A Gyilkos illúziók című, korábban megjelent kötet szereplői most a médium rejtélyes halálánál sokkal összetettebb üggyel néznek szembe: egy őrült, kegyetlen sorozatgyilkost kell kézre keríteniük. Reinhard felügyelő és Liebermann nyomozása során feltárul előttünk a századfordulós Bécs inspiráló művészeti élete, a gazdag polgárság és nemesség arisztokrata életmódja, és az emögött meghúzódó (vagy éppen felszínre törő) századelejei antiszemitizmus és idegengyűlölet.

Még mindig 1902-ben járunk, ahogyan a Gyilkos illúziók című kötetben. Az első érthetetlen gyilkosság áldozata Hildegard, az állatkert (még a császár által is) nagyra becsült óriáskígyója, és esetét Reinhard felügyelő csak sokára hozza összefüggésbe a következő brutális, beteg elmére valló, sok vérrel járó csonkításos esetekkel. Az áldozatokat látszólag véletlenszerűen választja ki a gyilkos, emiatt fontos szerepet játszik összekapcsolásukban a szerencse, de mindvégig elsősorban Liebermann gondolkodása és műveltsége a kulcs a megfejtéshez.
Hasonlóképpen nem tudják értelmezni a bordélyházban a falra vérrel festett horogkeresztet, ami nem csoda: a 20. század elejéig szvasztika néven ismert jelkép „jó szerencsét”, „halhatatlanságot” jelentett, és számos kultúra szimbólumaként tekintettek rá – meg is kezdődik a gondolkodás ezen a vonalon, de rá kell ébredniük, itt az árja őstörténelem egyik elemére utal. A jelkép Guido von List egyik, véletlenül megtalált írása révén kap új tartalmat, aki éppen a városban tartózkodik, és szemműtétje után, kötéssel a fején tart előadást az Őstűz rendjének, Bécs egyik titkos szervezetének, hirdetve az árják felsőbbrendűségét és hamarosan bekövetkező győzelmét. List és az árjaelmélet híveinek látásmódja a második világháború eseményeinek ismeretében több mint nyugtalanító. Ebben a társaságban találunk orvost, zeneszerzőt, festőt és a császár hű katonáját is, akik nem rejtik véka alá pángermán, antiszemita és idegengyűlölő állásfoglalásukat sem. Például olyan mondatok keretében, hogy „a zsidók becsület nélkül születnek”, vagy hogy „fejlődési perspektívából nézve a nő kétségtelenül állat”, nem beszélve Houston Stewart Chamberlain szavairól: „igenis létezik az emberiségnek egy meghatározott faja, amely testi és lelki értelemben egyaránt a világrend alapja, soha nem juthatunk el oda, hogy megértsék a mi északi kultúránk zsenialitását és fejlettségét. Pedig világosan láthatja bárki: minél kevésbé teuton (germán) egy ország, annál civilizálatlanabb.” Csak hogy néhányat említsek a legelszomorítóbbak közül.

Miközben a föld alá húzódó titkos társaság tagjainak felsőbbrendűségi tudata sötét mélységekről árulkodik, addig a „felszínen”, Bécs városában pazar(ló) élet zajlik. Liebermann professzor is élvezi a kultúrát, gyönyörködik a bécsi épületek nagyszerűségében, értő füllel korának modern zenéjét, értő szemmel pedig a festők alkotásait vizsgálja. Származása miatt tökéletes példája mindannak, amire a csatornákban megbújó titkos társaság gyűlölete irányul: vagyonos családból származó zsidó értelmiségi. Menyasszonya és annak családja társaságában arisztokrata életmódot folytat, s bár sokszor messziről szemléli Clara rajongását korának „celebjei” és a róluk szóló pletykák iránt, mégis tökéletesen illeszkedik abba. Egyetlen problémája a lelkiismeretével van, mert egyre jobban nyomasztja a felismerés, hogy olyan lányt készül feleségül venni, akibe nem szerelmes. Számára nem az okoz válságot, hogy hitelét vesztette, hanem az, hogy nem tudja megbeszélni Clarával a dolgot. Lelki válsága azonban eltörpül a regényben megfogalmazott súlyos tartalmak mellett. Több alkalommal tapasztalja meg a zsidógyűlölet enyhébb formáit, amit ő egyszerűen csak tudomásul vesz, és megy tovább. Apja egy alkalommal felveti, hogy jobb lenne visszamenni Palesztinába, de szerinte már „más idők járnak”, mint korábban. Számomra ez a magatartás azoknak a tömegeknek a képét vetíti előre, akik Dávid csillaggal a mellükön, a végsőkig bízva az emberi jóságban szálltak fel a halálba tartó vonatokra.

Üdítő változás az előző kötethez képest, hogy amíg abban minden fejezet másik szereplő szemszögéből mesélte az eseményeket, addig itt több fejezet is kapcsolódik egy-egy karakterhez. Így nemcsak a történet szálai követhetőbbek, hanem az állandó szereplők jellemrajza is akadály nélkül válik árnyaltabbá.

Például Oskar Reinhardté. A felügyelő ugyanúgy nem rajong a papírmunkáért – amit egyébként a szerző Bécs egyik fontos vonásaként említ a könyvben –, mint feletteséért, aki szerinte rugalmatlanul és intellektus nélkül ragaszkodik a szabályokhoz. Hűséges a feleségéhez és gyengéden gondol a lányaira, ugyanakkor időnként idegesíti Liebermann munkamódszere (ennyit tudtunk az előző kötetből) és az, hogy a részletes magyarázatokat harapófogóval kell belőle kiszedni. Ugyanakkor jóindulatú és művelt ember, aki igyekszik minden körülmények között lelkiismeretes munkát végezni. Ezért is éri valódi meglepetésként, amikor szembesül vele, hogy az idegengyűlölet nem a múlté, a városban tartózkodó külföldi állampolgárok naponta megtapasztalhatják a bécsiek „vendégszeretetét”.

Emberi, kedves és szimpatikus vonásokat kap ebben a részben Freud doktor, aki először a szvasztika jelképet segít megfejteni Liebermannak, később pedig hívei (és a láthatatlanná tevő szivarfüst) körében hallgatja Liebermann paranoia erotica-ban szenvedő betegéről szóló előadását. Többször elhangzik – ebben a kötetben és a Gyilkos illúziókban is –, hogy maga Liebermann (talán tolmácsolva Tallis állásfoglalását) sem ért minden nézetével egyet, különösen azokkal, amelyek a szexuális elfojtásra vonatkoznak. Mégis azokat igaznak tekintve vág bele most is betege kezelésébe (és arat sikert), éppen úgy, ahogy az előző kötetben Amelia Lydgate kisasszonyt kezelte.

Érdekes utalásokkal segít átérezni a szerző a kor hangulatát: megjelenik például a Manner nápolyi szelet, ínycsiklandó sütemények emelik a kávézókban a fáradt szereplők boldogságszintjét, a bécsi utcák és épületek korhű rajza a hitelesség benyomását kelti, és páratlan opera- és zeneelőadások ringatják a problémamentesség illúziójába a polgárokat. Felszíni csillogás, amely eltakarja az egyes emberek gondolataiban gyökeret vert félelmetes eszméket. Ehhez hasonlóan a magát nagyra tartó, módszereiben és eredményeiben tetszelgő bűnügyi rendőrségnek (amelynek a főfelügyelő a megtestesítője) nem lehet leírni a valóságot, amelyben szó volna a beteg elme torzulásának okairól, és amely a későbbiekben is hasznos volna a kriminalisztika számára. A császár hű, szolgálatukban rendíthetetlen katonáit képviselő Ruprecht Hefner hadnagy hivatását tekintve kifogástalan, ám párbajban számtalan jóravaló állampolgár életét oltja ki, olyanokét, akik számon kérik tőle egy-egy elcsábított hölgy becsületét. És az is égbekiáltó szembenállás, hogy Bécs városa, amely virágzó tudományos és kulturális élet fellegvára, a föld alá kényszeríti az egyetlen olyan mozgalmat, amely minden ember egyenlőségét és szellemi szabadságot hirdet (ez a szabadkőművesség), így olybá tűnik, hogy az Őstűz rendje arrogáns nézeteinek terjedését a jövőben semmi nem fogja útját állni.

Frank Tallis kriminalisztikát, történelmet, művészetet és lélektant elsőrangúan összekötő írását a szórakozás mellett elgondolkodásra vágyó olvasóknak ajánlom.

Vincze Ágnes

Frank Tallis: Bécsi vér
Magistra Könyvkiadó, 440 oldal, 3990 Ft