Azzá váltak, ami ellen harcoltak – Térey János szabadtéri könyve zombikkal
Szénási Zsófi - 2018.06.27.
Csáky Alex, a divatos, fiatal színész divatos, ám kommersz sorozatot forgat. Egy zombiapokalipszisben játszik, méghozzá a Balaton-felvidék egyik legszebb kistérségében, a Káli-medencében. Tehetséges és törekvő – már 30 éves kora előtt eljátszotta Hamletet –, mégis inkább ettől a B kategóriás filmtől remélheti az országos ismertséget, mintsem a színpadi alakításaitól. Térey János ez alkalommal a színházi és a filmes kultúráról írt csípős szatírát és kíméletlen kritikát, a világról, amelyet belülről is alaposan ismer, ugyanakkor megfogalmazza a 21. századi színészet és színjátszás dilemmáit és problémáit. A regényt a könyvhéttel egy időben megtartott Margó Irodalmi Fesztiválon mutatják be.
– Már a megjelenés előtt többen többfelé beharangozták, hogy végre napvilágot lát Térey János első regénye. Ez így nem teljesen igaz, hiszen több verses regényed is – Paulus, Protokoll, A Legkisebb Jégkorszak – megjelent már, de valóban ez az első: prózában. Minden műfajt magadénak mondhatsz immár a verstől, a drámán, esszén át a próza több válfajáig, a novellától a forgatókönyvig.
– Nem az én asztalom a marketing, műfaji problémákkal sem foglalkozom. Én könyvekkel szeretek foglalkozni. A Káli holtak valóban regényszerű regény.
– Filmes és színházi háttérrel kiválóan ismered a színészi és színházi szubkultúrát, aminek görbe tükröt tartottál.
– Talán a kelleténél jobban is megismertem, amikor egy éven át én voltam a POSZT egyik főválogatója, és olyan kapcsolati hálókra, hierarchiákra, évtizedes sértettségekre láttam rá, amelyekről korábban nem volt fogalmam. Szemben a budai luxusvilláknak a Protokollban megrajzolt életével, ez a saját közegem. Több mint egy évtizede játsszák a darabjaimat színházakban – bár most éppen nem igazán játsszák. Szerzőként minden játszóhely izgalmasabb, bár a csalódásod is fájdalmasabb lehet.
– Nemcsak a színházi és filmes közeg jelenik meg vezérelvként, hanem a Balaton-felvidéki tájnak is kiemelt szerep jut.
– Arról értesülünk, hogyan vesz birtokba egy vidéket a civilizáció, kegyetlenebbül fogalmazva: hogyan gázol le egy tájat az idegenforgalom. Forog egy filmsorozat, amelynek éppen ez a témája, de alkotói közben éppen azzá válnak, ami ellen harcolnak: elözönlőkké, helyrehozhatatlan kárt okozva a csodálatos kultúrtájnak, megzavarva az ott élők nyugalmát és természetes életközegét. Átalakítják az ingatlanokat: a sarki kocsmából luxusétterem lesz, a falusi közönség jobb híján a cukrászdába kénytelen inni járni. A forgatás nemhogy kinyitná, inkább kulcsra záratja a lakókkal a kapukat.
– Nálad a földrajzi helyek, vidékek szerepeltetése sohasem véletlen, hanem erős szimbolikus tartalmat hordoz. Így volt ez A valóságos Varsó, a Drezda februárban, a Sonja útja.., A Nibelung-lakópark vagy az Átkelés Budapesten című műveidben, és még sorolhatnánk. Ebben a regényben a Káli-medencén túl ismét felbukkan több nagyváros.
– Ez az első munkám, amelyik falusi, sőt erdei környezetben játszódik. Eddig engem városi szerzőnek ismertek, olykor a verseimben jelent meg a vidéki környezet. Vannak barátaim a régióban, akiket sűrűn látogatok, így ismertem meg a tájat, de már felnőtt fejjel. Lenyűgöző vidék, ám minden tájról az a véleményem, hogy szebb lenne önmagában, emberi beavatkozás nélkül. Vulkánjai közül a Hegyestű még kibelezve is érdekes, ám a Haláp áldozatául esett az emberi tevékenységnek, a hajdani tűzhányó torzóját látjuk kiürült bányaként. A falvakban az 1970-es évekig pusztuló, majd a pesti értelmiség által túlságosan is megmentett házak sorakoznak a képeslapszerűen szép tanúhegyek alatt. Ez egy plein air könyv.
– A városok közül Kolozsvárt, Rómát, Athént, Isztambult és Szentpétervárt szerepelteted a regényben. Miért éppen ezek, mi hozzájuk a kötődésed?
– Erre a regénybeli turnémenetrend adja meg a választ. Kolozsváron jártam talán a legtöbbször: utasként, íróként, színházi „revizorként”. Szentpétervárra pedig az Anyegin olvasása óta szerettem volna eljutni, és az irodalom által sikerült: az Alekszandrinszkij Színházban olvasták föl pár éve az Asztalizenét. Isztambulban is jártam költőként, „civilben” szintén. A színészet utazó szakma. A színésznek módja van bejárni a fél világot, csak ideje nincs, hogy élvezze. A turnézós életmódot remekül ismerem, és ami a technikai részét illeti, kiráz tőle a hideg. Hajnali transzfer a repülőtérre, repülőtérről a szállodába, öltöző, színpad, öltöző, szálloda és vissza, körülbelül ennyi. Örülsz, ha sikerült enned-innod közben. Ősszel volt egy hetem, amikor egybeesett egy azerbajdzsáni utam, a Frankfurti Könyvvásár, meg néhány színházi előadás. Összevissza kilenc órát tartózkodtam otthon.
– Káli holtak a regény címe, első részének fő cselekménye egy zombifilm forgatása. Keressünk valamiféle összefüggést a hindu mitológiavilággal és Káli istennővel, aki a holtakon uralkodik?
– A hinduizmus szerint csak megsemmisülés árán jöhet létre valami új a világban, élet és halál elválaszthatatlan egységet alkot, s ez nem független a regényem tartalmától. Mégsem az indiai kultúrkörből származik az ötlet, hanem egyenesen a Káli-medencéből. Egy alkalommal, amikor onnan tértem haza, feltűnt nekem egy plakát, amely egy valóságos, tévében is látható zombiapokalipszist reklámozott. (Magában a medencében nincs óriásplakát, ez törvény.) A két motívum villámgyorsan találkozott a fejemben, és elgondoltam, milyen lenne egy Magyarországon játszódó zombifilm, amelynek helyszíne nem a Hortobágy vagy a Bükk. Persze a regényhelyszíneknek csak egy része létezik valóságos térként, a többi fiktív elem. Több színház szerepel a regényben, közülük a Katona, a Víg vagy az Örkény valóságos, a fő játéktér, Füst Milán Színház viszont nem az. A valóság és a fikció aránya nálam mindig ösztönösen, mégsem találomra, hanem mondjuk úgy, hogy költői észjárás szerint keveredik. Valójában minden egyes megoldáson éveket gondolkozom. A filmes munkamódszerek közül a vágásra hasonlít legjobban az írásmódom: a jelenet dinamikáját követve vágok ki és emelek be elemeket, folyamatosan átírva, kihúzva, amivel nem vagyok megelégedve.
– A regény tartalmához igazodik a formája is: párbeszédes, forgatókönyvszerű, rövid jelentek sorozata. A főhősöd végigmegy egy úton; tehetséges és ambiciózus, mégis úgy tűnik, szétaprózza, kizsigereli magát.
– Nagyon érdekelt, hogy nemzedéktársaim, és pláne a fiatalabbak hogyan kötnek, vagy hogyan nem kötnek kompromisszumot a túlélés, a puszta megélhetés vagy a siker érdekében. Hogyan igyekeznek szavazatot gyűjteni a közösségi médiában, vagy dacolni az esélyegyenlőtlenséggel a különféle protekcionista intézményekben. Lehet ez politikai vagy egzisztenciális kompromisszum: eljátszom-e egy szerepet, amit bulvárnak tartok, csupán a rengeteg pénzért, remélve, megbocsátja nekem a kőszínház? Rendezek-e reklámot, bízva abban, hogy utána a szerzői filmemet is elkészíthetem a jól ismert támogatási rendszer mellett? Valamennyi sikeres és kevésbé sikeres negyvenes művész ismeri a gyilkos tempót, a kialvatlanságot, a lamentálást, hogy semmire nem jut elegendő idő, sem a munka miatt a családra, sem az állandó szaladástól az elmélyedésre – a színész életritmusa, ha lehet, még fokozottabb.
– A könyvet olvasva az embernek óhatatlanul is eszébe jutnak színészek, rendezők, színházak, filmek, akikről/ amikről itt szó lehet. Számítasz a fölismeréssel járó kritikákra?
– Hangsúlyozottan nem kulcsregényről van szó. Arra számítok inkább, hogy sokan lesznek kíváncsiak, milyen ez a könyv. Nem tagadom, sosem voltam szívbajos a vendégszövegekkel; számos színészinterjút olvastam ehhez a könyvhöz. Nem írnak túl sokan regényt egy mai, fiatal színész érvényesülési lehetőségeiről, és ez érdekelt engem igazán. Általában Kossuth-díjas alkotók írnak memoárokat, és örökítik meg a színpad, a színésztársadalom viselt dolgait. Sokat dolgozom együtt színészekkel, és látom az úgynevezett polgári színház agóniáját, ami éppen most zajlik. A hagyományos „illúziószínház” vége felé éldegélünk. Mintha mindent megírtak és eljátszottak volna már – ez egész Európára igaz. A színésznek számot kell vetnie az eszközeivel, átgondolnia, kinek is játszik és micsodát. Például az úgynevezett „öblögető” játékmódnak régen nincs helye a deszkákon; a lélektani realizmus mint jellegzetesen hazai sajátosság önmagában jó ideje nem életképes. Korunk színészének számos új kihívással kell szembenéznie: elvállal-e egy trendi sorozatszerepet, hogy azzal becsalogassa a nézőket a művészszínházába, vagy sem? Képes-e állagromlás nélkül játszani utána nagyszínpadon, netán örökre tönkremegy? Jóllakatja-e privát hírekkel a rajongóit? Bedől-e a hízelgésnek? Elolvassa-e a róla szóló, gyalázkodó kommenteket? A kortárs színpad kihívásai jobban érdekeltek, mint a színész magánéletébe való kukucskálás, pedig itt az is van. Ő is csak homo sapiens, és mint ilyen, esendő.
– Mennyire hajaz az ismert színházi regényekre Káli holtak?
– Semennyire. Mindig is kedves olvasmányaim voltak a színházi regények, Bulgakov, Maugham, Klaus Mann, Mándy, Spiró, Bernhard, Sándor Iván vagy Márton László munkái. Ám a kortárs tapasztalattal eddig csak riportokban találkoztam. Ma is vannak nagy színészek, mint például Monori Lili, Börcsök Enikő, Fekete Ernő vagy Keresztes Tamás. A különbség a régi gyakorlattal szemben az, hogy ha nincs jelen egy fiatalember a képernyőn vagy a közösségi médiában, egyszerűen nem létezik. Lehet valaki a világ legnagyobb színésze Nyíregyházán, ha nem szerepel az ominózus felületeken, az úgynevezett „világ” sosem fogja megismerni. Beregszászban vagy Sepsiszentgyörgyön ugyanez a helyzet. Mátray László vagy Trill Zsolt a határon túlról érkezett, és Budapesten vált ismert színésszé – megérdemelten. Ez elvileg ma sincs másként, mint száz éve, de egyre több erdélyi példa, így Bogdán Zsolt pályája, mégis mást mutat. Már nem föltétlenül kell elmenni „hazulról”.
Szénási Zsófi
Fotó Szabó J. Judit
Térey János: Káli holtak
Jelenkor Kiadó, 538 oldal, 3999 Ft
Az interjú rövidebb változata a Könyvhét 2018/2. számában jelent meg
Ajánló tartalma:
Az archívum kincseiből:
A vérzés hiánya – Annie Ernaux: Lánytörténet
Tűzön-vízen át – Mark Haddon: A Delfin
„A legaljasabb és a legnemesebb dolgokra egyaránt képesek vagyunk” – Bene Zoltán
A határozottan szív alakú szirom – Interjú Géczi Jánossal
Különleges emlék egy csodálatos nagymamáról – Beszélgetés Finy Petrával