Az író-kritikus Kenedi János legújabb könyvében, a Hogyan kéne embert szeretni? címűben politikatörténeti dokumentumokat, korrajzokat, személyes tárgyú írásokat, évtizedekkel korábban papírra vetett vagy az utóbbi években született esszéket, cikkeket találunk. Ezekből akár egy pályaív is kivehető, bár korántsem minden részletében.

A 72 éves szerző elfogadja azt a megállapítást, hogy ez a könyve egyféle keresztmetszete közéleti és búvárkodó szerkesztői, publicisztikai munkásságának. Azt is említi, hogy eredetileg a Magvető Kiadónál szerette volna megjelentetni, de ott bele akartak nyúlni és hosszan gondolkodott, mit tegyen. Végül az Osiris Kiadó tulajdonosa, Gyurgyák János vállalkozott a megjelentetésére, és jó javaslatai is voltak a tartalmat illetően.

A Magvető Kiadó egyébként többször fölbukkant Kenedi pályáján. Először, miután fölhagyott az újságírói munkával a Budapester Rundschaunál, a Magvetőnél lett lektor 1969-ben. Ám egy politikai okból történt rendőri figyelmeztetés miatt távoznia kellett. Akkoriban már ahhoz a szellemi körhöz tartozott, amely később Demokratikus Ellenzékké formálódott. A rendszerváltás után a Magvető kiadta két könyvét is: a K. belügyi iratfelmérő jelentését (2000) és az újabb jelentést (2015).

Mostani kötete két politikatörténeti dokumentummal kezdődik: az első Bibó István bírósági folyamodványa 1945-ből, amelyben egy nyilasként halálra ítélt és utóbb kivégzett ember - Baráth István András – ártatlanságát bizonyítja és fölmentését kéri igen meggyőző érvkészlettel. Bibó itt a rá jellemző luciditással és erkölcsi tartással a háborút közvetlen követő korszak új politikai igazságtalanságaival veszi föl a harcot. Bibó ravatalánál Kenedi emlékezetes beszédet mondott 1979. május 21-én, amikor Illyés Gyula mellett ő búcsúztatta az akkori hivatalos nyilvánosságból kitiltott jeles politikai gondolkodót. Ez is olvasható a kötetben. „Néhányan méltatlankodtak, köztük Illyés is, miért egy "ismeretlen" szól a halottról”, emlékezik. „Valóban, akkoriban, úgymond, senki voltam a nyilvánosság előtt, nem tudták, hogy a Magvetőnél dolgoztam, és kapcsolatban álltam Bibóval”. Mivel méltatta Bibó 1956-os szerepét is, a temetés az első nagy, több száz fős spontán megmozdulássá vált ’56 szelleme mellett.

Még a temetést megelőző évben kezdeményezte, hogy készüljön egy tisztelgő kötet Bibó 70. születésnapjára, de az már csak Bibó-emlékkönyvként születhetett meg 1980-ban: 76 írást tartalmaz különféle nézetű, politikai felfogású szerzőktől (köztük Keneditől is). Ez a széles összefogás, no meg az, hogy előbb gépiratban, majd szamizdatként terjedt a mű, idegessé tette az állampárti elitet.

A mostani Kenedi-kötet másik dokumentuma a kiváló szociáldemokrata újságíró, Horváth Zoltán máig tanulságot hordozó politikai vádbeszédét idézi Imrédy Béla háborús bűnös perében. E mellett közreadja azokat az iratokat is, amelyek Horváth rendőri megfigyelésével kapcsolatban készültek 1967-ben. Több más érdekes dokumentumot is említhetnénk a kötetből, például a huszadik század másik nagy politikai gondolkodója és írója, a nyugati emigrációba szorult Szabó Zoltán és Sárközi Márta megkapó levelezését, vagy a Kenedi életének fontos epizódjait és a Demokratikus Ellenzék belső viszonyait fölvillantó írásokat. De szólni kell egy előbb kudarcos, utóbb sikeres kezdeményezésről: az Ars Scribendi sorozatról.

Szakítópróba című, 1980-ból való írásában meséli el a szerző, hogy a Budapest folyóirat szerkesztője, Vargha Balázs irodalomtörténész megkörnyékezte: mivel nem tudni arról, hogy politikailag tiltó listán lenne, cenzurális „szakítópróbát” csinálna, cikket közölne tőle. Ő viszont csak egy válogatást vállalt a huszadik század legjobb magyar publicisztikáiból. Zsolt Béla Ars scribendi című írásával indította el a sorozatot (amelynek ugyanezt a címet adta). Ám Illyés Gyula egy akkoriban megjelent cikkében fenntartással kezelte Zsoltot, és a lap „gazdája”, Farkasinszky Lajos, a Fővárosi Tanács elnökhelyettese ezt szóvá tette. Vargha ezután egy „virtigli kommunista” cikkét kérte leadni következőként. Kenedi meditált, engedjen-e a pressziónak, vagy saját tervéhez ragaszkodjon. Végül a Horthy-kor baloldali, de 1948 után „reakciósnak” bélyegzett publicistája, K. Havas Géza írását szerkesztette be a lapba. Nemsokára Farkasinszky töröltette az egész sorozatot a laptervből.

A Szakítópróba beszámol a pártállami korszak sajtóirányításának természetéről, az ellenzékiként partvonalon kívülre szorított Kenedi publikációs vesszőfutásairól. Szerencsére a rendszerváltás után megvalósulhatott egy nagyobb lélegzetű Ars Scribendi könyvsorozat a század jeles publicistái – a többi között K. Havas Géza, Gáspár Zoltán, Kádár Erzsébet, Vámbéry Rusztem – írásaiból válogatva, amelynek eddig tizenegy kötete jelent meg Kenedi, Gyurgyák és Murányi Gábor szerkesztésében. „Szeretném, ha még hat kötet elkészülhetne ebben a sorozatban”, mondja Kenedi. „Néhány egyéb munka mellett ez lenne az én ötéves tervem. Hosszabb távra előre most nem gondolok.”

Varsányi Gyula

Kenedi János: Hogyan kéne embert szeretni?
Osiris Kiadó, 336 oldal, 3980 Ft