Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Osvát Ernő
Aforizmák
Kicsi Csacsi
és a születésnapi ajándék
Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Osvát Ernő <br> Aforizmák Kicsi Csacsi <br> és a születésnapi ajándék
Könyvhét folyóirat

Írófeleségből kiadóvezető – Szávai Ilona húsz éve vezeti a Pont kiadót – Nők a könyvszakmában

Szénási Zsófia - 2015.10.21.

Óbuda egyik legszebb részén, az Árpád híd lábánál megbúvó Óbudai Társaskör múlt század eleji hangulatú épületegyüttesére néz a PONT Kiadó negyedik emeleti irodája. A kiadó alapítását Szávai Géza író kezdeményezte, miután 1989 elején kislányukkal, a 6. osztályos Eszterrel követték Erdélyből a már egy éve Budapesten kórházban gyógykezelt Ilonát. Házastársak és munkatársak, ritka egyetértésben „működnek” mindkét területen. Rendkívül érzékenyek a kisebbségiek és a hátrányos helyzetűek kultúrájának bemutatására, legyen az határon túli magyar irodalom, roma kultúra, vagy gyerekekről szóló szakirodalom.

– Hogy született a kiadó, melynek már a neve is állásfoglalás?

– 1993-ban Géza állt elő az ötlettel, hogy indítani kéne egy kiadót. Ő az alkotó ember, és látta, hogy betokosodott struktúrák vezetik a magyarországi rendszerváltás után átmentett kiadókat, az újak pedig keresgélik az útjukat. Olyan független kiadót gondolt el létrehozni, amiben meg tudta valósítani azokat az ötleteit, álmait, amiket a romániai diktatúrában, cenzúrában esély sem volt végigvinni. Bevallottan szerzői elvű kiadót szerettünk volna működtetni.  Ugyanakkor a kiadónk sohasem vált öncélú könyvgyárrá. Azt publikáltuk, amire a rendszerváltás utáni átmeneti korszakban szükség volt. Például a kilencvenes években alakuló civil és „segítő szféra” alapköteteit, kézikönyveit.  Túlzás nélkül mondhatom, hogy a gyermekvédelem, a pszichológia, a pedagógia, vagy a tanatológia történetének alakulásában mindenképpen szerepe van a kiadónak. Én Gézát a terveiben nemcsak feleségeként, de minden másban is társaként támogattam.  Annak idején szó nélkül követtem, amikor Gyergyószentmiklósról leköltöztünk Bukarestbe, egy teljesen idegen nyelvű városba, ami nekem felért egy emigrációval vagy kitelepítéssel. Géza A Hét című folyóiratot szerkesztette, az akkor 5 éves gyerekünknek meg kellett oldani a hétköznapjait és nekem is munkát kellett keresnem.

– Romániában is kiadóközelben vagy szerkesztőségekben dolgoztál?

– Az 1980-as években, a diktatúra végnapjaiban a magyar nyelvű kultúrában érvényesült a „numerus clausus”, azaz meg volt szabva, évente hány és milyen kiadvány jelenhet meg magyar nyelven, természetesen: merev és kiszámíthatatlan cenzúra után. Kényszerűségből általában a feleségek is a kiadókban, szerkesztőségekben dolgoztak. Géza fellázadt ez ellen, becstelenségnek tartotta és nem engedte, hogy én is A Hétnél dolgozzam. Elítélte, hogy a kisebbségi körülmények között az „írófeleségek”(olykor: -férjek) valós érdemek nélkül helyeket foglaljanak el a tehetségesebb alkotók elől a kevés számú magyar intézményekben. Mégis: fordításokat, szerkesztői munkát átvállaltam tőle – amikor erre nem volt ideje a napilapos hajsza mellett,  gépeltem a regényeit éjszakánként – ne feledjük el, akkor még híre se volt számítógépnek! Elfogadtam a döntését, és csak másfél évtizeddel később – már Magyarországon – alapítottam meg az azóta is létező Fordulópont című folyóiratot.

– Milyen munkamegosztásban dolgoztatok a kiadótok megalapításkor?

– Géza íróember, alkotó, rólam viszont kiderült az idők során, hogy jó szervező vagyok.  Géza adta a szellemi muníciót, én voltam az „operatív törzs.” Géza részéről a férfiúi, hosszabb távlatokban való gondolkodás képessége, részemről pedig a női, aktuális problematikára fókuszáló attitűd kiválóan ötvöződik ma is a kiadói munkában. Addigra túl voltam egy nagy betegségen, egy évet raboskodtam család nélkül a Korányi Klinikán várva, hogy elvisz-e a kaszás, vagy megmaradok. Aztán „csak éltünk” néhány évig: Géza dolgozott, kislányunk iskolába járt, én hol bent voltam a klinikán, hol kiengedtek. Szükséglakásokban laktunk. Nem voltak magyarországi rokonaink, ismerőseink se az írótársakon kívül. 2000-ben, Géza Székely Jeruzsálem című könyvének a megjelenése bebizonyította, hogy érdemes volt kiadót csinálnunk. Egyik magyarországi kiadó sem vállalta volna e könyv kiadását. És román nyelven se jelenhetett volna meg.

– Nagyon hamar elindítottátok a CONFLUX programot, melynek keretében jelentős szerzők könyvei jelentek meg azonos borítóval, egyszerre több nyelven. Azt valljátok, hogy a globalizálódással eljött a mellérendelés elvének korszaka. A CONFLUX a konfliktus ellentéte, a közösségek és kultúrák egymás mellett létezését erősítő program.

– Másképp gondolkodtunk és ma is másképp gondolkodunk, mint a többi kiadó. A szocializmus alatt inkább protokolláris műfordítások jelentek meg, a szomszédos országok írószövetségei javaslatot tettek egymásnak, mi legyen az a pár könyv, amit a másik nyelvére lefordítanak. A rendszerváltás után már ez a protokolláris fordítás-mechanizmus sem működött. Egy adott időszakban, a kilencvenes évek közepén alig jelent meg könyv például orosz vagy román nyelven a kortárs magyar irodalomból. A CONFLUX egymásmellettiséget, együttlétezést, együtt-haladást jelent és a kelet-közép-európai irodalmak műveinek megjelentetésével érte el legnagyobb sikereit. Géza a kiadó szellemiségéről, irányvonaláról sokat tanácskozott Mészöly Miklóssal és ismerős román írókkal, orosz műfordítókkal, azaz tudatosan és körültekintően válogatta be a szerzőket a programba. Olyan alkotókat keresett, akik legalább negyven évesek, és van legalább három fordítható művük, legyen az regény vagy esszékötet. A sorozatban jelent meg például Mészöly Miklós először románul, majd oroszul, a jelentős prózaíró, Mircea Nedelciu novelláskötete, a román költészet nagyasszonyának, Ana Blandianának a versei magyarul. A nagy klasszikusok közül Kölcsey, Babits, Nemes Nagy Ágnes egy-egy kötete is megjelent románul, ez utóbbi szlovák nyelven. Megjelent egy Kukorelly Endre kötet lengyelül, előkészületben van a Székely Jeruzsálem is ezen a nyelven. A program most is fut. Markó Béla magyar-angol verseskötetét hamarosan követi egy francia nyelvű esszékötet, karácsonyra jelentetjük meg Alekszandr Melihov szentpétervári szerző Zsidógyónás című nagyregényét.

– Mennyire boldogultatok a román nyelvű könyvpiacon a kiadványaitokkal, ami egy sokkal nagyobb piac, mint a magyar?

– Nem szeretem a könyvpiac kifejezést, mert rögtön az anyagiakra tereli a figyelmet. A magyar könyvek nagyon drágák, mivel a terjesztők akár 55-60%-os árréssel dolgoznak. Ma Magyarországon 2000 Ft-os könyvet egyszerűen nem lehet megjelentetni, ha az ember tisztességesen ki akarja fizetni a szerzőt, a fordítót, a nyomdát, a szerkesztőt, a munkatársakat. Románia is keresgéli az útjait, a változások után ott még kevésbé sikerült ezt átfogóan rendezni. Romániában nem létezik például könyvtárellátó, ami biztos bázisa annak, hogy az értékes művek bekerüljenek a könyvtárakba. Ott nagyon rapszodikus és esetleges, hogy mikor és miből rendelnek a könyvtárak, ráadásul a könyvbeszerzésre előirányzott pénzt sem kapják meg időben.  Ezektől a körülményektől függetlenül, mi rendszeresen részt veszünk a marosvásárhelyi könyvfesztiválon, elmegyünk az erdélyi és a magyarországi könyvtárakba, megismertetjük a könyveinket és nagyon intenzíven ajándékozunk iskoláknak, gyerekeknek. Szerintem a nyugati-európai országok közül Franciaországban működik jól a könyvkiadás és könyvterjesztés – a munka sajátossága, lényege és érdekeltségei szerinti autonóm struktúrákban! Értéktorzító összefonódások nélkül. Ott a kiadók nem terjesztenek, mindenkinek megvan a maga partnere, aki a terjesztést elvégzi. Hozzáteszem, a terjesztők korántsem ekkora árrésekkel dolgoznak, mint a hazaiak. Hogy engedhető meg például, hogy Magyarországon az állami fenntartású Könyvtárellátó Közhasznú Kft. 45-50 százalékos árrést kérjen a kiadóktól?

– A legtöbb kisebb kiadónak ma már nincs könyvesboltja.

– Nem szeretek „kis” kiadókról és „nagy” kiadókról beszélni, mert nagyon félrevezető. Nem attól nagy egy kiadó – kulturális értelemben – hogy kétszáz címet ad ki egy évben, ha az a kétszáz cím nem kulturális érték. Ezért nem szerencsés, ha üzleti alapon szerződő terjesztők működtetnek elvben és lényegük szerint értékelvűnek remélt kiadókat. A kiadókat és könyvterjesztőket egyaránt tömörítő Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének sok mindent köszönhet a könyvszakma – a nagy könyves rendezvények megszervezését például – de nem onnan kell várni a megoldást. Az MKKE-vel kapcsolatban jegyezném meg, hogy véleményem szerint mára eljött az ideje a kiadók és a terjesztők szervezeti, reális érdekérvényesítő alapon történő szétválásának.

– Beszéljünk a gyermekeknek, illetve a gyermekekről szóló programotokról, aminek te vagy a szülőanyja és a te szívügyed.

– Általában Gézáé volt a vezető szó, ő a szépirodalmi főszerkesztő, ő teszi le az alapköveket. A Gyermekekről – Gyermekekért – Gyermekeknek programban viszont én is megtaláltam a magam pászmáját, amit szabadon építhetek. És ez így jó. Rájöttem, hogy fel lehet építeni egy teljes programot a gyermekek világára koncentrálva. Ennek első lépése a Fordulópont című folyóirat elindítása volt 1999-ben. Nem az úgynevezett piacot céloztuk meg ezzel a kiadvánnyal, hanem elsősorban a könyvtárakat. Az olvasói kíváncsiságot akartuk felkelteni és fenntartani. A könyvtárakat sokkal fontosabbnak tarom a mai napig, mint az egyes vásárlókat. Kezdetben a gyász és a veszteség feldolgozása volt a témám, amire egy kisebb, hiánypótló könyvtárat építettünk fel. Meghatározó szerepe volt a kiadó alapításában Géza és Mészöly Miklós barátságának.  Mészöly feleségével, a hospice mozgalom iránt elkötelezett, és a halál tematikáját sokféle módon megközelítő Polcz Alaine-nel én is rendszeresen együtt dolgoztam, sorozatokat terveztünk, szerkesztettünk. Az ő kezdeményezésére jelentettük meg Nagy Mária Ilona 1937-ben írt tanulmánykötetét a gyerekek haláltudatáról, vagy Judy Tatelbeum Bátorság a gyászhoz című könyvét.  Rájöttünk, hogy az emberek igénylik, és szívesen olvassák ezeket a köteteket. Alaine nemcsak haldoklókkal foglalkozott, de tudta, hogy bármilyen veszteség feldolgozása milyen fájdalmas. Az Asszony a fronton című könyvében nemcsak az ő személyes tragédiáját írja le megrázóan, hanem azt is, hogy milyen fizikai tüneteket okozott az embereknek, a haza elvesztése – például a határok átszabása, közösségek szétszakítása, kapcsolatok ellehetetlenítése. Készült tehát egy tanatológiai sorozat, ami a gyász feldolgozásában segíthet. Világossá vált számomra azonban, hogy a gyermekkor, a gyermeki átélés és tapasztalat ott van minden felnőtt cselekvésünk mögött, azaz minden a gyermekkorban gyökerezik. Így alakult ki a gyermekekről szóló programunk, amelyben kiadtuk például Gianni Rodari A fantázia grammatikája című művét vagy nem is olyan rég az Én ne lennék tehetséges? című könyvet. Természetesen nemcsak a gyász és a veszteség gondolataival foglalkoztunk, hanem az örömteli dolgokkal is. A negyedévente megjelenő Fordulópont tematikus számai a mai gyermeknevelés legégetőbb problémáival foglalkoztak.  Szakemberek bevonásával írunk például a gyermekek tévénézési szokásairól, az olvasásról, olvasáskultúra alakulásáról többször is, az iskola erőszakról, vagy a parttalan kamaszkorról.

– Vannak-e új irányok, sorozatok a régiek mellett?

– Szerzőelvű kiadóként szeretünk egy szerzőt akár évente megjelentetni. Fontosnak tartjuk a már nem élő írókat – mint például Méliusz József vagy Sipos Domokos, akiknek idén is kötetet szenteltünk – az irodalmi köztudatban fenntartani. Mostanában a Gyermekekről – Gyermekekért – Gyermekeknek program alakult a legjobban, az olvasáskultúráért kiadott kötetetek sora sorozattá terebélyesedett. Teljesen új szemléletet közvetít például a norvégiai apaszerepről megjelentetett kiadványunk, azóta is várom, hogy egy magyarországi kutatócsoport rátaláljon a témára. A CONFLUX mellett jó néhány könyvet megjelentettünk a roma kultúráról. A Fordulópont összeállítást közölt a migráns családok magukra hagyott gyerekeiről. Ezt szívesen a riporterek kezébe nyomán időnként, amikor hallom a migránsokról szóló tudósításokat. A 2015. évi Ünnepi Könyvhétre jelent meg Honvágy című kötetünk, amelyben sok szerző „hon” és „vágy”-képe felsejlik, s elgondolkodhatunk róla, milyen lesz a megbolydult Európa lakóinak a viszonya az elkövetkező évtizedekben hazához, szülőföldhöz, anyanyelvhez...

– Hányan dolgoztok a kiadóban?

– Nem szeretünk egyszerre 3-4 személynél többen lenni a kiadóban, mert az már nem munka, hanem klubtevékenység. Mindenki végzi otthon a maga munkáját, saját nyugalmában, saját komputerén – a világháló segítségével nem létfontosságú egy kiadó életében a fizikai jelenlét. Hajdanában ábrándoztunk egy irodalmi kávéház létrehozásáról, naponta más-más író várta volna a betérő irodalombarátokat – de ez csak ábránd maradt.

– Sokat foglalkoztok az olvasáskultúrával, mit tapasztaltok, mennyire olvasnak a mai gyerekek?

– Van egy olyan félelmem, hogy az élvezeti olvasás hátraszorul, az élvezeti olvasást a gyerekek, de a felnőttek körében is a nem feltétlenül irodalmi értéket hordozó divatkönyvek „fogyasztása” jelenti. Erőszakosan azonban nem lehet ebbe beleavatkozni. Állandóan és minden fórumon vitatkozunk a kötelező olvasmányokról... Hangsúlyozzuk a mese fontosságát kisgyerekkorban... A kamaszok nagyon sokat olvasnak gépen, de ez megint nem élvezeti olvasás, hanem tájékozódás, tanulás, és nem is feltétlenül válik a gyerek javára, ha nem érvényesül a pedagógusi vagy a szülői kontroll fölötte. Az iskolában is sokkal többet – és másképp – kellene az olvasással foglalkozni...

Szénási Zsófia

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2019/2. számaÉS Páratlan oldalKarácsonyi kalandA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés