Első pillantásra egy Budaörsről szóló bédekkert tartunk a kezünkben, sok archív fotóval a falu egykori német lakóiról, és legalább annyi múltat idéző jelenkori színes felvétellel. Aztán elkezdjük olvasni Závada Pál anekdotikus szövegeit, és máris irodalmi közegben találjuk magunkat. A könyv főhőse, „Wanderer”, az „úton lévő”, aki minden jelentős eseményen „jelen van” a falu életében az 1721-es betelepüléstől a 2. világháború utáni kitelepítésen át egészen a jelenkorig. Általa és vele a hajdaniak megtörtént és „megtörténhetett volna” esetei népesítik be a kötet lapjait. Szüts Miklós képzőművész ihletettségű felvételei szépen rímelnek az eredeti fotográfiákra és Závada Pál szövegeire.

– Mi keltette fel annak idején az érdeklődését Budaörs iránt, és hogyan dolgozott együtt a fotóssal?

– Írói érdeklődéssel először 2006-ban fordultam Budaörs felé, mégpedig Szüts Miklós festő barátom révén, aki a város önkormányzatának megbízását közvetítette: A feladat az volt, hogy Miklós készítsen egy kötetnyi fotográfiát (akkor újították föl az Ótemetőt), én pedig írjak a képek mellé – és a könyv emlékeztesse az olvasót a ’46-ben elűzött hajdani budaörsi őslakos németekre. Jártuk a várost és a környéket, gyűjtöttünk élményeket, történeteket, remek színes fényképek kerültek a kötetbe (Szüts még repülésre is vállalkozott néhány felvétel kedvéért), én pedig elolvastam minden hozzáférhető helytörténeti munkát és dokumentumot, hogy a történelmi valóságelemekből rövidpróza műfajú fikciót költsek. Az a kötet nem került könyvárusi forgalomba, és azt is sajnáltam, hogy abba a vállalkozásba nem fért bele minden ötletem. Úgyhogy később is sokszor eszembe jutott ez az egész budaörsi legendárium, ha erre jártam, vagy ha valami újat olvastam. Ezért megörültem a lehetőségnek, hogy kiadóm, a Magvető támogatta folytatási tervemet, amelyet nem kis részben az időközben megismert fekete-fehér archív fotók ihlettek. 2014-es Természetes fény című regényemben kísérleteztem ki, hogyan szőhetek korabeli fényképeket széppróza-szövegembe, most erre a tapasztalatra is építettem, és tovább írtam hősöm, Wanderer történeteit.

– Sokszor láthattuk már a Závada-könyvek lapjain az emlékezés „szépirodalmiasított” változatát. Mindig érdekelték a zárt közösségek, a kisebbségi és többségi társadalom történelme alulnézetből.

– Számomra egy-egy történelmi eseménysor egyrészt a lehetséges írásmű tárgya – hiszen szó szerint minden szolgálhat szépirodalmi munka tárgyául. Miért ne szolgálhatna olyasmi is, amit a forrásközlések valahogyan megszövegeztek, lefényképeztek, vagy a történészek a maguk zsargonjában már megfogalmaztak? Másrészt ihletője is a munkámnak, valahogyan közvetlen, személyes viszonyom lesz vele, mintha a magam történetévé válna. Hogy az ábrázolt közösségek zártak-e vagy kisebbségiek-e vagy sem, az változó, de hőseim és „csoportos szereplőim” segítségével olyan történeteket igyekszem szabadjára engedni, amelyek megformálást, megszólaltató hangot keresnek maguknak.

– A címben és a narrációban is kiemelten megjelenő út, úton levés/vándorlás motívum közkeletű metafora. Kikutatott családnevek, templomépítések, pestisjárvány, az évkör népszokásai mind a főhős sajátos szemüvegén át kapnak helyet a könyvben, kissé balladai stílusban elbeszélve.

– Olyan karcolatszerű, rövidebb-hosszabb elbeszélések füzérét találtam ki e könyv műfajául, amelyben több száz évet halad az idő, közben pedig a legváltozatosabb történetek megfoganhatnak. De közös a helyszín, Budaörs – és ugyanaz a Wanderer nevű vándorfigura jelenik meg a 18., mint a 20. századi történetekben, mert ő varázslatos módon újjászületik, de nem is öregszik. Persze, beleképzelhetjük az ábrázolt képbe a főhős muzeális szemüvegét is, nézhetünk azon keresztül is, de az elbeszélők közössége gyakran maga a budaörsi nép. Az őslakók hangja szólal meg, az elűzöttek hangja, az ott maradottak hangja – németeké és nem németeké. És persze nemcsak megtörtént dolgok íródnak meg, hanem „szemenszedettek” is – erre leginkább a fantasztikus fényképek bátorítottak, amelyekbe belemélyedve persze hogy meglódul az ember fantáziája. Ám ezeknek a képeknek – amelyek részben a Fortepan gyűjteményéből, részben pedig a budaörsi Heimatmuseum archívumából valók – csak kisebb részét tudtuk a kötetben közzétenni.

– Szorgalmas szőlőmunkások és borkészítők, takarékos gazdálkodók, piktortéglát készítő mesterek, egyházi és polgári egyletek lakták egykor a községet. Ünnepi népszokásaik közül kiemelkedett az úrnapi virágszőnyeg készítés és a passiójáték. A rendszerváltás után mindkettőt felújították az utódok.

– Igen, ez a két szokás unikális, ilyen módon csak Budaörsön, csak a háború előtti német közösség révén léteztek, persze hogy erőteljesen jelen vannak a közös emlékezetben, és nem csoda, hogy az utódok törekedtek e tradíciók fölelevenítésére. Egyébként pedig – szintén nem meglepő módon – a budaörsi fotóarchívumokban is a virágszőnyegről és a passiójátékról található a legtöbb fénykép. A bőség zavara volt – és egyik ámulatból estem a másikba válogatás közben. És a különböző foglalkozásokat űzők közül is nyilván azokra esik több figyelem, akik unikálisan helybéliek. Mint például a hajdani őszibaracktermesztők, akiknek a története, páratlan munkakultúrája számomra lenyűgöző.

– Árnyaltan és kellő beleérzéssel ír a helyi német lakosság más kisebbségekhez való, illetve antiszemita megnyilvánulásairól a két világháború között, majd részvéttel írja meg 1946-os württembergi kitelepítésüket és házaik szétosztását, javaik elherdálását, ami 9500 lakost érintett a községben.

– Igen, az rögtön föltűnt nekem, hogy településeink döntő többségétől eltérően itt a háború előtt sem éltek zsidók, és persze érdekelt, hogy miért. Kiderült ez-az, de ennél biztosan mélyebbre kéne ásni a hiteles válaszért. Ennél jóval többet lehet már tudni a magyarországi németek 1946 januárjában – és országosan éppen Budaörsön – megkezdett kitelepítéséről, de a köztudatban mintha mégse volna igazán benne. Hogy micsoda önpusztítóan ostoba bűnbakképzés vezethetett ehhez a rettentően elszomorító exodushoz, amely a budaörsi németekkel is megtörtént. Hogy alig másfél évvel a zsidóság halálba hurcolása után ez az ország egy újabb származási alapú, kollektív büntetésre vetemedett, és ugyanúgy az erőszakos vagonba-zsúfolással kezdte… Ez nem tévesztendő össze persze a halálmenettel, és a kitelepített németek többsége végül talán megtalálta Németországban a számítását, mégis kísértetiesek voltak némely hasonlóságok.

– Az emlékezés egyik terepe, vagy ihletője a budaörsi Ófalu kellős közepén rejtőző Ótemető a fás ligetben álló düledező sírkövekkel.

– Amellett, hogy megindítóan bensőséges emlékhely, ódon sírköveivel egészen szép helyszínnek is számít ez a temető. Úgy képzeltem, Wanderer sétái is leggyakrabban innen indulnak meg időben és térben – néha még bizalmas találkáinak partnerét is ide kalauzolja –, végül pedig ide tér vissza ő is, meg az elbeszélés hangja és a hely képe is.

Szénási Zsófia

Závada Pál: Wanderer
Magvető Kiadó, 128 oldal, 3499 Ft