Pataki János: Erdély kincsei

Erdély. Ezeréves történelmünk során halmozódtak kincseink e tájon: a mi szellemi és tárgyi örökségünk ez, még ha részben osztozunk is rajta másokkal. Így látja ezt Pataki János is, aki könyve címéül is azt adta: Erdély kincsei.

A mű alcíme: Barangolás csodás tájakon, műfaja útikalauz, olvasójának segít tájékozódni, eligazodni azokon a helyeken, ahova eljut, vagy éppen az előzetes tervezgetésben, útvonalterv kialakításában segít hatékonyan.

Ám úgy vélem, ez a műfajtípus-választás csak szemérmes álcázása Pataki János Erdélyhez szóló szerelmi vallomásának. A szerelmes ember merül el olyan boldogan szerelme szépségében, amilyen átéléssel mesél Pataki János Erdély szépséges természeti tájairól, szívhez szóló műemlékeiről, és az ott lakozó vendégszerető erdélyi emberekről és művészetükről. A szerző előszavában erről szelíden így ír: „Büszkén vallom, hogy Erdély nekem különleges hely. Földjén megnyugszom, feltöltődök, s valami megmagyarázhatatlan bizsergés fog el, amikor itt járok.” Úgy tűnik fel ez előttünk, mint egy tökéletes párkapcsolat leírása, és tudjuk, hogy ez a fajta „szerelmes földrajz” a magyar irodalomnak is régi hagyománya, nem meglepő hát, ha az olvasó az ehhez a hagyományhoz kapcsolódást látja bele a mű szövegébe.

Ez az alapállás határozza meg az erdélyi tájak, városok, falvak, emberek részletes bemutatását egy alapvetően útikönyvre szabott szerkezetben. A szerző előszavához visszatérve, idézzük fel útikönyve célját: „Könyvem átfogó képet nyújt egész Erdély legizgalmasabb látnivalóiból, s remélem, elengedhetetlen útitárssá válik.
Bízom benne, hogy »vizuális kedvcsinálómat« olyan szeretettel használják majd, ahogy én készítettem.”

Itt rögtön közzé kell tennem egy személyes információt: Erdélyt illetően csupán az iskolákba járt átlagos magyar felnőtt tudásanyagával rendelkezem. Ez persze előnyökkel is jár, így például könnyűszerrel el tudom kerülni azt az ellenszenves recenzióírói attitűdöt, amely nagy vonalakban úgy jellemezhető, hogy a recenzens mindenki másnál okosabb, és csak ő tudja az igazságot, még a szerzőnél is jobban. Ebből fakadóan továbbá, el tudom kerülni az ilyen jellegű recenziók típushibáját is, vagyis azt hogy a recenzens végig azt sorolja, hogy mi mindennek kellett volna még benne lenni a kötetben, amit a szerző gondatlanul kihagyott.

Eszemben sincs hiányokat sorolni, éppen ellenkezőleg: őszinte ámulattal csodálom, hogy mennyi minden került bele a könyvbe úgy, hogy ráadásul a kötetben megjelent fotókat a szerző készítette, ami csak úgy volt lehetséges – nyilvánvalóan – ha személyesen járt mindazon helyeken, amelyekről fényképet készített. Hogyan volt erre ideje, energiája, és sorolhatnánk még az ebben a kérdéskörben ideillő kérdéseket. A kötet anyagának gyűjtési folyamatáról nem esik szó a kötetben, bár bizonyára érdekes olvasmány lenne a szerző barangolásai közben átélt személyes élményeinek leírása is.

Az útikönyv Erdély nagyobb tájegységei szerint tagolódik fejezetekre. Partium, Dél-Erdély, Máramaros, Erdélyi-medence, Erdélyi-Szászföld, Székelyföld a fejezetcímek. A tájegységek könyvön belüli részletezése nem az autós turizmus logikája szerinti sorrendben követi egymást: az olvasó a könyvvel és az Erdéllyel való ismerkedést rögtön a Székelyfölddel kezdi. Az első hely, ahova elvezet, Székelyudvarhely. A várost bemutató leírás első mondatai: „A híres »Székely anyaváros« a Nagy-Küküllő mentén elterülő Székelyudvarhely. A takaros, szinte kizárólag magyarok által lakott település »kötelező« látnivaló Erdélyben.” Ezután következik egy idevágó Benedek Elek és Orbán Balázs idézet, majd a város, épületei és műemlékei részletesebb leírása. Megismerhetjük például a Jézus-Szíve-kápolna legendáját. Így szól a történet: Budvár vára Attila hun király testvérének, Budának volt a vára, s a tatárjárás idején oda menekült a székely lakosság. A kápolna helyén állt az ostromló sereg vezérének, a tatár kánnak a sátra. A sátorból kilépett a kán, a várban pedig egy székely íjász Jézus nevét kiáltva kilőtte nyílvesszőjét, s az a kán szívébe fúródott. A tatárok elvonultak, a város lakossága megmenekült, s a helyen kápolnát emelt. Szép legenda. Említésre kerül még a Székely-Támadt vár, az Állami Főreál Iskola, Tompa László költő emlékkiállítása, a Vármegyeháza, a Millenniumi Székely Emlékmű, a „Barátok Temploma” a Ferences Rendi Kolostorral, az Emlékezés Parkja, a református templom, mellette az Orbán Balázs szoborral, a híres Vasszékely szobor, a Benedek Elek Tanítóképző Főiskola a Benedek Elek szoborral, és a Tamási Áron Gimnázium, mind-mind egy-két mondatos információval kísérve. Székelyudvarhely bemutatását a Hasznos tippek kiemelés zárja: itt azt tudjuk meg praktikus információként, hogy július harmadik hétvégéjén rendezik meg a Míves Emberek Sokadalmát a Székely-Támadt vár területén. A könyv terjedelméből a fotókkal együtt hat oldalt elfoglaló „városcikk” (a lexikográfiai „szócikk” mintájára) tizennégy kisebb-nagyobb méretű fotót tartalmaz.

A Székelyudvarhelyt ismertető „városcikk” részletesebb bemutatásával a könyv felépítésének illusztrálása volt a célom. Valamennyi „városcikk”, „falucikk”, „tájcikk” ezt a logikát követi: a látnivalók felsorolása, leírása mellett esetenként irodalmi idézet, vagy ahol fennmaradt az éppen ismertetett helyhez fűződően ilyen, egy monda, legenda jelenik meg, s ezt követi a „hasznos tippek”, az utazóknak fontos tudnivalókat adva meg.

Nem idézem meg hasonló részletességgel az útikönyv egész Erdélyt bemutató összes helyszínét, de azt nem állom meg, hogy meg ne osszam, a szerző véleményével egyetértve, az önmagukban is nyelvi gyönyörűségérzést okozó, a Gyimesfelsőlokból, Gyimesközéplokból és Gyimesbükkből álló Gyimesek vidéke patakjainak elnevezését: Jávárdipataka, Hidegségpataka, Sötétpataka, Áldomáspataka, Ugrapatak, Bálványospatak és így tovább. Ahogyan Pataki János írta: önmagában is „megér egy misét”.

Ugyanígy magyar nyelvi ínyencségek – azok számára, akiknek „van füle a hallásra” – az erdélyi településnevek, a falvak, városok nevei (tegyük persze hozzá, nyelvünk szépségeit tükröző településneveket a teljes történelmi Magyarország területén levő települések nevei között találunk). Az elgondolkodtatóbbak Székelyföldről: Homoródkarácsonyfalva, Borszék, Gelence, Kézdiszentlélek, Gernyeszeg. Erdélyi-Szászföldről: Szinaja, Prázsmár, Kelnek, Szelindek, Nagybaromlak. Dél-Erdélyből: Déva, Demsus, Herkulesfürdő. Az Erdélyi-medencéből: Sztána, Szék, Válaszút, Bonchida, Almásgalgó, Harina. Máramarosból: Nyárfás, Rogoz, Desze, Szaplonca, Jód, Felsővisó. Pártiumból: Ákos, Kaplony, Zsibó, Mézged, Kiskoh, Detonáták.

A felsorolt, településeket és természeti látnivalókat jelölő nevek csupán válogatás a sokkal több önálló város-, falu-, természeti névből, és Pataki János heroikus munkásságáról fogalmunk lehet, ha elképzeljük, hogy mindegyiket felkereste, fényképezte, leírta. Megkereste-megtalálta hozzá az odavágó irodalmi idézetet, a helyi mondát, legendát, összegyűjtötte a hasznos információkat, és mindezt egy könyvvé alkotta.

Sajnos némi bosszúságot is tud okozni a könyv olvasása azoknak, akik jártak már azokon a helyeken, amelyeket a könyv ismertet. Abban az esetben történhet ez meg, ha a könyvet olyan turista olvassa, aki komolyan veszi, hogy az útikönyvekben mindenképpen látnivalóként jegyzett helyek, látványosságok meglátogatása valóban fontos, mert akkor előfordulhat, hogy az illető bosszankodni fog: ott járt, és éppen azt nem látta meg, ami különösen szép, vagy csak pár kilométerrel kellett volna továbbmennie, és csodás természeti tájban gyönyörködhetett volna, ha a könyvet még utazása előtt olvassa. Ezt a bosszankodást persze nem lehet a könyv hibájául felróni, ennek forrása bizony az ilyen olvasó személyiségében gyökerezik.

Erdélynek könyvtárnyi irodalma keletkezett a legrégebbi időktől napjainkig. Ebbe a hatalmas Erdély-könyvtárba méltón illeszkedik be Pataki János útikönyve is.

Kovács Antal

Pataki János: Erdély kincsei. Barangolás csodás tájakon. 2. kiadás
Fekete Sas Kiadó, 440 oldal, 6990 Ft