Patak Márta első regénye, A test mindent tud, két évvel ezelőtt jelent meg. Idén novelláskötettel jelentkezett, melynek címe Enyhítő körülmények között. Az írások főszereplői esendő emberek, tetteiket megannyi enyhítő körülmény indokolja, már-már követeli.

– Már az első novella nagyon megfogott. Szívátültetés után idegen szívvel él egy ember, és ezzel idegen érzelmeket is kap. Felmerül a kérdés, hol laknak az érzelmek?

– Nem a szív az érzelmek tára, viszont az emlékezet, az sejtszintű. A legjobb példa erre a kutya, a kutyagenerációkon átörökített félelmével, fél a söprűtől, pedig életében nem bántottad. Számtalan esetről olvastam, hogy szervátültetésen átesett emberek addig számukra ismeretlen tulajdonságokat vettek föl, vagy ételeket szerettek, és amikor kapcsolatba léptek a donor családjával, akkor kiderült, hogy miért. Tehát ez nem alaptalan, nem fikció, ez valóság, annak ellenére, hogy a történet, az persze fikció.

– Majdnem mindegyik történet vége nyitott, mehet tovább az olvasó gondolataiban.

– Azt hiszem, hogy a novellának az egyik legfőbb sajátsága ez kellene, hogy legyen, hogy hagyjuk nyitva. Én legalábbis, mint olvasó, szeretem, ha nem rágnak mindent a számba. Az irodalomban nem az a fontos, ami le van oda írva, fecsegni lehet bármennyit, a lényeg mindig ott van a sorok között, meg aztán, amit utána benned hagy, az érzet. Ha elolvasol egy szöveget, és nyomtalanul elfelejted – nem baj, ha a cselekményre nem emlékszel, de ha nem épül beléd belőle semmi, akkor kár volt elolvasni, azt hiszem.

– A kötet címe Enyhítő körülmények között – úgy hangzik, mint egy bírósági tárgyaláson elhangzó kijelentés. Hogy jött ez a cím?

– Már régen kitaláltam. Amikor nagyon hosszú szünet, 30 év után elkezdtem újra novellát írni, akkor már megvolt a kötet címe, ami majd egyszer lesz. Ha nem is ugyanaz a téma, de valahogy ez a felmentés látszik bennük.  A test mindent tud című regényemben is benne van, hogyha már egyszer embernek születtünk és tudatára ébredtünk, hogy ez mivel jár, és nem kötjük fel magunkat az első fára rögtön, akkor ez a lényege, hogy utána miénk minden felelősség, és végig kell vinni ezt a terhet. Valahogyan. Ki így, ki úgy.

– Nekem az is feltűnt a szövegekben, hogy bár sok történés nem lehet véletlen, mégis több lehetőség van bennük, épp azért, mert nem lezárt, képlékeny, lebegő, kicsit bizonytalan minden.

– Hát igen, ott van az elején Fekete Vince két mottója, az sem véletlen.

– Akartam is kérdezni a mottókról! Idézem őket „Egy valamilyen,/ akármilyen késő őszi délelőtt. Ragyog a / kék ég, a kerítések deszkáiból és a tetők / cserepeiről pára száll. Az égen kósza / bárányfelhők. Lehet, újra beborul. / Lehet, tovább melegszik majd az idő. (Áradás) A másik: „ Aki nem közülük való,/ ne kérjen számon semmit. Ne legyen / ítélőjük, ne hozzon csendet közéjük.” (Hiába való). Miért éppen verseket választottál a prózakötet elé?

– A versekkel elég intenzív a kapcsolatom. Költészetnapi akcióim 2004-től zajlanak és az utóbbi 5-6 évben erősen a kortárs költészetre helyeztem a hangsúlyt. Arra gondoltam, hogy a legjobb megjelenési formája, többen biztattak is, a gesztenyefa vagy a kerítés, ahová kerülnek a versek. Így sokat olvasok, amiket küldenek nekem, meg amiket válogatok. Egyértelmű, ha mottót választok, az vers. Az egyik drámámhoz is például Lárai Eszter versét választottam, egy másikba beleszőttem Schein Gábor versét, az lett a dráma záró momentuma.

– Te nem írsz verset?

– Gimnazista koromban írtam verseket, de azokat mind elégettem. ’79-ben még a diákírók-diákköltők találkozóján ott voltam, Kemény István is, ott még nem ismertük egymást. Azóta sajnos nem tudok verset írni. Pedig szeretnék, mert akkor nem kéne több éven át regényt írnom, hanem egy szonettel el tudnám mondani ugyanazt, amit egy közel 700 oldalas regénnyel. Egy szonett jobban megmarad az ember fejében, mint egy regény cselekménye.

– Említetted, hogy drámát is írsz, miről?

Két drámám van készen, az egyik remélhetőleg megjelenik majd nyomtatásban is a Forumnál. A képviselő hagyatéka, ahogyan a társulat egy próbán előadja a szerző jelenlétében – ez az egyik, Bajcsy-Zsilinszky Endre a főszereplője, a legkedvesebb 20. századi politikusom. 1944. március 19-én hajnali 3-kor kezdődik a darab. A másikat a debreceni színház pályázatára írtam, Koktélruhában a címe, mai téma, egy közjáték utal benne a pozsonyi vésztörvényszék elé megidézett prédikátorokra, egyébként ugyanolyan szerencsétlenek a hősei, mint a novelláknak.

– A novelláskötet hogyan állt össze?

– A kötet szerkezete Illés Andreának köszönhető.  Adtam neki két salátát, megjelent, meg nem jelent novellákból és ő kiválogatott harmincat, végül harminckettő lett, az ő logikájával állt össze a könyv. Azt tudni kell, hogy akármilyen picit is, de mindegyiken változtattam, néhány esetben a címen is, mert amikor egymás után olvastam őket, úgy éreztem, a központozásban pl. változtatnom kell. A párbeszédben nem bírom a gondolatjeleket. Beékelt párbeszédek vannak, belefolynak a szövegbe.

– Olasz-spanyol-újgörög szakos vagy, műfordító. Hogyan hatottak rád a latin-amerikai regények? Kemény István azt írja a regényedről, hogy „Patak Márta világa rokon a latin-amerikai regények világával. Tágassága latin-amerikai tágasság.”

– Ez a tágasság ugyanúgy köszönhető Fekete Istvánnak, Gion Nándornak, vagy annak, amit életemben elolvastam. Talán a latin-amerikai világ szellősségére gondolt.

– Azt is írja, hogy „Megtanít Uruguayból rámosolyogni az európai gőgre és fontoskodásra.” Mi a véleményed erről?

– Igen, ezt ki is mondja az egyik szereplő, aki onnan jön. Európa, ez a kis, országnyi földrész, egy picit mulatságos onnan nézve. Természetesen a kultúrájuk bölcsője egyrészt, mert hát a bennszülött kultúrára rátelepedett, de ha azt mondom, hogy lazábban veszik az életet és önnön mivoltukat, akkor ezzel eléggé elkenem a dolgot. Nehéz megfogalmazni másképp, hogy egy latin-amerikai hogy látja úgy általában a világot. Nem ez a fajta európai szűklátókörűség, hanem tényleg a nyitottság, lazaság jellemző rájuk, és ez egyáltalán nem hátrány. Az biztos, hogy egy latin-amerikai nyitott, egy európai beszűkült a saját Európájába. Most csak általánosságokban mondom, ha leülsz egy emberrel, akkor ez persze másképp van. De visszatérve a novellákra, amikor megjelent a kötet, előszedtem a régi egyetemi lapokat, a szegedi egyetemen másodévesként egy novellapályázaton második díjat nyertem, vicces volt, amikor kikerestem az akkori értékelést.  Mindenki azt hiszi, itt van ez a Patak Márta, fordító, mit akar, regényt ír, most meg novelláskötetet! Ez Magyarországra is jellemző, az irodalom területére, de bármilyen területre, hogy ha téged valahova betettek, akkor miért nem maradsz ott, mit akarsz te, regényt írni. Pláne nem is itt jelent meg, hanem a Forumnál, Újvidéken, most meg ez a novelláskötet! Nem a semmiből jött; azért, mert az ember nem publikál minden évben egy kötetet, vagy nem publikál 30 évig egyáltalán, nem azt jelenti, hogy nincs benne akár több kötetre való is. 2005-ben fordítottam Enrique Vila-Matas regényét, a Bartleby és társait a Geopen Kiadó megbízásából, amely olyan írókról szól, akik valami miatt abbahagyták az írást, vagy el se kezdték. Fordítás közben volt egy pont, amikor nagyon elszégyelltem magam. Ismerek néhány önkorlátozó írót, olyat is, aki fejben ír és sose ül le. Hány regény lebeg fönnakadva a világirodalom egén? Ezt csak a Jóisten mondhatná meg! Elszégyelltem magamat és azt mondtam, hogy akkor most elkezdjük. Először nem a saját nevemen írtam, kitaláltam, hogy B. Müller Márta (Brantmüller az anyukám) és akkor elküldtem Száraz Gyuri barátom noszogatására Alexa Károlynak, az Életünknek, ott jelentek meg először. Aztán vittem az ÉS-nek is, Dérczy behívott, kíváncsi volt, hogy ki ez, aztán valamelyikük mondta, hogy hagyjuk ezt a B. Müllert! Kisebb glosszákat írtam megint más néven, helyi vonatkozású politikai, közéleti írásokat. A fordítói nevem pedig Pávai Patak Márta. Pávai a férjem neve, Patak a lánykori nevem. Azt mondta Juhász Ferenc, amikor egyik kötetét, a Világtüzet szerkesztettem, hogy Mártuska, olyan a maga neve, mint egy virágoskert. Azt hiszem, a kezdetek kezdetén is az zavart engem, hogy nem akartam az én hangomat, hanem valami mást szerettem volna. Modernebbet, egy kicsit esszéisztikusba hajló, zavaros, lila bölcsészest. Nem olyat próbáltam, amit szerettem volna, ami jött volna spontán, hanem picit rájátszottam erre. A kezdeti lépéseknél ez nyilvánvalóan megbocsátható.

– A regényben, a novellákban is foglalkoztatnak az ösztönös cselekedetek.

– Sokkal ösztönösebbek a cselekedeteink, a dolgaink, mint gondolnánk. A test mindent tud cím feloldása egy madridi kolostor falára kézzel van fölírva spanyol nyelven, és ebben még fordítási probléma is van, mert spanyolul nem úgy hangzik, mint magyarul, erről levelezgetnek a szereplők a regényemben. Később derült ki számomra véletlenül, hogy Spinoza Etikájának a második könyvében van az eredeti mondat, „Persze, hogy mire képes a test, még senki sem határozta meg eddig...” Pontosan ez az eltérés a két nyelv között, hogy a spanyol ki tudja fejezni egy igével a tud meg a -hat, -het, képes jelentéseket, de magyarul nem tudjuk, ezért lett a címe „A test mindent tud.”

– Ehhez kapcsolódik néhány mondat, amit a Két dezertőr című novellából írtam ki: „Mit tudhat egy pszichológus is minderről? Levenné egy család tragédiájának a terhét a válláról? Hogyan? Milyen módszerrel?”

– Hát igen, ez nagy kérdés.

– Mégis, hogyan menthetjük fel magunkat? Kell néha egy külső ember, aki rálát?

– Mindenképpen. Én nagyon kedvelem a Hellinger-módszert. Itt Magyarországon is van számos művelője, Angster Mária a kedvencem. Voltam többször családállításon és talán az egyik legjobb módszer erre, mert gyors. Ott aztán hamar kijön a probléma igazi forrása, és Mari nem hagy téged azzal a problémával egyedül, mert nyilván rögtön kell oldás, különben nem lehet elviselni ezeket a terheket. Ott mondta egyszer az egyik résztvevő, hogy ezt a módszert a TB-nek kellene finanszíroznia, mert mindenkinek van valami olyan gondja, mit tudom én, megmagyarázhatatlan, hogy mindig bekattan a térde. Az egyik novellában, például, a térdpapucsos nőről szól, az ügyvédnő térdfájása egyértelműen összefüggésbe hozható a lábatlan nővel, aki ott héderel a papundekli dobozával az irodája előtt az árkádsor alatt. Ezek a szimptómák lelki szinten függenek össze, és nagyon szépen kiderülnek a családállításon. Ami a tudattalanból előjön, az már nem bánt téged, más kérdés, hogy azt a felszínen kezelni kell, foglalkozni kell vele, de nem okoz testi tünetet. Nem rág titkos féreg fogaként benned, vagy mint a Faustban, „A gond a szívünk gyökerén tanyázik,/s ott titkos kínokat csirázik,/békétlen hánytorog, zavar nyugtot, gyönyört;”

– Az irodalom jó terep arra, hogy ezekről írni lehet, persze történetesebben, oldottabban?

– Igen, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy van egy valóságmagja minden történetnek, vagy olvastam, vagy láttam, de az csak a kiindulópont, valóságos történést direktben nem írok meg.

– Több kedvencem is van a novelláid közül. Például a Napi séta.

– Talán az egyetlen, ami nem olyan, hogy rögtön felkötöm magamat… én szívesebben írnék valami vicceset.

– Sok humor is van a novelláidban, ebben például.

– Azért lett ez a záró. Nem, a Nagymama leszek nemsokára a záró, az is fikció, de van valóságalapja. Énszerintem egy novellába is kell legalább valami háttértörténet, kell a helyzet, nem szeretem, ha végig csak agyalás. Lehet, hogy a novellafelfogásban hatottak rám a latin-amerikaiak, mert ott sincs az, hogy végigolvasok valamit és nem értem, mi ez az eszmefuttatás, novellának álcázott agyalás?

– Az is tetszik, hogy a szövegeid nem túl hosszúak.

Szerintem egy novellának nem szabad hosszúnak lenni, az már kisregény. Legyen minél rövidebb! Az elején majdhogynem mini elbeszéléseket írtam.

– Több novellát dedikálsz bizonyos személyeknek. Ez miért fontos?

– Igen, a most készülő második regényemhez is oda fogom írni, hogy in memoriam X. Y., bár nem is szerepel a regényben, és a hiányának nem lehet kompenzálása, de benne van az, hogy ő értene benne sok mindent, amit senki nem fog most már. A regény címe: Mindig péntek. Nem szeretem a kategóriákat, ez amolyan fejlődésregény. Erre utólag jöttem rá. Sokan mondják, hogy ami igazán fontos, az már gyerekkorunkban megtörténik velünk, arról érdemes beszélni. A lényege, hogy a 60-as, 70-es években, az én gyerekkoromban játszódik egy kisvárosban.

– Hamarosan bemutatója lesz a novelláskötetnek. Mikor és hol?

Szeptember 6-án, 17 órától, az Írók Boltjában. De vidéken is, még augusztusban, 26-án Leányfalun a könyvtárban, aztán szeptember 5-én 17 órától Kaposváron, a Takáts Gyula Könyvtárban.

Szöveg és fotó: Szepesi Dóra

Patak Márta: Enyhítő körülmények között
Scolar Kiadó, 224 oldal, 2990 Ft