Könyvhét 2021
Nem kötelező,
szívből ajánlott
könyvek
Mélytengeri Mentőcsapat
Kőszeghy Elemér
A magyarországi ötvösjegyek...
Osvát Ernő
Aforizmák
Nem kötelező,<br>szívből ajánlott<br> könyvek Mélytengeri Mentőcsapat Kőszeghy Elemér<br>A magyarországi ötvösjegyek... Osvát Ernő <br> Aforizmák
Könyvhét folyóirat

Jöttem, hadd lássalak – beszélgetés D. Tóth Krisztával

Illényi Mária - 2013.09.30.

– Több szempontból is bátor könyvnek tartom a művet. A halállal és a szeretett személy elvesztésével járó gyötrő fájdalommal minden egyes ember szembesül élete során, én mégis azt tapasztaltam, hogy nem beszélünk róla, legalábbis nincsenek meg a gyász feldolgozásának a megfelelő és elfogadott társadalmi csatornái. Ismert emberként pedig még elismerésre méltóbb, hogy vállalja azt, hogy ír és beszél erről a témáról.

– Érdekes, hogy mostanában milyen sokan említik a bátor szót velem kapcsolatban, különböző kontextusokban – ez a könyv éppen az egyik ilyen. Bár, ha az ember döntéseket hoz, akkor nem az jár a fejében, hogy „húha de bátor vagyok!”. De kezdem az elején. Az emberek azért nem beszélnek a gyászról és a halálról, mert félnek a felszakadó érzelmektől, nem szeretnék feltépni a saját sebeiket.  Pedig az önvizsgálat, az önismeret, az önreflexió nagyon fontos útja annak, ami az egyéni szabadsághoz vezet. Igazán akkor tudjuk megérteni a tudatalattink működését, és azt, hogy hogyan hatnak ránk különböző erők. Azt hiszem, a gyász az egyik legintimebb emberi folyamat, tele szélsőséges érzésekkel – nem csoda tehát, hogy nehezen nyílunk meg magunk előtt is. Nekem életem egyik legfelszabadítóbb élménye volt az a néhány hónap, amíg a könyvet írtam, és maga az út, ami eddig vezetett.

– Mesélne erről az útról? Melyik volt a legösztökélőbb érzelme a folyamat során?

Minden elképzelhető emberi érzelem megfordult bennem, amit az ember a gyász folyamata során tapasztal. Ez tényleg az egyik leginkább zsigeri, elementáris érzés; az ember alapjaira, a „mag”-ra ható folyamat. Tíz év gondolkodás, tervezgetés, halogatás, fejben írás után végre leültem és kiengedtem magamból mindent, amire édesanyám 15 évvel ezelőtti halála óta nem voltam képes, és ami azóta kereste az utat kifelé.

– Hogy érzi, az írás segített elbúcsúzni, lezárni?

Ha valakinek ennyire gyorsan távozik az életéből egy hozzá közel álló ember, akkor marad benne egy olyan befejezetlenség érzés, amit kénytelen magával vinni. A megértés legmagasabb foka az a pillanat, amikor elfogadom, hogy van, amit sosem lehet lezárni. Nem lehet becsomagolni és feltenni egy polcra, mert egyszer óhatatlanul kiborul a doboz, ha kinyitod a szekrény ajtaját. Át kell élni a másik ember hiányát, hagyni, hogy építsen minket a gyász. A hiányaink is mi vagyunk.

– A kötet címének kettős jelentése is van számomra: egyrészt a szándék, hogy megismerje, feltárja azt a belső és külső világot, amiben Bora, a főszereplő élt, a másik, egy édesanyját elvesztő, de őt látni akaró, és tudó lány reflektációja, hogy megtalálja magában az édesanyját.

– Igen, jól érzi, valóban több utat látunk magunk előtt. Van egy nagyon kézzelfogható életút, és van egy legalább ennyire fontos belső utazás, sőt valójában két belső utazás. A főszereplő megérkezik élete végéhez, újraéli és értékeli azokat a döntéseket, amelyeket élete során meghoz, és közben megérti önmagát és viszonyait. És a lány is megérti az édesanyját. Ami egyben feloldozás is. A szöveg stílusa több helyen egészen nyers, ami két okból is indokolt. Egyrészt édesanyám ilyen volt, nyers és sallangmentes. Másrészt, mert az ember a halálos ágyán szembesül azzal, hogy itt már nincs mismásolás és halogatás, itt már nincs helye a képmutatásnak, itt az ideje a teljes és kompromisszumoktól mentes őszinteségnek. A regény főhőse a tükröket ugyan leszedeti a lakásban, hogy ne kelljen látnia a teste elmúlását, de a lelki és mentális elszámolás útját kőkeményen végigjárja.

– Nagy tanulsága a regénynek, hogy mindannyian kénytelen vagyunk szembenézni a választásainkkal, álmainkkal, kudarcainkkal, azzal a kérdéssel, hogy vajon jól döntöttünk-e, és mi lett volna ha? De ezzel nem kellene várni a legvégső elszámolásig.

Igen, talán jobb lenne, ha már út közben sem félnénk megkérdőjelezni a saját utunkat. Szerintem nem kell állandóan bizonygatni, hogy márpedig jó döntést hoztam, például akkor, amikor: őt választottam, amikor felmondtam, amikor maradtam, amikor vállaltam még egy gyereket… stb. Folyamatosan önigazolást keresünk, de ezzel becsapjuk magunkat. A végén az egész életünk egy merő önáltatássá válhat. Az tényleg nagyon felszabadító érzés, amikor elengedjük ezt, és meg merjük kérdőjelezni a saját döntéseinket.

– Az érzelmek és az élet helyes megélésének megtestesítője számomra Bora, aki minden döntésnél a szívére hallgat, akkor is, ha maga is kételkedik benne a döntés pillanatában, néha még utána is, de ösztönösen hallgat a megérzéseire.

– Nagyon divatos, unásig ismételt tanács mostanában, hogy „éljük meg az érzelmeinket”. De közben az életünk valódi megélésétől félünk. Attól, hogy tényleg megismerjük magunkat, hogy pucérra vetkőzzünk magunk előtt és a mélyre tekintsünk. Én is féltem ettől a regénytől, nem véletlenül vártam ennyit időt. Mindig halogattam, mert féltem attól az érzéstől, amit majd kivált belőlem. Abban sem voltam biztos, hogy be is tudom fejezni.

– Milyen érzéseket váltott ki végül önből ez a szembenézés, mélyre szállás?

– Megtanított például arra, hogy elengedjem a kényszert, hogy mindig mindent le kell zárni. Hozzám ennyire közeli embert még sosem vesztettem el anyu haláláig, szerencsére tapasztalatlan vagyok a gyászban, bár a nagyszüleim sajnos már nem élnek. Azt vártam kezdetben, hogy majd a könyv megold mindent, a kibeszéletlen dolgokat, az elvarratlan szálakat. De végül rájöttem, hogy ennél sokkal többet kaptam tőle. Elindított egy úton a görcsös kényszerek elengedése felé.

– Azt gondolom, sok olvasóban is elindulnak a könyv hatására hasonló folyamatok.

– Igen, ez így van. Van egy publikus facebook oldalam, ahová rengeteg olvasói visszajelzés érkezik. Sokan közülük azzal kezdik a levelet, hogy életükben még soha nem írtak könyvszerzőnek. Lehet, hogy közszereplőként bátorság volt ennyire mélyre menni, ilyen őszintén írni erről a témáról. De ennek van előnye is. Nem elefántcsonttoronyban élek, engem el lehet érni, lehet hozzám fordulni, be lehet azonosítani, van kinek írni. Azt látom, hogy az emberek magányosak az életükben és a gyászukban is. Réges rég, amikor még együtt éltek a nagycsaládok, voltak közösségek, könnyebb volt megoszani a gondolatokat, érzéseket. Ma ez nehezebb.

– Azt írta egyszer, hogy a könyv megírásakor számos fizikai tünete és betegsége is volt, mintha a szervezete is méregtelenítene, az egyik folyományaként nem tudott megszólalni: „négy napig be voltam zárva a fejembe”, pont úgy, ahogyan az édesanyja. A könyv számomra legmegrázóbb sorai az anya belső monológjai, a betegségről és a lánya érzelmeiről többek között.

– Igen, nincsenek véletlenek, kísérteties volt megtapasztalni, mit élhetett át édesanyám. Nagyon sokat és sokáig gondolkoztam, hogy hogyan tudnám megszólaltatni őt a regényben, amíg egy napon megálmodtam, hogy egyes szám első személyben hangzik majd el a történet. Onnantól kezdve egyenes volt az út a mélybe. Egész kisgyerekkorom óta hiperérzékeny, empatikus ember vagyok, aminek a hétköznapok során számos árnyoldala van, de ebben az esetben, mivel végigkövettem édesanyám haldoklását, mélyen át tudtam érezni a sorsát, és beleégett az agytekervényeimbe minden. A legfájdalmasabb része az írásnak az volt, amikor a családi dokumentumokat néztem, olvastam át.

– Gondolom Graham Guiy Leaver de Montfort gróf éltének felderítésekor sok hasznát vette az oknyomozói riporter képességeinek?

– 3-4 éve egy csendes délutánon, valamiféle furcsa sugallatnak köszönhetően beütöttem ennek az embernek a nevét az internetes keresőbe, ami meglepetésemre kidobott rengeteg találatot. Számtalan televíziós- és újság archívumot végigböngésztem. Ezek után állt össze bennem a történet váza, a háromszög-szerű szerkezet, amelynek az a kérdés áll a közepén, hogy mi történt volna, ha beteljesedik az álmunk?

– A könyv egyik igen erőteljes érzelmi szála az elvágyódás, és a búvópatakszerűen felmerülő kérdés, a helyünkön vagyunk-e, és mi lett volna, ha?

A kérdések nem véletlenül maradnak nyitva, a regényben is, és a való életben is, hanem azért, mert általában nincsenek fekete-fehér válaszok, és nem is kell mindent megmagyarázni.

– A könyvhöz készült egy rövid trailer is, amelyben Kovács Patrícia a főszereplő, azt látva felmerül a kérdés, el tudná képzelni, hogy a regényből egyszer film készüljön?

– A regény elolvasása után sokan kérdezik ezt tőlem. Épp az utóbbi pár hétben kezdtem el azon gondolkozni, hogy esetleg meg lehetne vele próbálkozni, hiszen a karakterek, a történet, a helyszínek, az időszak mind alkalmas rá. Ki tudja, ha egyszer lesz időm rá…

– Addig is, amíg erre jut ideje, mivel foglalatoskodik?

– Poszt címmel indult egy kísérleti, heti magazin, én készítem a nagyinterjúkat a sport-, köz- és kulturális élet érdekes szereplőivel. Emellett az év eleje óta dogozom az UNICEF Magyar Bizottságánál, mint önkéntes és támogató. Ez egy nagyon sokoldalú feladat, az adományszervezéstől kezdve a kommunikációs munkákig. De az eddigi legfontosabb projektem az a mesekönyv, amely október végén kerül a boltokba. Az UNICEF és a Bookline Kiadó összefogásával, Gál László meseíró kollégám és Hitka Viktória grafikus közreműködésével létrehoztunk egy olyan könyvet, amelynek megvásárlásával az olvasók az UNICEF gyerekjogi munkáját segítik. Közben pedig maga a mese is tanulságokkal szolgál, persze 8-10 éves gyerekek számára fogyasztható módon, izgalmasan és érdekesen. Zinka és Hugó történetében szívünk-lelkünk benne van mindannyiunknak, alig várom, hogy bemutassuk.

Illényi Mária
Fotó Csiszér Goti

D. Tóth Kriszta: Jöttem, hadd lássalak 
Bookline Könyvek, 290 oldal, 3990 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Rovat további hírei:
Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Kiemelt

Őszi Könyvhét – hármat egy csapásra

Ha „negyedik hullám” nem szól közbe, a fesztiváli szezonra időzítve október 13-án megjelenő Könyvhetet három nagy könyves fesztivál leendő közönsége is lapozgathatja.

A Könyvhét 2021/2. számának címlapjaÉS Páratlan oldalKőszeghyA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyCsibi tűzoltó leszmacskarácsony
Belépés