Ungvári Tamás enciklopédiái díszkiadásban jelentek meg az Ünnepi Könyvhétre a Scolar Kiadónál. Ennek kapcsán beszélt az írásról, az enciklopédia műfajáról, a szöveghez való viszonyáról a szerző.

– Soha nem szoktam interjút adni, de most adok, mert a kiadó kért fel rá. Egy újságnak mondhatok nemet, egy kiadónak nem. Más esetekben elküldik nekem a kérdéseket, én pedig szívesen válaszolok, de a nyelvromlás elleni küzdelmem része, hogy nem adok interjút. Egyébként nagyon örülök annak, hogy az élőszó és az írott szó más, de én nem tudom áthidalni a köztük lévő távolságot.

– Az interjú apropója az, hogy a négy enciklopédiája díszkiadásban lát napvilágot. A forma érdekelne, egyedi ez a forma a magyar esszéirodalomban, vagy visszaemlékezésnek nevezzem…

– Én ha már írok, akkor már műfajokat is teremtek.

– Igen, ezért vagyok zavarban.

– Jogosan, már olyan értelemben jogosan, hogy az a négy kötet –A feledés enciklopédiája, Az emlékezés enciklopédiája, A halhatatlanság enciklopédiája és Az életem enciklopédiája – történelmi miniatűröket tartalmaz, ami annyit jelent, hogy ezek mind-mind mini esszék, mindegyikben benne van egy egész könyv. Attól jók, hogy poentírozva, olvasható, népszerűsítő formában elmondanak egy szeletet a történelemből, amit mára talán már elfelejtettek, talán nem is emlékeznek már rá, és én egy olyan vetületét mutatom meg e történeteknek, amire más nem gondol. Számomra óriási szórakozás volt megírni. Sok mindent tudok, sok mindent olvastam, és kikerekítettem egy-egy történetet, halottakról, mártírokról, elfeledett emberekről. Miközben furcsa módon nagyon sokáig nem akartam ezeket az írásokat kiadni.

– Miért?

– Azt mondta ezen írások olvastán a legjobb barátom: hogy ez tényleg mind megtörtént? Ezt a megjegyzést nem szeretem. Az írónak egyetlen tulajdona van, az a hitele. Nem akarok védekezni. A másik támadási felület az, hogy ez nem hígítása-e a történteknek. A jó koktél, az hígítás, nem egyben isszuk a gint, a rumot, hanem felhígítjuk valamivel.
Úgy történt, amikor nagy nehezen elszántam magam arra, hogy az első kötetet, A felejtés enciklopédiáját kiadjuk, előtte négy évig nem akartam megjelentetni semmit. Megmondom őszintén, kicsit csalódott voltam egy korábbi kiadómban, melyet Ulpiusnak hívtak. De bevittem a Scolar Kiadóhoz ezt a könyvet, és ők jól olvasnak, és rögtön ki akarták adni. Azóta öt év alatt tizennyolc könyvem jelent meg náluk. Fordítások is, önállóak is, régi könyvek átdolgozásai.
Egy írónak kell tudnia, hogy kinek ír. Azt mondta nekem Illés Endre – valamikori főnököm, kiváló író –, hogy a Nyugatban mindenki Osvát Ernőnek írt, nálam pedig, a Szépirodalmi Kiadóban mindenki nekem ír. A kiadónak az a feladata, hogy amikor az író otthon, lehetőség szerint frissen mosott gyaloglóruhában ír, akkor tudja, hogy kinek ír. Nekem az is nagy megnyugvás, hogy a Scolar Kiadó a díszkiadás ötletére pozitívan reagált, sőt felkérték egy nagyon közeli barátomat, Gyémánt Lászlót, hogy készítse a doboz borítóját. A Scolar Kiadó felépített egy brandet, az Ungvári-enciklopédiák is egy brand.

– Hogy tud ennyit alkotni ilyen rövid idő alatt?

– Szorgalmas vagyok, de nem rövid idő alatt. Én minden könyvet ötven évig írok. Az író az nem az, akinek van egy nagy ötlete, az a filmíró. Aki bemegy és elbűvöli Andy Vajnát. Én elkezdek írni és addig írom, amíg érvényes mondanivalóm van. A legjobb könyveimet húszéves koromban kezdtem el, mint például a fesztiválra megjelent A hódító képzeletet, és most fejeztem be. Ez a kötet angol regényről szól. Van az angol irodalomról is egy könyv a fiókomban, csak még nem jó.

– Akkor nagyon-nagyon sokat dolgozik egy szövegen?

– Az az igazság, hogy amit tíz évvel ezelőtt írtam, azt már magam sem tudom elviselni. És akkor át kell írnom. Először is a nyelv is változik. Nagyon sokat, például a hangsúlyok. A fordításaimat, amiket játszanak, Az ügynök halálától kezdve, ANapsugár fiúkig minden egyes bemutatóra átírom.

– Tehát aktualizálja a nyelvet?

– Nem, nem aktualizálom. Az éppen aktuális nyelvállapotot helyreállítom. Meggyógyítom, az már beteg, tíz év alatt megbetegszik egy szöveg, és akkor kap egy oltást, eltűntetem a kanyarónyomokat. Magát az írást, a stílust, a folyamatos elbeszélés ritmusát nagyon komolyan veszem. Sokaktól tanultam, Füst Milántól, Szabó Lőrinctől. Mindemellett ez egy nagyon-nagyon nehéz mesterség.

– De azért lehet tanulni.

– Ezt csak tanulni lehet.

– Kell hozzá némi tehetség is.

– Goethe azt mondta, hogy kilencvenöt százalék szorgalom, öt százalék tehetség. Nekem négy százalék tehetségem van, és kilencvenhat százalék szorgalmam. Én a tehetséget semmire nem tartom, az van. Az adott. A szorgalom minden. Nem elhinni azt, hogy a szöveg készen van. A szöveg sosincs kész. A nagy regények mindig befejezetlenek, Musil, Proust befejezetlen. Az igazán jó szöveg befejezhetetlen. Azért szeretem ezeket az apróbb írásokat, mert azok talán befejezhetőek. Az egész enciklopédia ötlet lényege, hogy senki nem veszi észre, hogy mi van benne, mindenki csak azt nézi, hogy mi hiányzik. Az enciklopédia műfaj hiányműfaj. Én ilyen kis hiányokat szeretek betölteni.

Jolsvai Júlia
Fotó Szabó J. Judit