Gyónás

„Édes Jézus, mutass utat, sajgó szívem téged kutat. Ha felnövök, maradj velem, el ne érjen veszedelem. Meg ne haljak, csak azt kérem, míg a célom el nem érem.”

A saját költésű gyermeki ima szerzője, a kis Jókai Anikó – későbbi írói nevén Jókai Anna – pedig vagy híres írónő, vagy színházi tragika akart lenni, amint az halálával nagyjából egy időben boltokba került önvallomásából, az Átvilágítás című kötetből kiderül.

Pünkösdvasárnap, 2015. május 24-én kezdte írni az emlékiratokat, amelyet korábbi említése szerint csak halála után engedett volna megjelentetni. Aztán meglepetésre elkezdték beharangozni az idei könyvhétre időzített Átvilágítást. Arról már csak a Jókai Anna 2017. június 5-én, pünkösdvasárnap bekövetkezett halálát követően értesülhetett a közönség, hogy az írónőt hosszan tartó súlyos betegség gyötörte. Négy nappal az Ünnepi Könyvhét megnyitása előtt hunyt el.

Egyféle prózai invokációval kezdődik a posztumusz könyv. A „nem reménytelen remény”-hez, például. Meg, ha nem is kimondva, a múzsához. És az ihlet sugallta opus megvalósítójához: önmagához. Gyenge óráiban szeretne „a gyónás alól kibújni, hallgatni szfinx-mosolygással. Nyugodt derűvel a sikeres életből kisétálni. De tilos.”

Vigyázni fog – ígéri –, hogy amit leír, abban ne legyen hazugság. De nem ír le mindent – jelzi előre. – És, amit átélt, az a saját átélése. A szubjektivitást lehetetlen teljesen kiiktatni a visszaemlékezésből. Akire vonatkoznak a szavai, annak szintén megvan az adott történettel kapcsolatos külön változata.

Pontosabban meg lehetett a saját változatuk, de magukkal vitték a sírba. A főbb szereplők már nem éltek, amikor Jókai Anna az emlékiratot fogalmazta. Első férjével, Bánky Róberttel, gyermekei apjával réges-rég megszakadt a kapcsolata. Második férje, Török Endre irodalomtörténész 2005-ben hunyt el, harmadik férje, a kenyérvágó és a kenőkést megkülönböztetni nem tudó feleségét maximálisan kiszolgáló dr. Kapocsi Sándor haláláról maga számol be emlékezésében. Régi szeretője, aki mint várandós asszonyba szeretett bele zöldfülűként, külföldre emigrált. Egykorvolt barátnője, a „konkurens” Szabó Magda, akiről nem túl hízelgő képet fest kötetében, 2015-ben távozott az élők sorából. Anikó-Anna leszármazottainak pedig nem újdonság e sorstörténet.

A józsefvárosi Nap utcában élte gyerekkorát, egy nála tizennyolc évvel idősebb – férjhez menni készülő – nővérrel, akit sosem érzett közel magához, éjjelente hazadülöngélő apával – akit anyai kérésre teljes természetességgel hívott Jókai úrnak, nem feledve az állandó jelzőt sem: tróger – és az anyjával, aki valószínűleg megkeseredett élete édesítőjének gondolta kisebbik lányát. Talán valami önvád is dolgozott az asszonyban, amiért vörös hajú csecsemőjét csak párnapos korában, a baba egy sóhajtása után sajnálta meg, fogadta el, de attól fogva csüggött rajta. Tornából felmenttette, tizennyolc éves koráig egy ágyban aludt vele, tányérján a húst is felvágta étkezés előtt.

Sulykolta: „Ne törődj másokkal, hol vannak azok hozzád képest?” Vagy: „A tanítónő pikkel rád, mert okosabb vagy, mint a többi.” Más alkalommal: „A lábad elé fognak borulni a férfiak, de te majd büszkén elutasítod őket.” A kislány pedig elhitte imádott anyja minden szavát. „Vízfejű Én-tudattá dagadt a helyes önbizalom, minden apróság, mint halálos sértés rögzült a lelki szerkezetemben” – állapítja meg.

Nem csak a külvilággal éreztette felsőbbrendűség-élményét. Kalapáccsal verte szét a karácsonyra kapott kis kaucsukbabát, mert nem a boltban kiszemelt fekete hajú, zöld szemű porcelánbaba várta a fa alatt. Kamaszkorában megromlott viszonya az anyjával. A sikertelen felvételiket követően így bánkódott: „Kerestem a közeget, ahol végre működhetek… Az emberek nem ismerték fel elhivatottságomat. Untam a fiúkkal a kisded játékokat, de nem volt erőm kiszállni. Lenéztem az otthoni környezetet. Én véletlenül pottyantam ide.”

Dolgozott könyvelőként – bár a matematika érettségi megoldásokat a tanár diktálta le neki –, férjhez ment ahhoz, akitől tiltották, az esküvőn senki sem volt jelen a családból. Népművelési előadónak nevezték ki a tanácsnál, mert felismerték, hogy érzéke van az agitációhoz. Aztán főkönyvelői állást kapott a XI. kerületi Szociális Foglalkoztatónál.

„Utáltam a rendszert, de érvényesülni akartam benne. Egyre erősebb meggyőződésemmé vált: »rendszerekkel« szemben a lázadás hiábavaló. Ügyeskedni, ravaszkodni kell, a tömegből kiemelkedni, a szabadságot megteremteni csak az egyéni lélekben lehet.”

Gyermeki elhivatottsága tárgyához, az íráshoz akkor tért vissza, miután munka mellett elvégezte az ELTE-n a magyar-történelem szakot, tanítani kezdett, és másodszor is férjhez ment. Harmincnégy éves volt, amikor Családi kör című első novellája megjelent a Kortársban, majd két évvel később a 4447 című első regénye. Ezt 1970-től szinte évente követte egy-egy újabb kötet.

Könyvei keletkezésével kevésbé foglalkozik visszaemlékezésében. Szívesebben koncentrál az eleinte realistának, naturalistának nyilvánított, majd saját meghatározása szerint a „spirituális realizmus” műfajába sorolt műveit éljenző, elutasító vagy betiltó fogadtatásra.

A rendszerváltást követő évek inkább napló- vagy feljegyzésszerűek, semmint élmény dúsak. Nem adatott meg a kellő távlat ahhoz, hogy a korábbi életszakaszokhoz hasonlóan kritikával szemlélje, a sértettséget épp csak érintve vallomásértékűen dolgozza fel írószövetségi szerepvállalását, a polgári körökben való részvételét, fellépését a 2006-os zavargások idején vagy magas állami kitüntetései vegyes fogadtatását.

Döbbenetes család- és fejlődésregény viszont a gyermekévekről és a magánéleti válságokról szóló rész, amelyből az is kiderül, honnan ered a népszerű írónő örök joviális mimikája. Második válása idején – ahogy vallja – „Archaikus mosolygás tapadt az arcomra, álarcként.” Olyan, amilyen „a derűs, angyali szőke, »mindenki Annuskája«” képzete.

Mátraházi Zsuzsa
Fotó: Jókai Anna dedikál az Ünnepi Könyvhéten, 2012-ben (Könyvhét archívum)

Jókai Anna: Átvilágítás
Széphalom Könyvműhely, 320 oldal, 3400 Ft