Gyurka bácsi, Attila, Désiré
Tarján Tamás - 2016.05.04.
2000-ben, szeptember elején, a gyönyörű napsütésben még a nyarat marasztalva emlékezetes többnapos túrát tettünk barátommal a Balaton-part vonzásában. Ábrahámhegy, Badacsony, Tapolca, Szigliget, Hegyesd és a környék szépségeit ittuk, kóstoltuk a jó borokat, igyekeztünk nem gondolni arra: párnap múlva kezdődik a „szezon”: tanári, szerkesztői, színházi munkánk szemesztere, évada. Sümegre sokadszorra zarándokoltunk el, hogy a hajdani polgármester, a képzeletünkben már korábban mitikus alakká növesztett Ramasetter Vince szobránál tisztelegjünk, és az életét a város kórházában oly korán befejező költőre, Simon Istvánra emlékezzünk.
Ekkor még nem sejthettem, hogy két nap múlva egy életében legendássá vált személyiség kérését lesem majd: vörös bort kortyolna-e inkább vagy sört kér? Felváltva kérte a kettőt, igen sűrűn, de alig emelte, tolta is el a majdnem teli poharakat. „Mindig frissen tölts!” – adta ki a jelszót. Faludy György volt a legendás személyiség, egy elegáns hajó a magyar tenger vízén az úszó étterem, a Quasimodo Nemzetközi Költőverseny és Költőtalálkozó az alkalom. A rendező város, Balatonfüred meghívására Gergely Ágnes lírájáról tarthattam előadást. Naptáram tanúsága szerint szeptember 9-én, szombaton; s még aznap délután, szép időben, de néha csepergő esőben sor került a hajókázásra is.
Az ültetés és sodródás véletlene tette lehetővé, hogy éppen Faludyval szemben kapjak helyet. „Pincérként” túl sok dolgom nem akadt, hiszen akkor még ott volt vele Eric Johnson, titkára és testi-lelki bizalmasa, akit nem lehetett megelőzni a serénykedésben. Faludyval szaggatott beszélgetést folytattunk. Mindenki a színe elé járult, falatozás közben is autogramot kértek, és senki sem kételkedett abban, hogy az autogramot a Quasimodo-fődíj másnapi nyertesétől kapja. Ha hinni lehetett a kerengő híreknek, nem annyira Gyurka bácsi szorgalmazta a versenyen való részvételt, hanem a rendezők invitálták visszautasíthatatlanul. Bőséges verstermésében természetesen akadt olyan kész mű, amelyet benyújthatott, s amelyért (nem egészen két héttel kilencvenedik születésnapja előtt) övé lett a pálma.
Futó ismeretségünk 2002-ben kamatozott, amikor április 11-én, a költészet napján (ekkor történt az azóta ismét alaposan átépített Gát utcai József Attila Emlékhely újranyitása) Budapest egyik legpatinásabb és a József Attilára történő emlékezésben legilletékesebb művelődési intézménye szabálytalan irodalomórát: Faludy Györggyel való találkozást hirdetett a ferencvárosi iskolák diákjainak. Tucatszám érkeztek az osztályok, dugig volt a nagy színházterem. Faludy boldogan jött, s oly áradóan elevenítette fel emlékeit, hogy műsorvezetőként igyekeztem rövidre fogni irodalomtörténészi mondandómat és kérdéseimet. Bár fenn, a színpadon ültünk, megszűnt a távolság, nem volt „katedra-magasság”, nem választott el „zenekari árok” a közönségtől. Sorjáztak az anekdoták, versrészletek. Számolatlanul kerültek a szellem asztalára az emlékmorzsák, a kitűzött időkeretet messze túllépve formálódott egésszé az emlék- és élménybeszámoló. Faludy el volt ragadtatva a „gyerekek” kulturált viselkedésétől, felvillanyozó figyelmétől. Ott helyben, a program végén kijelentette: jövőre örömmel megismétli, újrafogalmazza mondandóját. Jómagam egy dedikációval lettem gazdagabb, amelyben ugyan nem minden szót tudok kiolvasni, de a „boldogan” és az „örömmel” nem kétséges, és a dátum sem.
Egy vagy két esztendő múlva történt az újrázás? Erről korabeli feljegyzés híján nem mondhatok biztosat. Ám – Faludy György százötödik születési évfordulója táján írva mindezt – kevesebb derűvel folytathatom a krónikázást. Az újabb József Attila-emlékezés kora délutáni időpontra került. Faludy telefonált: késik. Négy óra körül érkezett. Felesége, Fanny asszony nagy csomag eladásra, dedikálásra szánt könyvet cipelt. Csakhogy az érkezőt nem várta egyetlen tanuló sem. A költő értetlenkedve, elkeseredve fújta ki magát, de öt perc múlva kész volt a válasszal, melyet én nem mertem eldadogni neki: „A múltkoriban iskolai órákról lóghattak a diákok, minél tovább beszéltem, annál többről. Most viszont délután négy van, már régen a grundon fociznak”. Nem bizonyos, hogy a szabadidő-foglalatosságot eltalálta – de sajnos a lényegre tapintott. Erre az időpontra az iskolákban már nem működött a „szervezés”.
Fanny szomorúbb volt, mint Faludy, aki azután hármunknak-négyünknek, akik bocsánatkérően körbevettük, megtartotta „irodalomóráját”. Belemelegedett ismét az emlékezésbe. Ha már eljött, kihasználta az időt. Kosztolányival („Désirével”) űzött telefontréfája volt a fő téma: egy ismeretlen, kései Kosztolányi-vers, amelyet a kagylóban csak ő hallott, megjegyzett, s most közkinccsé teszi. Papírt, tollat kellett volna előkapnom, ha nem azon morfondírozok: a jelzett időszakban Kosztolányi – betegsége folytán – már aligha tudhatott összefüggően beszélni a telefonba, s nevetve nyugtázni a baráti heccet. Amit hallottam, inkább legendázó Faludy-rögtönzésnek, mint Kosztolányi-versnek hatott.
Ekkor találkoztunk utoljára. Még egy dedikált kötet jutott birtokomba. Azóta továbbajándékoztam, túl jár e könyv szárazföldön és tengeren, akárcsak egykor a szerzője. A beírt sorok ebben is félig kibetűzhetetlenek, de az aláírás nem: Faludy György.
Tarján Tamás
Fotó: Szabó J. Judit
Ajánló tartalma:
Az archívum kincseiből:
A vérzés hiánya – Annie Ernaux: Lánytörténet
Tűzön-vízen át – Mark Haddon: A Delfin
„A legaljasabb és a legnemesebb dolgokra egyaránt képesek vagyunk” – Bene Zoltán
A határozottan szív alakú szirom – Interjú Géczi Jánossal
Különleges emlék egy csodálatos nagymamáról – Beszélgetés Finy Petrával