„Alulnézetből”, személyes történetekből érzékelhetjük a második világháború utáni, mindinkább eldurvuló romániai diktatúra hétköznapjait, emberi sorsait Kőrössi P. József Zsákutca két irányból – Köszönjük neked, Kondukátor! című új könyvében.

– Egy helyütt arról ír, a diktatúra azok számára, akik megélték, ma még nem a múlté, mert „Ceauşescu itt él bennünk, a lelkünkben, a gyermekeinkben”. A kötet tehát nem pusztán egy erdélyi kisebbségi szenvedéstörténet mementójaként olvasandó.

– Bár a történetek nagy része romániai – semmiképpen sem mondanám erdélyinek –, amikor összeállt, és kezdett könyvvé, kötetté szerveződni észre kellett vennem, hogy itt nem a Ceauşescu-féle diktatúra szólított meg engem, és a vendégszövegek íróit sem, hanem általában a zsarnokság, a zsarnok – a mindenkori kondukátor – személye. Alattvalója akaratunkon kívül is lehetünk a rendszernek, de nem szolgája, és pláne szolgálója nem.

– Az elbeszélő iparos család gyermekeként az etnikai összetételében többszínű, kulturális hagyományokban gazdag Nagyváradon nő fel, válik íróvá, miközben életét egy nacionalista, soviniszta elnyomás keretezi. Hogyan lehet magyarként tájékozódni, identitást kialakítani ebben a helyzetben?

– Azt gondolom, és remélem, hogy kiderül a történetekből is, hogy nem, vagy nem csak a nacionalizmus által fenntartható diktatúrákról szól ez a könyv. Hanem olyan emberi sorsokról, amelyekkel akkor is találkozunk, ha nem kisebbségben élő közösségekben keressük ezeket. Normális emberként hogyan cselekszel, ha az események, amelyeknek részese vagy, nem normálisak. Hogyan tanulsz meg emberségesen együtt élni az embertelennel, és tenni valamit másokért. Mi az, ami segíthet ebben? A humor, az irónia, amit éppen a diktatórikus eszközök fejlesztenek ki az emberben – segíthet.  Mindannyiunknak vannak olyan élményei, hogy a legszörnyűbb helyzetekben milyen jókat tudunk röhögni az „ellenünk vétkezőkön”, és saját magunkon is. A diktatúrának nincs humora, erre hamar rájön az ember és azzal védekezik, ami a hatalomnak nincs. Ezek a mozaiktörténetek, amelyek nem is mindig mozaikszerűek, éppen ezt a tapasztalatot „tanítják” meg, ha elfelejtetted volna: tudd kigúnyolni a hatalmat, ha nem érti is, számodra elégtétel lehet.

– Feltűnő különbséget tesz magyarok és „magyari magyarok” között.

– Ez ma is fennáll, vissza is él vele a magyarországi rendszer: erdélyi testvéreinket emleget, miközben aljas módon vásárolja meg őket. Már akit lehet. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években jöttek a magyarországi, könyvemben a magyari magyaroknak nevezett csencselő népek felpakolva mindenféle csempészáruval. Volt, aki megrendelésre dolgozott, viszonteladók voltak határmenti településeken, és mindennek megkérték az árát: cukor, kávé, fogamzásgátló, vécépapír, fogkrém és hasonlók, ilyen, Romániában nem kapható luxus áruval kereskedtek miután a határon csoportosan fizették le a román vámosokat. Átérve, akit lehetett, lehúztak rendesen. Undorítóan viselkedtek! Képmutatóan a „szegény erdélyi testvéren” segítő „rokonként” kiadva magukat, a rendőrök elől kapualjakban elbújva „kereskedtek”. Kihasználva az emberek rászorultságát az elesettekből húztak hasznot.
Volt egy másik magyarországi réteg, a kockázatot is vállaló értelmiségiek, akik nem turistának álcázott seftelőként érkeztek, hanem hátizsákkal, stoppal, legfeljebb vonattal és nem mindig álltak meg Nagyváradon, hanem a kolozsvári egyetemistákat, tanárokat is megkeresték. Őket az elbeszélőm nem magyari magyaroknak nevezi, hiszen őszintén együttérző emberből vannak. Elbeszélőmet megfigyelik, lehallgatják, nem engedik külföldre. Az őt látogatókat a határon jól megszorongatják, kiforgatják. Ők könyveket, folyóiratokat csempésznek – a Magyar Népköztársaságból a szocialista Romániába. Igaz, gyakran szamizdatokat, a tájékozódásra alkalmas beszélgetéseket is; kérésre gyógyszert, fájdalomcsillapítót például a szülő nőknek. Elbeszélőm és a „futárjai” között nincs értékrendbeli különbség, nem ők a magyari magyarok. A hasznot húzó magyari magyarok most is köztünk vannak, csak most már nem turistának álcázott „kereskedők”, hanem politikai nagybefektetők.

– Az elbeszélő mögött a szerzőt sejtjük, aki a nyolcvanas évek elején települ át Magyarországra névházasság révén. Aztán kiutasítják Romániából. Akkori érzéseit fejezi ki a „zsákutca két irányból”, és egy másik mondat: „kiutasítottak… a hazámból a másik hazámba”. Ellentmondásnak tűnik.

– Ne felejtsük el: az elbeszélőm élete a tét, épeszű tud-e maradni, erről beszélgetünk. Meg arról, hogy a haza is lehet zsákutca, különösen, ha kettő van belőle. Ha két irányból zsákutca, akkor nem lehetsz benne jelen másképpen csak, ha oda pottyantottak. Mindegy milyen irányból milyen irányba indulsz el, a zsákutca „tárt karokkal” vár.

– Vendégszövegeket is közöl a többi között Barna Imrétől, Csaplár Vilmostól, Konrád Györgytől, Markó Bélától, Martos Gábortól, Tarján Tamástól, Zalán Tibortól. Miért őket választotta?

– Barátoknak, ismerősöknek, közéleti és civil embereknek írtam baráti felkérő levelet. Többen válaszoltak és ígértek, végül huszonegyen küldtek, van, aki 6-8 igen szórakoztató írást.

Varsányi Gyula
Fotó: Papp Gáspár

Körössi P. József: Zsákutca két irányból - Köszönjük neked Kondukátor!
Kossuth Kiadó, 304 oldal, 3600 Ft