„Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is” – reagált metaforikusan Gyurgyák János arra a felvetésre, hogy az állam beavatkozna a nehézséggel viaskodó könyvkiadásba. A Petőfi Irodalmi Múzeumban az elmúlt ősszel a szakma helyzetéről tartott beszélgetésen tette Gyurgyák a fenti kijelentést, ahol ő az Osiris Kiadó vezetőjeként, Kolosi Tamás a terjesztők, L. Simon László pedig a kormányzati kultúrpolitika részéről vett részt. Az itt következő beszélgetés a megszólaló tevékenysége szerint leginkább a könyvpiac tudományos és szakirodalmi szegmensére koncentrál, de szóba kerül az is, hogyan áll a nyomozás az Alexandra ügyében, amely két éve a partneréül szerződött kiadók nagy részét megkárosította, többüket csődbe is juttatta.

– Felvet a könyvkiadással kapcsolatos kérdéseket, hogy érdemesnek találta harmadszorra is megjelentetni a Szerzők és szerkesztők kézikönyvét, amelyben gyakorlatilag alapismereteket oszt meg a címben megnevezettekkel. Első megjelenésekor, 1996-ban, amikor a rendszerváltás után sok új könyvkiadó nőtt ki a semmiből, még érthető volt, hogy szükség van ilyen felkészítésre. De mostanra feltételezi az ember, hogy a profi módon működők, szakembereket foglalkoztatók maradtak állva, arról nem is beszélve, hogy a hivatkozási szabályok ismeretét, amelyeknek szintén nagy teret szentel, már az egyetemi évfolyamdolgozatoknál is megkövetelik a diákoktól.

– Pontosan fordítva gondolom! Az első kiadásnál az volt a célom, hogy a nagy európai nemzetek mintájára hagyományt teremtsek a bibliográfiai leírásban, a hivatkozásban, az információszerzés technikájában, de tizenhárom év alatt nem lettek jobbak a szerzői kéziratok, sőt, talán még romlott is a helyzet. Ma sokkal rosszabb minőségű kéziratokat kapok, mint 30 éve!

– Nem az a lényeg, hogy a szerző a gondolataival töltse meg a lapokat, a kiadói kézirat-előkészítőt és szerkesztőt pedig azért alkalmazzák, hogy kijavítsa a tévedéseket, megoldja a szükséges egységesítést?

– Ezt Magyarországon gondolják így, de én egy hónapot dolgoztam vendégként Oxfordban a híres Blackwell kiadóban, ahol, ha szedett-vedett kéziratokat kaptak, akkor azt vagy ad acta tették, vagy visszaküldték a szerzőnek, ugyan dolgozzon még egy kicsit rajta a New Hart’ Rules szabályait követve. Magyarországon viszont ez nem gyakorlat, pedig – tisztelet a kivételnek − semmi sincs a helyén, a hivatkozás hol ilyen, hol olyan, a lábjegyzet sem egységes, széteső a szöveg. A Szerzők és szerkesztők kézikönyvéből mindkétszer elkelt a kétezer példány, de nem vettem észre a tudományos és ismeretterjesztő műveket, szakkönyveket kiadó műhelyekben, néhány kivételtől eltekintve, hogy továbblépés lenne. Mindenki úgy gondolja, ő tudja jól, hogy hová kell tenni a pontot, a kettőspontot, a vesszőt. Valljuk meg, tulajdonképpen mindegy, hogy hová tesszük, csak lehetőleg csináljuk egységesen. Azt gondolom, ez ügyben én megcselekedtem, amit a haza megkövetelt. A folytatás nem rajtam múlik!

TELJESÜLETLEN KÖVETELÉSEK

– Miért ne adjunk ebben szabad kezet a kiadóknak, ha amúgy mindegy a sorrend, és választható az írásjel?

– Azért, mert ha egy könyvesboltban megnézek tíz könyvet, az tízféleképpen van. És akkor még nem beszéltünk például a címnegyedekről, ahol három adatnak mindenképpen szerepelnie kellene. De a kiadás évszáma vagy valami más sokszor hiányzik.

– A kézikönyv korábbi kiadásaiban még azért is harcolt, hogy a címlapot címoldalnak nevezze a magyar szakma és közönség. Miért tett le erről a nyelvújító szándékáról?

– Először azt gondoltam, legyünk logikusak: a lapnak két oldala van, és a cím csak az egyiken szerepel. Emiatt kellene címoldalnak hívni. De a nyelvhasználati szokások mély gyökerűek. Feladtam a harcot, kapituláltam.

– Hogyhogy nem hozták szóba a Petőfi Irodalmi Múzeumban a könyvkiadás helyzetéről rendezett vitán, hogy már régen jobbak lennének a feltételek, ha a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által a kormánynál évek óta szorgalmazott változásokat végrehajtották volna? Ha más árrése lenne a lektűrnek és a minőségi meg szakirodalomnak, ha az iparűzési adó nem tenne különbséget a könyvek között, ha a megjelenésük utáni első évben nem lehetne kedvezményes áron kínálni a köteteket, ha az akkor még létezett kulturális tao-ból a könyvszakma is részesülhetett volna, ha a pedagógusok visszakapták volna a könyvvásárlási kedvezményt .

– Ezek közül valóban egyik sem valósult meg. Sokáig azt gondoltam és azt is hirdettem, hogy ennek a szakmának állami beavatkozásra van szüksége. A kilencvenes évek elején, amit visszatekintve aranykornak mondhatok, azt gondoltam, hogy az engem érdeklő könyvekből egyre többet fogunk majd ki- és eladni. Tehát a szakkönyvekből, a tudományos művekből, az egyetemi tankönyvekből és segédletekből, végül a klasszikus szépirodalomból. Azoknak a kiadóknak azonban, amelyek ilyen munkákat jelentettek meg, a kilencvenes évek végétől nagy iramban csökkent a bevételük. Az általam vezetett Osirisnél például húsz év alatt a tizedére csökkent. Egy szakkönyv fejlesztésénél induláskor három-négymilliót kell befektetni.  Egy tankönyvnél jóval többet, hat-tízmillió forintot, és végül jó, ha három-négymillió jön vissza belőle. Húsz évvel ezelőtt száz fölött volt a szak-, ismeretterjesztő és tudományos könyveket publikáló kiadók száma. Ma két kezemen meg tudom számolni, hányan maradtunk. S a fenti számokat ismerve, kész csoda, hogy még ennyien maradtunk! Magam is ott tartottam 2018 végén, hogy lehúzom a rolót. Meg is tettem volna, ha nem jön a digitalizálási támogatás.

KÉTNYELVŰ TUDOMÁNYOSSÁG?

– Mi a digitalizálási támogatás?

– Az Elektronikus Információs Szolgálat, rövidítve EISZ eddig külföldi tartalmakat vásárolt meg és tett digitálisan hozzáférhetővé, ettől az évtől a hazai kínálatot is feldolgozza, a régi portfóliónkat elérhetővé teszi az egyetemek számára.

– Ez a megváltozott világhoz alkalmazkodó remek megoldás. Az egyetemek közül már csak kevés intézményben oktatnak jegyzetekből, mondjuk ilyen a római jog, amin nyilván nem sok mindent kell fejleszteni. A mai törvények – ha a jognál maradunk – pedig bőven újra megváltoznának, mire egy tankönyvet kinyomtatnak belőlük. Így az oktató általában a belső közösségi oldalra tölti fel az előadásait, azok diáit, a hallgatók pedig prezentációkkal „felelnek”.

– A tanár is az én tankönyvemet használja, s mi lenne vele, ha ezek nem lennének? A hallgató a netről letölti azt a fejezetet, amire éppen szüksége van, de az én könyvemből tölti le. Tudom, a fiatalok már nem olvasnak el hatszáz oldalt, hanem csinálnak belőle rövidebb zanzát. Rendben, elfogadom, hogy megváltozott a világ, de honnan lesznek új pszichológiai, politológiai, szociológiai tankönyvek, ha mi nem tudunk fejleszteni? Erre még soha senki nem adott nekem választ. Tudom, hogy a saját kiadású könyveim hat-nyolc éve elavultak, de pénz nélkül nem lehet megújítani őket. Mondhatjuk, hogy a kis Magyarországnak nem kellenek anyanyelvi egyetemi tankönyvek, az angolok majd kiadják azokat, tanuljunk abból. Ehhez azonban hiányzik a megfelelő nyelvtudás, és amúgy is elképzelhetetlennek tartom, hogy szakkönyv nélkül meg tud lenni egy ország. Illetve lehet, de akkor sürgősen felejtsük el Széchenyit!

– A rohamosan fejlődő műszaki és természettudományokkal például hogyan tudna akár nagy anyagi javak birtokában is lépést tartani a kutatások üteménél nyilván nehézkesebben mozduló szakkönyvkiadás? Az ilyen tartalmakat nem célszerűbb kisebb átfutási idővel dolgozó szakmai folyóiratokba irányítani, vagy a még naprakészebbé tehető online térbe?

– Azt hiszem, ez a meccs lezárult. Aki a tudományos életben előre akar jutni, annak nemcsak tájékozódnia, de publikálnia is angolul kell. Alapvető kérdés, hogy a miénkhez hasonló kisebb ország mit kezd ezzel? A holland vagy a skandináv modell mindent, ami angolul elérhető és használható, egy az egyben átvesz. Hogy ez nálunk is működhessen, egy sor döntést meg kellene hozni annak érdekében, hogy legalább a társadalom felső egytizede kétnyelvű legyen. Az ilyen döntésektől azonban még nagyon messze vagyunk. Különben is nehezen tudnám elképzelni, hogy a magyar történelemről, irodalomról, néprajzról szóló könyveket Angliában adják ki.

KŐ KÖVÖN NEM MARAD

– De ezek nem is avulnak. Isten ments, hogy át kelljen írni a magyar történelmet vagy irodalomtörténetet. Tényleg: miért változtatta meg a véleményét arról, hogy az állam avatkozzon be a könyvkiadásba?

– Racionálisnak tűnt, hogy azon a kis szegmensen, amit a szak- és tudományos könyvkiadás jelent, az államnak van tennivalója. Elvégre működő műhelyeknek juttatott, és ezért jól hasznosuló 200-300 millió forintról lenne szó évente. De közben megszilárdult Magyarországon egy autokratikus állam, s nem biztos, hogy nekünk olyan nagyon jó lenne, ha erre a piacra az állam belépne. Nem akarjuk elveszíteni az autonómiánkat. Márpedig az általános és a középfokú oktatást kiszolgáló tankönyvkiadásban éppen ez történt. Finanszírozza a kormány, viszont ő mondja meg, mi jelenjen meg. A magyar könyvkiadás azon kevés terület közé tartozik, ahol még megmaradt az autonómia, s nagyon nem szeretném, ha ez alapvetően megváltozna. Persze ennek a szakkönyvkiadók esetében ára van: A Kutyák dala helyett énekelhetjük a Farkasok dalát, amíg fel nem kopik az állunk.

– Mit tenne, ha fenyegetve látná az autonómiáját?

– Azonnal abbahagynám a könyvkiadást. Merthogy Magyarországon mindig van az a pénz, amiért ez esetben azonnal önkéntes szereplőket találnának. De azok között nem szeretnék dolgozni, semmi keresnivalóm köztük. A másik lehetőség sem sokkal biztatóbb: keletről az Alibaba, nyugatról az Amazon közelít, és ha ez a két óriás itt nálunk összecsap, akkor a könyvkiadásban kő kövön nem marad. Ennek ellenére néha azt gondolom, nekünk szakkönyvkiadóknak még az is jobb lenne, ha az Amazon itt lenne már.

– Az Alexandra csődje nyomán óriási pénzek tűntek el a könyvszakmából. Lehet már tudni, hogy hová?

– A nyomozóhatóság két éve keresi (ha keresi), nem sietik el a dolgot! Semmi biztosat sem tudunk. Nincs hozzá jogosítványom, hogy vizsgálódjam, mindössze annyit tehetek, hogy ezentúl, ha a könyvszakmáról beszélek, mindig elmondom, mint Cato szenátor az ókori Rómában Karthágó kapcsán: Ceterum censeo… Magyarul, hogy Matyi Dezsőnek semmi keresnivalója közöttünk! S ha a magyar könyvkiadásban lenne egy szemernyi szolidaritás és tartás, akkor már rég nem lenne még mindig itt! Azt gondolom, hogy a történet 2008-ban kezdődött, a gazdasági válság idején. Matyi Dezső hitelből építette fel a cégét, amelyik emiatt nem volt olyan ütésálló, mint azoké, akik privatizációból vagy máshonnan jutottak tőkéhez. A piacgazdaság lényege, hogy a gazdasági összeomlásnak súlyos következményei vannak.  Ez bárkivel előfordulhat, velem, veled, bárkivel. De nem lehet előtte két nappal azt mondani egy jó ismerősének, történetesen nekem, akitől időnként még tanácsokat is kért, hogy ne aggódj, minden rendben van, s te leszel az első, akit kifizetünk. Utána azonban kinyomjuk a telefont, nem megyünk oda ahhoz, akinek tartozunk, és nem mondjuk el, hogy bocsánat, rosszul csináltam, de ezt és ezt fogom tenni a jövőben, hogy legalább részben kártalanítsalak. S azt meg végképp nem, hogy közben újabb jogokat vásárolunk, s terjeszkedünk, mint ahogy ez újabb boltok vásárlásával történt. Amelyik szakma megengedi, elnézi ezt az arcátlanságot, az megérdemli a sorsát, s ne csodálkozzon, ha újra ugyanebbe helyzetbe kerül. Nem egy-kétmilliót tüntettek el, hanem két–három milliárdot. Fel nem fogom, hogy ennyi pénzt hogyan lehet eltüntetni, s hogy a nyomozóhatóság hogy nem képes a nyomára bukkanni, annál is inkább, mivel ezek könyvelt bevételek voltak. Az Osiris esetében harmincmilliós a tartozásuk, ami a mostani bevétel kb. negyven százalékának felel meg. Mi nagy nehézségek árán túléltük, bár alsóörsi nyaralóm ráment, de voltak, akik belebuktak. Azt látom tehát, hogy most újabb boltokat nyit Matyi Dezső, következésképpen képes újra jégre vinni a szakmát, és aki hagyja magát, nos, az meg is érdemli.

– Megérkezésemkor optimistább volt. Mit lehet tudni arról az új Osiris-könyvsorozatról, amit megemlített?

– Az idei könyvfesztiválon indul, Osiris Társadalomtudományi Könyvtár a címe, 100-150 nélkülözhetetlen könyvet tervezek a sorozatba. Egyik részét vagy mi, vagy mások már megjelentették, és most új kiadásban látnak napvilágot. A másik felébe a humán és társadalomtudományok körében az elmúlt években külföldön megjelent, de magyarra még le nem fordított alapművek kerülnek be. Ezt szeretném letenni, mint egy csokrot a magyar értelmiségi szakkönyvkiadás sírjára.

Könyvhét

Gyurgyák János: Szerzők és szerkesztők kézikönyve
Osiris Kiadó, 547 oldal, 5980 Ft