Fordítások forgatása – Barna Imre traduktológiai kötetéről
Laik Eszter - 2019.09.10.
Kis nyelv beszélőjének lenni jó. Nyilván sokan tiltakoznak ez ellen – mi jó volna a „kicsiségben”, abban, hogy sehol nem értenek meg a nagyvilágban, és mi is csak nehézségek árán juthatunk a megértéshez. A dolog szépsége és izgalma viszont – szubjektív vélemény – épp ebben rejlik. Rendszert találni a bábeli zűrzavarban, közelebb kerülni távoli kultúrákhoz, és ami a legfontosabb: többé válni ezáltal.
Az írásbeliség szárba szökkenése óta a nyelvek közötti „szállítás” nélkül sehol nem lennénk. Barna Imre műfordító-szerkesztő ennek a munkának a kalandokkal teli labirintusába kalauzolja el olvasóját. A Pont fordítva című kötetben a szerző Magyar Narancsban megjelent írásai olvashatók egységbe szerkesztve, s mint a szellemesen rafinált cím is mutatja, traduktológiai, azaz műfordítói kérdéseket boncolgat könnyed kisesszéiben. Nem vaskos elméleti, még kevésbé vaskos gyakorlati szabálygyűjtemény ez, dehogy. Barna Imre amolyan szórakoztató „werkfilmjét” írta meg a műfordítói munkának – a mindennapok apró-cseprő bosszúságaitól egy adekvát szöveg megszületésének lépésein át a hajdani „nagy bölények” világáig, amelyben ő maga is felcseperedett. Kevés bölcsészszakma ment át akkora változáson az elmúlt néhány évtizedben, mint a műfordítói: ami egykor a legnagyobbak mestersége volt, ma boldog-boldogtalan űzi. Átalakult persze a könyvkínálat is – idézzük Barna Imrét: „Ugyanazokban a könyvesboltkirakatokban – írta Eco már 1987-ben, nem sokkal A Foucault-inga megjelenése előtt –, amelyekben húsz éve Az ész trónfosztása volt látható, Lukács könyve helyett most (…) alkímiáról, asztrológiáról, jövendőmondásról, fekete mágiáról szóló kézikönyvek kínálják magukat.”
Bármennyire felhígult is a tömegkultúra, Barna írásaiból kirajzolódik annak az igényes műfordítónak a képe, aki egy névelőnyit sem enged a minőségből. Ritka tanulságos művelet, amikor egy faék-egyszerűségű mondaton szemlélteti („Ma reggel nem folyt víz a csapból”), mennyi fejtörést okoz csupán egyetlen ige kiválasztása is, hiszen a szöveg egészének kell működnie. Hogyan fordítja át a fordító az átfordíthatatlant? Vagy esetleg átülteti, plántálja, mint a német? Átviszi, mint az orosz? Bárminek nevezzük is a műveletet, valamiféle csalás megy itt végbe, konkludálja Barna Imre, „amit a fordító reggel, délben és este alapból csinál: hogy a saját anyanyelve szavait adja a szerző szájába”. Ez néha simább művelet, néha komolyabb „csúsztatások” árán sikerülhet csak. Hiszen beszélheti-e a mai magyar szlenget a Zabhegyező – pardon, Barna Imre új fordításában Rozsban a fogó – kamasz Holdene? Elemezhetjük ugyan a jó igeválasztást, de „mondana-e Calvino bármit is magyarul?” – kérdezi a szerző egy cirádás-tirádás Calvino-fordítást forgatva.
Az egyensúly megtalálása a kulcs – vonhatjuk le a tanulságot Barna esszéiből –, hogy amiként a színésznek a néző, az olvasó is szívesen higgye el fenntartások nélkül fordítónak, hogy magyarul szól ez a mű. Még akkor is, ha „a lefordítandó probléma néha egy más kultúra, amit egykor végtelen választott el tőlünk”, fogalmaz a szerző, és számos szórakoztató történetet olvashatunk arról, mennyi (ma már) kacagtató félreértés született az „antivilágban”, amikor még nem segített a magyarításban internet, Google és globalizmus. A gyarlóságukban is kedves figurák között megelevenedik például Bartos Tibor, aki valahogy nem szerette a hatvanas-hetvenes évek Amerikáját, melynek nagyjait fordította, nem is járt az Állomokban soha (hiszen nem is mehetett), és mindig erősen móriczosra fazonírozta a Mississippi menti hősök népiesre vett beszédét. Amiképp mosolygunk a Ginsberg-félrefordításokon is (de már a beatnemzedék ’megvert nemzedék’-ként való interpretálásán is), amelyeket ugyan honnan fejthetett volna meg akkoriban a fordító? Jó érzés elmerülni a hatvanas-hetvenes évek anekdotákat termő szerkesztőségi világában, ahol Benyhe János és Lator László ültek le óraműpontossággal a sakktáblához, és csatlakozott hozzájuk Domokos Mátyás; ahol az igyekvő kis segédszerkesztő nem egyszer mentette meg a kéziratot a rátarti főnök figyelmetlen hibáitól. A „hőskor” mulatságait persze beárnyékolta a redakciókat sem kímélő besúgórendszer, amely a műfordítókat is éberen figyelni hivatott – akárcsak a kötet szerzőjét, Barna Imrét. De még valahogy ez a botrány is szomorkás derűvé szelídül a lapokon, ahogy megjelenik előttünk a – jelentés szerint – hanyag öltözékű, borotválatlan, beatjelvényekkel tarkított szerkesztő mint kétes elem.
Izgalmas vitára hív a szerző a (mű)fordítás általános kérdéseivel kapcsolatban is. Vajon a pontosság győzzön mindenek felett? Nem élvezetesebb-e például Szentkuthy „pongyolább” Ulysses-fordítása a modernnél, s a Micimackó félreértései nem teszik-e plasztikusabbá Karinthy mókás Tigrisét? Ugyanakkor belenyugodhatunk-e, hogy a nagy filozófusok magyarul alig érthetőek? Vagy itt van a szokatlanul nagy vitát kiváltott Rozsban a fogó – helyénvaló-e egy ennyire meggyökeresedett címet megváltoztatni, a szöveget modernizálni? De a közélet és a fordítás kapcsolata sem kevésbé szövevényes: nem könnyű például az állami tolmácsok helyzete, hiszen úgy tűnik, a hajdani párttitkári bunkóság nem sokat változott mára, csak másképp hívják a pártkorifeusokat. És vajon kell-e szépíteni az amerikai elnök kínosan egyszerű nyilatkozatait, vagy maradjon minden az egyszavas „great”?
Hosszan sorolhatnánk még a Barna Imre kötetében felsorakozó töprengésre késztető vagy kacagtató példák sorát, mi mindenre kell figyelni egy fordítónak, hogy ne az legyen a végeredmény – mint a szerző felidézi egy régi kolléga kétséges „módszerét” –, hogy ő ugyan nem érti, mit ír le, de az olvasó remélhetőleg majd igen.
Laik Eszter
Barna Imre: Pont fordítva
Európa Könyvkiadó, 216 oldal, 3299 Ft