Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Osvát Ernő
Aforizmák
Csibi
tűzoltó lesz
Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Osvát Ernő <br> Aforizmák Csibi<br>tűzoltó lesz
Könyvhét folyóirat

Anyakönyv a kádári diktatúrából – Beszélgetés Petőcz Andrással új kötetéről

Szénási Zsófia - 2018.05.08.

Mondják, párban szép az élet. De nemcsak az élet, hanem a regények is szépek párban, különösen, ha a szülők élettörténetére tekint vissza az íróember. Petőcz András is ezt teszi: „apakönyve” után (A születésnap, 2006) most megírta a maga „anyakönyvét”. Ancika című regénye ismét a múltba, a kádári rezsim idejébe vezeti az olvasókat. Míg A születésnap című regényének főhőse egy félig-meddig elképzelt apa, az Ancika című kisregény névadó hősnője egy képzeletbeli anya.

– A születésnap című, 2006-ban megjelent kötet meglehetős karriert futott be; több nyelvre lefordították, Vallai Péter remek felolvasásában hangoskönyv született belőle, pozitív kritikákat kapott, szerették az olvasók. Ez is ösztönözte a folytatást?

– Annak idején úgy kezdtem el komolyabban foglalkozni A születésnappal, hogy néhány novellát elküldtem Dérczy Péternek, az Élet és Irodalom kiváló szerkesztőjének, aki arra biztatott, hogy folytassam. Egy éven keresztül publikálódtak a történetek folyamatosan, Péter szinte „kihúzta” azokat belőlem. Mikor elkészült a könyv és megjelent, úgy éreztem, még nincs lezárva az ügy, helye van a folytatásnak. Az első könyvnek férfi, ennek nő a főszereplője; annak egy apa, ennek egy anya; a kerettörténet szerint mindkét főhősöm már meghalt az események idején. Élettörténetük visszafelé pereg, gyerekeik szemén át látjuk életútjukat és a kort, amelyben aktív éveiket töltötték. A két, párhuzamosan futó életút mintegy kiegészíti egymást, rezeg egymással. Ténylegesen akkor fogom végleg lezárni őket, ha majd egyszer egy kötetben is megjelennek.

– Ancika nagyon emberi és szerethető figura a maga egyéniségével és gyarlóságaival – mert vannak neki bőven.

– Valahogy éreztetni akartam a történetben, hogy amikor felnövünk, óhatatlanul is csalódunk a szüleinkben – ezt szinte lehetetlen megúszni. Később, amikor már távolabb vagyunk tőlük és objektívebben látjuk a helyzetet, megint elkezdünk közeledni feléjük, megértőbbek leszünk irántuk. Az elszakadás és a visszatalálás többdimenziós élményét akartam beleírni a regénybe. Anyám rendkívül sokat mesélt a fiatalkoráról, aminek egy részét beleszőttem a regény fikciós szövetébe. Saját emlékeimet éppúgy belegyúrtam, mint a másoktól hallott történeteket, élethelyzeteket. Az amerikás történet például egy az egyben fikció, bár nálunk is volt valami távoli rokon, aki a tengerentúlon találta meg a számítását. A regényben olvasható klarinétos jelenet szintén nem az én emlékem, egy baráti családtól kölcsönöztem. Úgy is mondhatnám: a megírt sztorik fele sem igaz.

– A könyv felütésekor az volt az első benyomásom, hogy egy idős, falusi néni lesz a főhőse, aki hosszú életét vidéken élte le, és aki megbecsült tagja volt a közösségének. Aztán kiderül, hogy egy városi értelmiségi, tudományos karriert befutott hölgyről van szó.

– Valóban egy értelmiségi életutat befutott asszonyról beszélek, akinek azonban vannak vidéki kötődései. Anyám életében volt egy hosszú periódus, amikor vidékre költözött és az ott élők annyira megszerették, hogy a falusi társadalom belső tagjának tekintették. Ennek kapcsán bennem az a kérdés is felmerült, hogy tényleg akkora a távolság a városi és a falusi ember között, mint azt sokan állítják? A faluját soha el nem hagyó parasztasszony és a városi nyugdíjas gondolkodása között valóban akkora különbség van? Bizonyos dolgokra mindenki ugyanúgy reagál tanultságtól és életmódtól függetlenül. Apám városi ember volt, és mégis – ahogy a könyvben is olvasható – Balatonszepezden van eltemetve és falusi temetése volt.

– Egy a tudományos előremenetért a háztartást kissé elhanyagoló asszonyról szól a történet, akit valahogy mégsem érzek lázadónak. Mintha belesimulna a közegbe és az ideológiába, amelyben élt.

– Egy olyan nemzedéknek állítok a könyvben emléket, aki a háború után alapított családot, és nagyjából elhitte mindazt, amit maga örül látott, hallott, sőt lelkesen részt is vett benne. Nőként lehetősége van a tudományos karrierre, mégis távol áll tőle minden feminista öntudat, nem tartja magát lázadónak, természetesnek veszi, hogy azt csinálhatja, amit csinál.

– Fontos ideológiai kérdés a zsidóság megélése vagy éppen eltagadása, a vallási hagyományok őrzése vagy negligálása is, aminek összetettségére a regény szépen rámutat.

– A szocializmusban inkább az elhallgatás volt jelen, esetleg a vallásosság mások számára láthatatlan vagy titkos megélése – a családtagok gyakran még egymás előtt is titkolták felekezeti hovatartozásukat. A háború utáni nemzedék szemléletében rendkívül bonyolult módón keveredtek a különféle ideológiák; egyrészt a családi életből magukkal hozott hagyományok és vallásosság, másrészt az új típusú, „szocialista ember” gondolkodása, aki – legalábbis a kezdeti időkben – még hitt abban, a későbbiekben pedig elhitette magával, hogy jobbá teheti a világot. Az új világban mindenkinek igazolnia kellett proletár kötődését, lett légyen az nemesi kutyabőrrel rendelkező sarj, vagy kispolgári környezetből jött iparos. Ebből aztán különféle abszurd és megmosolyogtató helyzetek fakadtak, mint amikor a család a proletár őst keresve egy cukrászmestert tudott felmutatni.

– Egyfajta túlélési stratégia, amiről itt beszélünk és nyilván minden családnak megvannak a maga történetei erről az időszakról.

– Ennél a családnál dupla rettegésről beszélhetünk: a háború alatt a holokauszttól rettegtek, később a kommunista diktatúrától. A hősnőnk éppen ezekben az években volt fiatal – nem lehetett egyszerű. Azt mondják, mindenki szépnek látja a saját fiatalkorát – szerintem ez rájuk nem vonatkozik.

– Míg  A születésnapban egy gyermek szemén keresztül látjuk az eseményeket az Ancikában egy idősödő férfiember szemszögéből érzékeljük a cselekményt. Ennek a figurának a legfőbb jellemzője, hogy bár maga is nyugdíjas korú – az elhunyt Ancika fia – mégis annak haláláig eltartottként élt az anyja mellett, vagyis soha sem nőtt fel igazán. Se feleség, se barátnő, se gyerek. Felnőtt testben gyermek lélek. Miért rá esett a választás?

– Jellemző kortünetnek tartom, magam is számos embert – főleg férfit ismerek – aki közel a hatvanhoz még mindig nyugdíjas szülei nyakán él, azaz eltartott. Valahogy a kádári rezsim alatt szocializálódó fiatalok egy része sohasem volt képes felnőni. Szimbiózisban éltek a szüleikkel, aztán összeomlanak, ha azok meghalnak. Ha végül elhelyezkednek, csak segédmunkát kapnak és még a nyugdíj sem biztos, hogy összejön nekik. Lehet, hogy közben elvesztik a lakásukat is. Az Ancikában tulajdonképpen ugyanarról a gyerekről van szó, aki A születésnapban még ténylegesen kisgyerekként szemlélte a világot és a felnőttek társadalmát. Közben eltelt 50 év, és „hősünk” még mindig gyermekszemmel mered a nagyvilágba. Ez olyan abszurd, hogy feltétlenül meg akartam írni, persze a magam ironizáló módján. Mintha ez a nemzedék nem hitte volna el, hogy van dolga a világban. Úgy gondolták, a lézengésből és az okoskodásból is meg lehet élni. És most pánikolnak.

– Az efféle gondolkodás szinte elképzelhetetlen a mai generációk számára, amelynek tagjai abban sem lehetnek biztosak, hogy egyáltalán lesz még nyugdíjrendszer, mire odaérnek.

– Szerencsésnek mondhatom magamat, soha nem függtem senkitől, mindig megteremtettem a kenyérrevalót, noha sokáig szabadúszó író voltam. A nyugdíjhoz közeledve azonban muszáj volt állást találnom: így több mint egy évtizede tanítok. Végül is én is 50 esztendősen voltam először állásban… De van egy-két írótársam, aki még ezt sem csinálta. Néhányuknak megoldás lehet, a most bevezetésre került, és bizonyos díjakhoz kötött művésznyugdíj, de mi lesz azokkal, akiknek nincsenek megfelelő díjai? Mintha az érett kádárizmusban élő fiatalok egy része nem vette volna észre, hogy valamit le kell tenni az asztalra. Ezt a szemléletet ábrázolom én kicsit karikírozva.

– Milyen írói feladat vár most rád, mivel foglalkozol?

– Valahogy úgy alakul az életem, hogy folyamatosan írok valamit. Vannak, akik lassan építkeznek, apránként hozzák létre az életművüket, hosszú időt adnak maguknak egy-egy könyv megírására. Én más vagyok. Nekem az ad nyugalmat, ha dolgozom. Most éppen egy verseskötettel foglalkozom, a már több helyen publikált úgynevezett „macskaverseimből” állítok össze egy sorozatot. Ezzel lezárulna a lírai „macska korszakom”.

Szénási Zsófia
Fotó: Szabó J. Judit

Petőcz András: Ancika – kisregény és elbeszélések
Fekete Sas Kiadó, 171 oldal, 2300 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2018/1. számaÉlet és Irodalom AlapítványA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyKarácsonyi kalandHolly elveszett varázspálcájaRőtszakáll, a koboldkalózA királylány álmamacskarácsony
Belépés