Susanna Clarke, a nagysikerű Hollókirály szerzője, 16 év hallgatás és hosszú betegség után tért vissza harmadik kötetével, egy különös hangulatú és borongós regénnyel, a Piranesivel, amit az Agave kiadó az eredeti megjelenésével egy időben tett magyarul is elérhetővé. A könyv érkezését nagy várakozás előzte meg, nemcsak mert oly sok év telt el a két regény között, hanem mert a Hollókirályt Hugo, Locus és World Fantasy díjjal is kitüntették 2005-ben, így a kérdés adott, vajon a Piranesi felnő-e az elvárásokhoz, amit Clarke nagy, első dobása generált? A rövid és megnyugtató válasz, hogy igen.

A könyv egy szürreális és hátborzongató térben játszódik, egy házban, ami egyszersmind az egész világ is. A furcsa épület egymáshoz labirintusszerűen kapcsolódó hatalmas csarnokok végeláthatatlan sorozatából áll. Az alsó szinteket egy bebörtönzött tenger mossa, a lépcsőket menetrendszerűen önti el a dagály, felül a felhők közé nyúlik az épület. A termek falai mentén sok-sok ezer szobor ácsorog némán.  Itt él Piranesi, ahogy a Másik hívja, bár a neve nem ez, a csarnokok között vándorolva feltérképezi a házat, katalogizálja a szobrait, ápolja a halottait. Egyetlen társa egy titokzatos férfi, a Másik, aki a Titkos Tudás nyomára szeretne bukkani a különös épületben.

A díszlet és hangulat megteremtésében Clarke erősen támaszkodhatott a XVIII. századi itáliai művészre, Giovanni Battista Piranesire, akinek a neve a címben és a főhősben is visszaköszön. Piranesi egyik legismertebb munkája egy tizenhat részes karton sorozat, ami Carceri (Börtönök) névre hallgat. Szürreális, romantikus és óriási labirintusstruktúrákat ábrázolnak a rajzok, ami a könyvben is megidéződik a csarnokok, boltívek, árkádok és lépcsők egymásutániságában.

Nagyon szépen felépített regény a Piranesi, olyan, mint egy virág, ami sziromról sziromra tárja fel rejtett középpontját. Oldalról-oldalra kerülnek helyükre a kirakósjáték darabjai, tudunk meg egyre többet a házról, Piranesi jelenlegi életéről, múltjáról és a Másikról is, ezáltal nehéz róla úgy írni, hogy ne vesszen el a majdani olvasóban az élmény, amit ez a lassú kibontakozás és megismerés ad.

A főhős, Piranesi egy egészen különleges személy, akiről nem tudjuk, hogy hogyan és miként lett a Ház lakója. Számára a Ház jelenti az egész mindenséget, ismeri és szereti az épületet. Gyermeki lelkesedéssel és elfogadással fordul felé, nem szeretne menekülni, hiába nem egyszerű ott az élet. Még a nehézségek közepette is hálával gondol az épületre, ami gondoskodik róla, hiszen ahogy ő mondja: „A Ház Gyönyörűsége mérhetetlen; Jósága végtelen”.  Piranesi hozzáállása a házhoz kicsit a természeti népek világhoz és természethez való viszonyulásához közelít, akik számára a világ egy értelemes organizmus, ami kommunikál velük, üzeneteket küld nekik, és egy végtelen információforrás. Ez a hozzáállás gyökeresen eltér a Másik nézőpontjától, aki számára a Ház egy hatalmas, üres tér, ami potenciálisan veszélyes, és amit talán használhat valamire, eszköze lehet céljai elérésében. Piranesi a Ház gyermeke, nem csak benne, hanem vele is él. És ugyan tudósnak vallja magát, aki tényleg szisztematikus rendszerezésbe kezd, csarnokról csarnokra térképezi fel a Házat, mégis még a tudománya megtestesítőin, a naplóin is, melyekbe mindent feljegyez, átszűrődik valami gyermeki. Gondoljunk csak a listáira, vagy mindenekelőtt az évek jelölésére. Mert Piranesi számok helyett eseményekkel jelöli az éveket, mint „a Korall Csarnokok felfedezésének éve” vagy a „Csillagképek elnevezésének éve” vagy „Az év, amikor az albatrosz a délnyugati csarnokba jött”.

Clarke csodálatos erővel teremtette meg a Ház hangulatát, ami ódon, nedves és sötét. A hatalmas terekben, a monumentális szobrokkal körülvéve aprónak érzi magát az ember, és különösen magányosnak. A feszültséget fokozzák a titkok és rejtélyek, valamint a jó ütemben csepegtetett információk. Olvasás közben tulajdonképpen egy konstans nyugtalansági állapotban tartja az írónő a főhőst, és ezáltal az olvasót is, hiszen Piranesi mentális épsége szituációról szituációra megkérdőjeleződik. És ha már a saját agyunkban sem bízhatunk, akkor mégis miben?

A könyvnek nyomokban van egy kis kalandregényes hangulata, a Titkos Tudás utáni kereséstől és a hatalmas, elhagyatott csarnokok félhomályától, egy kósza pillanatra megidéződtek bennem az ereklyevadászok és Indiana Jones, de hiba lenne egy kalap alá venni velük a könyvet, mert a Piranesi annyira más, sokkalta érzékenyebb és bensőségesebb. És igen, megannyi rejtély van a könyvben, és az olvasó fejében hemzsegnek a kérdések: „Ki ez a Piranesi?”, „Hogy került a Házba?”, „Mi lett a többi emberrel?”, Hova tűnik el a Másik?” és lehetne még hosszan folytatni a sort, de a fókusz mégsem ezen van. A Piranesi egy hatalmas csarnokokba, egyúttal a saját fejünkbe zárt dráma és a magány érzékeny körüljárása. Hiszen Piranesi egyedül van a hatalmas házban, a Másik csak hetente kétszer bukkan fel, akit ugyan barátjának titulál, mégis érezhető a távolság, ami kettejük között van. Ám a Másikon, tizenhárom halotton és a madarakon kívűl a Ház üres, csak szobrok lakják.

Azt a Házat, ami az egész világ, vagy éppen csak Piranesi tulajdon feje és képzelete? „Ahogy látod, a labirintus trükkökkel csapja be az elmét. Elfeledtet az emberrel dolgokat. Ha nem vigyázol, lebontja az egész személyiségedet.” Így figyelmezteti a Másik Piranesit a könyvben.

Hol tudnánk magányosabbak lenni, mint a saját fejünkben? Az agyunk egy olyan labirintus, amiből és ami elől nem lehet megszökni, hiszen nem tehetjük le és hagyhatjuk ott az utca sarkán. Folyton velünk van, és ha nem vigyázunk, teljesen belefeledkezhetünk, elfelejthetünk dolgokat, barátokat és ellenségeket hozhatunk létre, világokat építhetünk és lebonthatjuk az egész személyiségünket. A Piranesi talán legnagyobb erénye, hogy ezt a végtelenül természetes és magától értetődő teret, mint az agyunk, fordítja ki és építi át monumentállis és valószerűtlen módon, létrehozva valamit, ami nem engedi el az olvasót. A benti világ, amiben tudattalanul is éljük mindennapjainkat, válik a külső valósággá. A Piranesi vállalkozik a közel lehetetlenre és teljesíti is azt, megmutatja, milyen bezárva lenni a saját fejünkben.

Öröm látni, hogy ilyen sokrétű és okos művek születnek a zsáneren belül, amelyek újra és újra bizonyítják, hogy a fantasy mennyivel több, mint lovagok és sárkányok harca a szép hercegnőért.

Vincze Dóra

Susanna Clarke: Piranesi
Agave Könyvek, 224 oldal, 3680 Ft