ProsperoD
disztribúciós könyvterjesztés
Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Külföldi könyvek
webshopja
ProsperoD<br>disztribúciós könyvterjesztés Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Külföldi könyvek <br> webshopja
Könyvhét folyóirat

„ezeket? Isten? A saját képére?” – Tar Sándor A mi utcánk című könyvéről Laik Eszter

Laik Eszter - 2018.11.28.

Újra megjelent a Magvető Kiadónál Tar Sándor műve, A mi utcánk. Nem szenzációértékű hír, mégis: mint a kortárs magyar próza egyik csúcsteljesítménye irodalomtörténeti jelentőséggel bír. Valamivel több mint húsz éve látott napvilágot először: a rendszerváltás utáni évek eufóriavesztettsége és az új világrend első sokkoló, lesújtó társadalmi tapasztalatai közepette, amikor szembesültünk vele – különösen a legszegényebbeknek –, hogy csodák nincsenek. A mi utcánk alföldi kis peremfalujában játszódó „eseményei” szimbolikusak olyan értelemben, hogy egy egész ország látleletét tárják az olvasó elé.

Tar Sándor „mélyről jött”, még ha oly sokféle is a mélység fogalma – akár csak a hasonló műfajú elődök, majd nemzedéktársai között: a Nyugat utolsó nemzedékének legjobbjaitól – Illyés, Kovács Imre, Szabó Zoltán – kezdve később Csurka, Fejes Endre, Cseres Tibor, Konrád, Moldova világán át a pályatársak: Balázs József, Csalog, Csaplár, Temesi prózájáig, a csúcson Bodor Ádámmal. Tar ugyan a szociográfia műfajától megihletve, a társadalomrajzok ecsetvonásait is felhasználva, de mégis színtiszta szépirodalmat művel: már első novellásköteteire, A 6714-es személy címűre, vagy a ’89-ben megjelent Miért jó a póknak elbeszéléseire is felkapta a fejét olvasó és szakma egyaránt. Stílusa zsigeri, és minden mesterkéltségtől mentes: az emberismeret a vérében van, mintha csak vele született volna. Valahol itt van a megoldás arra a kérdésre is, mitől több, mitől más a Tar ábrázolta világ, mint a szociográfia: szereplői valamiképp lebegnek a realitás és a mese, dokumentumpróza és öntörvényű regény között. Tar képes mindig valami szürrealitással átszőni a lesújtó valóságot, és fellebegni a por fölé. Már A 6714-es személyben megcsillan a nyelv „réteghumora”, a finom irónia („ne röhögtessen, mert cserepes a szám”), amely aztán olyan elevenné teszi A mi utcánk hőseit és narrált dialógusait. Ami a városi ingázók világában nyers és kegyetlen, azt a Görbe utcában már görbe tükörből látjuk, és a részeges, nincstelen, kilátástalan jövőjű figurák kapnak egy kis hašeki színezetet. „A pap éppen a Bibliánál tartott, miközben apró kortyokban itta a pálinkát, olvassátok, váltott át tegezésre, vagy csak a szószékben érezte magát, az megnyugvást hoz majd. Pintér azt kérdezte, és magának miért nem hoz megnyugvást? Mert én még papot nem láttam éjszaka az utcán szédelegni, már megbocsásson.” „A mi utcánkban por van, szegénység, és egy csomó félbehagyott álom, élet, és még azt sem lehet tudni, hogy az emberek mikor segítenek egymáson” – ez az origó A mi utcánkban, s később így folytatódik: „Olyan ez az utca, mint egy szemétlerakó hely vagy egy temető, mondta egyszer Dorogi a kocsmában, valamikor, aki tehette, elment innen, most meg jönnek vissza, de még idegenek is költöznek ide a városból, lepusztult emberek…” Vagy esszenciálisabb megfogalmazásban: „Ez megy máma. A ház eladó. De kinek?”

Ebből a nincs-térből varázsol dús televényt Tar, és virágzik fel prózája a maga visszatérő, tarka figuráival – Dorogival, aki a lovát itatja sörrel, és „fordítottjával”, Béressel, aki „iszik, mint az állat” (vegyük észre ebben a csillogóan szellemes filozófiát); Hesz Jancsival, aki nem veszi le a munkaruháját, hiába nincs már rég munkája (megint csak egy mesteri költői kép); Végső Márton tiszteletessel és a maga cinikus hitével: „ezeket? Isten? A saját képére?” (a fanyarságban lakó erő…); no meg az örök helyszínek: a Misi presszó, vagy Piroska néni bögrecsárdája. Tar regénnyé szerkeszti az önálló elbeszélésekként is olvasható novellafüzért, amit az idővel már régi ismerősekké váló alakok népesítenek be – van valami kifordított eposziság az eszköztárában, ami megint csak a görbe tükör része. De a leheletfinom humor sosem választható le a mélységes együttérzéstől, attól az emberségtől, ami a legjellemzőbb vonása Tar prózájának. Nem kívülről szemléli ugyanis hőseit, hanem eggyé válik velük: az elbeszélő, mint valami vándor lélek, folyton belebújik szereplőibe, s úgy látjuk kínlódásukat, gyötrelmeiket, reménytelenségüket, hogy azt önnön magán szűri át.

S a kínokat illetően volt milyen tapasztalatból merítenie. Mohai V. Lajos egy kitűnő Tar Sándor-tanulmányából idézve: „A mi utcánk nem kopott meg a szerzőjét kísérő és kísértő, besúgómúltjára vonatkozó politikai és etikai mellékjelentések napvilágra került körülményeivel együtt sem. Tar a ritka kevesek közé tartozik, aki megszenvedte Énjének ezt az éjszakai oldalát, a bűnt, a lélek meghasonlását nála dosztojevszkiji mélységű bűnhődés követte: ő fölfogta, hogy miután szolgává züllesztették a diktatúra besúgógépezetében, szolgává is züllött. Talán még abban is igaza lehetett, hogy a régiben meg az új rendszerben is elárulták, és kiárusították.” Ezért kap irodalomtörténeti jelentőséget, hogy újra kézbe vehető A mi utcánk, noha egy igen kicsinyke zsebkönyv formájában. De talán üzenete is van: legyen Tar velünk járó, zsebben hordható könyvecske, mindig kéznél lévő. Az új kiadásra ugyanaz az emblematikus Bodor Ádám-idézet került, mint a legelsőre: „Tar Sándor ott maradt, ahonnan a pályatársak lassanként kivonultak. Ő még tudja, mitől lesz hirtelen csend a kocsmában.” S idézzük ide Esterházy Péter egy feledhetetlen mondatát is Tar Sándorról: „Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.”

Laik Eszter

Tar Sándor:A mi utcánk
Magvető Kiadó, 248 oldal, 1999 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Rovat további hírei:
Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Könyvhét 2018/4.ÉS Páratlan oldalSzókimondókaKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés