Egy jövendő Goncourt-díj előjelének tekinthető, ha valaki megkapja a francia közszolgálati rádió Prix du livre Inter nevű elismerését. A huszonnyolc éves francia regény- és drámaíró Magyarországon játszódó, Szomorú vasárnap avagy a semmi ágán című regénye két másik kitüntetés mellett ezt a jutalmat is kiérdemelte hazájában. Az ifjú alkotó oktat a Sorbonne Nouvelle-en, miközben színháztudományi doktori tanulmányokat folytat, és a múlt évtől dramaturgként dolgozik a Kobalt társulattal kortárs darabokon és a saját szövegein. Mindennek tetejébe kicsit beszél és még többet ért meg magyarul. Néhány kérdésemet a fordítónak nem is kellett tolmácsolnia számára.

– Hazájában a most magyarul is megjelent könyvének méltatói a francia anekdota mesterének nevezik, tragikummal átitatott költői érzékét dicsérik. Akad valaki a családjában, akitől az írói vénát örökölhette?

– A felmenőim közül senki sem volt író, de a húgommal és a nővéremmel már nagyon kis korunkban elkezdtünk mesét írni egymásnak.

– Miféle meséket?

– Nem a mese klasszikus univerzumában kalandoztunk, hanem mindent belekevertünk; az új technikát, a földönkívülieket összeházasítottuk a hercegekkel és hercegnőkkel, lettek belőlük csodamesék.

– Névrokonához hasonlóan egyfajta Csodaországban nőtt fel tehát. De hogyan tett szert a Franciaországban nyilván kuriózumnak számító magyar nyelvtudásra?

– Az École Normale Supérieure-ön, ahol akkor tanultam, 2008-ban eljött az ideje annak, hogy külföldi ösztöndíjra pályázzam. Mivel későn kaptam észbe, már csak két hely maradt: Lipcse és Budapest. Az utóbbi mellett döntöttem, mert Lipcsében németül kellett volna oktatnom, itt, az Eötvös Collegiumban pedig a Magyar–Francia Ifjúsági Alapítvány alkalmazásában francia lektor lehettem. Viszont semmit nem tudtam Magyarországról.

– Milyenek voltak az első benyomásai?

– Mindenekelőtt a város építészete fogott meg, ez a császári „punk” stílus. Korábban jártam Bécsben, és ott kicsit túl súlyosnak, nyomasztónak éreztem a császári pompát, Budapesten viszont megvan ugyanaz az építészeti kultúra, csak jóval könnyedebb, kicsit punkosított formában. Az embereknél meg valamelyes hűvösséget éreztem, nemigen tudtam, hogyan barátkozom majd meg a magyarokkal, de sikerült.

– Szokták mondani, hogy valamiképp rokon a francia és a magyar habitus. Van ebben némi igazság?

– Az biztosan közös a franciák és a magyarok esetében, hogy mindkettő a bor és az irodalom nemzete. A szomorúsággal viszont látásmódom szerint különbözőképpen birkóznak meg. A magyarok fekete humorral állnak hozzá, azt mondják, úgyis minden rossz, a franciák viszont nem panaszkodnak, inkább nem vesznek tudomást a kellemetlen körülményekről.

– Ihletője lett Budapest, hiszen a 2008-2009-es tanévben itt írta az első felnőtt regényét, a címében a Marseillaise egyik sorára utaló Jusque dans nos bras-t (Ölünk mélyéig). E regény után, mely a saját generációjának elbizonytalanodó értékrendjéről szól humorosan és méltatlankodón, magyar helyszínen játszódó, a magyar közelmúltat magyar szereplők sorsán keresztül bemutató könyvbe fogott. Miért lett Szomorú vasárnap a címe?

– Eredetileg a magyar kiadásban alcímül szolgáló József Attila-sort szántam címnek: A semmi ágán ül szívem. De a francia kiadóm lebeszélt róla, mert honfitársaim számára a Reménytelenül című költemény nem hordoz mögöttes tartalmat egy olyan regény esetében, amely több generáció életét mutatja be a második világháborútól az 1956-os forradalmon és a kádárizmuson át a 2000-es évek elejéig. Seress Rezső dala jól jellemzi ezt a hangulatot. Amikor hazatértem, valahogy nem hagytak nyugodni a magyarországi élmények, az ízek, az illatok. A Szomorú vasárnap előtt is írtam egy könyvet, s abba is belevettem egy részt, amelyben a főhős családja elutazik Budapestre. A kiadóm nem is értette, mit akarok ezzel, sőt ki is akarta hagyni azt a fejezetet. Végül nem jelent meg az a könyv, de belekezdtem ebbe az újba.

– Hány családból gyúrta össze a főhős Mándy famíliát?

– Olyan családok is szerepelnek a regényben, akik nyilván egészen másként éltek, mint ahogyan én elképzeltem. Ugyanis a budapesti bolhapiacon vettem régi családi fotókat, amelyek mögé történetet agyaltam ki. Ott volt alapnak a történelem, amelyről lefejtettem a hivatalos héjat, és valahol a megélhetett valóság és a fikció között alkottam meg a regényt. Nem akartam a szó szoros értelmében vett történelmi könyvet írni, de egészen elszakadni sem akartam a tényleges eseményektől. Valahol a kettő között igyekeztem egyensúlyozni. Azt hiszem, a francia közönség azáltal, hogy a történelmet egy furcsa nézőpontból rávetítettem a mindig esedékes magánéletre, némi mágikus realizmust is érzékel az írásban.

– Bizonyos történelmi események, a rendszerváltás egyes mozzanatai, ravasz politikai „húzások” itthon máig erős indulatokat ébresztenek, önnél pedig „csak” elmegy a szereplők mellett a történelem, mint a vasúti sínek a Nyugati pályaudvarnál álló házuk szomszédságában.

– Dühöt valóban nem érzek a megismert dolgokkal kapcsolatban, értetlenséget viszont nagyon sokszor, például amiatt, hogy a kárpótlás hogyan történhetett meg azokkal a bizonyos jegyekkel. A regény egésze valójában Milan Kundera egy mondatához igazodik, amely szerint „Az elmúlás pírja a nosztalgia varázsával ragyog be mindent: a guillotine-t is.” A regényben nem akartam állást foglalni, csak láttatni. Ennek megfelelően döntöttem a befejezésről is. Elvégre a semmi ágán ülő szív le is eshet az ágról, de a végtelen is megnyílhat előtte.

Mátraházi Zsuzsa

Fotó Rácz Ádám

Alice Zeniter: Szomorú vasárnap, avagy a semmi ágán
L'Harmattan Kiadó, 184 oldal, 2450 Ft