedig nem készültem rá tudatosan, az efféle visszatekintést meghagytam Gyurinak.

– Dragomán György – a férjed – mindig hangsúlyozza, hogy regényeiben kötelességszerűen elszámol a múlttal és a saját gyerekkorával. Te is hasonlóan megküzdesz a problémával, amit az elszakadás, az otthon elhagyása, a beilleszkedés, az idegenség és az otthonosság jelent.

– Én is a saját történetemet mesélem, de ezúttal nem helyezem át semmilyen fikciós térbe. Nekem egyszerre adatott meg az irodalom korokon átnyúló közösségébe tartozás öröme és az idegenség megújuló tapasztalata. Határhelyzetben élünk, bárkit bármikor kinevezhetnek idegennek. Mindenki manipulálható. Amit öt éve még minden további nélkül elfogadtak tőlem az írásaimban, azért most sokan fognak rám haragudni. Mindig ellenállok az uszításnak, gyerekkoromban láttam, hova vezet. Fontos volt, hogy letegyem ezt a könyvet, jelezni akarom, hol tartunk, ki vagyok. Itt állok, mást nem tehetek. Tudom, hogy mindig kívülálló leszek: az írót nem lehet bekeríteni.

– Miért fontosabb a vers vagy a költészet a prózánál?

– A nyelvi tudatosság, a többrétegűség, a több felől értelmezhetőség életfontosságú. A rákérdezés, a nyelv árnyalt használata életmentő. Az emberek elszoktak a kérdezés lehetőségétől, elfelejtették, hogy egy-egy szónak, milyen súlya van, nem élnek a többértelműség gyönyörűségével, ezzel mintegy lemondva az empátiáról, a fantáziáról és a beleélésről. Mostanság a sokszínűség szitokszó lett. Ide jutottunk. Kamasz koromban váratlanul szabad lettem, a lehetőségek végtelennek tűntek, elhittem, hogy minden megváltozott, és most azt kell megélnem, hogy zárulnak az ajtók; persze világszinten is. De mindig tettem a dolgomat, most is azt teszem: figyelek, írok. Megmutatom, hogy a kötöttségben is lélegzethez lehet jutni - például a Kerített tér verseskötetben is azt kerestem, hogyan lehet egy körülkerített térben is megtalálni a lehető legnagyobb szabadságot. A Határ a külső fenyegetés ellenében csak a magánéleti boldogság menedékét tudja felkínálni, mert kell egy biztos pont, egy érzelmi háttér, és akkor megőrizhetjük nemcsak a józanságunkat, de a szeretetre való készségünket is.

– A kötet hűen tükrözi a társadalom jelentős részének rossz közérzetét.

– Egymás megértésének kísérlete alapfeltétele a továbbélésnek és a konfliktusok megoldásának. Fiatal felnőttként jó volt megélni, amikor az emberek – bár nem értettek egyet mindenben – nem akartak egymás fölé kerekedni, lehetséges volt a beszélgetés és egy viszonylagos egyensúly. A nyelvi agresszióval megfertőzve erre már nincs lehetőség. Az író dolga, hogy a nyelv árnyalatainak őrzésével és a történetek erejével a megértést segítse, és én ezért makacsul hiszek a bizalomban, mint megváltó erőben. Másképp megfulladnék.

Szénási Zsófia
Fotó: Szabó J. Judit

Szabó T. Anna: Határ
Magvető Kiadó, 200 oldal, 2999 Ft