A közelmúltban jelent meg Péterfy Gergely Kitömött barbár című nagysikerű, új regénye. A könyv Kazinczy Ferenc és barátja, Angelo Soliman, a fekete bőrű szabadkőműves kapcsolatát mutatja be jórészt Török Sophie szemüvegén keresztül. A sokrétegű, számtalan értelmezési módot, megközelítési lehetőséget kínáló művet boncolgattuk a szerzővel.

– Régóta kutatja ezt a témát, ahogy olvastam, sokat foglalkozott Kazinczyval és Angelo Solimannal egyaránt.

– Az utóbbi tíz évben, igen, rengeteg időt töltöttem vele, miközben egy csomó más könyvet is írtam. Nagyon sokáig kerestem ennek a regénynek a legalkalmasabb formát. Mindezt megelőzte egy anyaggyűjtési fázis, amire azért volt szükség, mert amikor találkoztam ezzel a témával, és elkezdett érdekelni a dolog, arra kellett rájönnöm, hogy nagyon keveset tudok. El kellett végezni hát az anyaggyűjtési munkát, ami tulajdonképpen irodalmi értelemben nem feltétlenül kötelező, mert meg lehetett volna ezt írni úgymond fantáziából, tehát csak a történet vázát megtartva. De a filológus-vérem nem hagyott nyugodni, ezért aztán jobbnak láttam, hogy szépen, alaposan, mindent összeszedek, amit erről tudni lehet. Így lett ebből egy ösztöndíj, egy bécsi fél év, levéltári kutatás. Ez a kutatás és hosszas előkészület semmi másra nem volt jó, mint hogy joggal mondhassam, hogy én ezt vagy azt félreteszem, vagy elfelejtem, vagy nem veszek róla tudomást. Tudnom kellett róla ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassam.

– Mi volt az eredeti szándéka?

– Inkább egy jelentést akartam előállítani, meg egy olyan regényt akartam írni, amelynek egyszerűen szólva, van sodrása. Azért, mert én is csak focista vagyok, már abban az értelemben, hogy én is csak azt nézem, hogy hol üres a pálya, merről tudok fölfutni. Azt láttam, hogy cselekményes és intellektuális regényből nincs vagy kevés van. Ami modernségtapasztalattal számot vetve építi föl magát, inkább jelentésekből, metaforahálózatokból, képekből, játékból indul ki, de ugyanakkor nem nélkülöz egy olyanfajta cselekményességet, amely az olvashatóságát is növeli. Ugyanakkor lebilincselő könyvet is akartam írni.

– Melyik figura volt a kiindulópont?

– A kiindulópont az az elképesztő helyzet, hogy miként állhatott fönn, és hogy létezhetett egy ilyen barátság, illetve még inkább az a csönd, ami Kazinczy részéről ezt az egész történetet körülveszi. Ő végül is ebbe a történetbe nem tudott nyelvileg belehatolni. Az ő horizontján ebből a történetből nem lehetett elbeszélést létrehozni, fragmentált anekdotákon kívül. Az érdekelt, hogy e mögött a csönd mögött mi van. Egyrészt nyilván van a végtelen sok eltelt időnek a hozadéka, amely megtölti, elkezd belerajzolni ebbe a fehérségbe. Másrészt az is érdekes, hogy én magam mit pillantok meg ebből a történetből közel kétszáz évvel később. Az egész Kazinczy-jelenségből számomra miért ez a legérdekesebb. Nem a börtön, nem a nyelvújítás, nem a felvilágosodás eszmei harcai, nem a németes esztétikai gondolkodás kontra születő magyar romantika, hanem ez a történet. Kazinczy idegenségtapasztalata, ami egyszerre szorongatta őt Bécsben és Magyarországon, ahogy találkozik egy másik idegenségtapasztalattal. És az a csönd, ami arról árulkodik, hogy itt egy olyan örvény, repedés, hasadás van, amely ugyanakkor jelentésteli. Ez a pont indította el a gondolkodásomat. Ezen a ponton tudtam belépni a történetbe. A szöveg felépítésén meg a jelentéshangsúlyain jól látszik, hogy ezt az űrt beszéli át ez a szöveg.

– A szerkezet igen átgondolt, a tizenegy fejezet jó része ugyanúgy kezdődik.

– Igen, a tizenegyből csupán háromnak nem az a felütése, mint az összes többinek. Azért van így, mert különben iszonyatosan mechanikus lett volna. Én nagyon szerettem, hogy szinte minden fejezet visszavisz ugyanarra a pontra, és ugyanabból a motívumból egy új dallamvilág bomlik ki. Mintha egy három egyszerű hangból álló dallamra épülne fel egy egész szimfónia. Ezt a tematikus, motivikus építkezést használtam ki a leginkább, a figyelmes olvasó ezt látja, és ha észreveszi, akkor ennek a követése még élvezetessé teszi az olvasmányt. Hogy miképpen vándorol az idegenség, a kitömöttség, a barbárság, a járvány motívuma, ezek hogy variálódnak, hogy szövik át az egész szöveget. Hol bukkannak fel ott is, ahol az olvasó nem is várná. Ezek az alapmotívumok jelentéshálózatokat kezdenek alakítani, és ezen a metaforarendszeren keresztül olyan televénnyé nőnek, amely végül is ezt az egész szöveghegyet vagy -szövetet meghatározza, generálja, teremti. Genetikai kód vagy algoritmus, amely létrehozza a szöveget.

– A feleség, Török Sophie alakja a leginkább fikció, érzésem szerint.

– Sokféle hasonlattal világíthatnám meg az ő szerepét, maradjunk egy danteinél, ő ebben a világban a Vergiliusunk. Az olvasónak és nekem, vagy az elbeszélés szövetének a Vergiliusa. Ő tud levinni minket abba a világba, ahol egyébként tanácstalanok lennénk. Több okom volt erre, az egyik nagyon egyszerű: egy megtört nő szavának mindig könnyebben ad hitelt az ember. Azon kívül ennek van egyfajta zenei tónusa is, ha valóban meghallja az olvasó a női hangot, akkor annak is van egy olyan stílusképző, jelentésképző szerepe, ami jobban árnyalja az egész történetet. Azon felül női szemszögből, egy nagyon érzelemvezérelt szemszögből bomlik ki az elbeszélés, és az egyes hangsúlyokat ez a személyesség teszi emberivé. Nélküle hideg és absztrakt lenne ez a világ.

Jolsvai Júlia
Fotó Brenner Péter

Péterfy Gergely: Kitömött barbár
Pesti Kalligram, 452 oldal, 3490 Ft

Péterfy Gergely 2015. március 24-én Kitömött barbár című regényéért megkapta a 2015-ös Aegon Művészeti Díjat .