Az „őszi évadot” kezdő Magvető Kiadó alaposan belehúzott. Terézia Mora A Szörnyeteg című regénye egymagában is nagy esztétikai kalória-értékű szellemi táplálék az őszre. Kertész Imre A végső kocsma című (először németül, 2013-ban megjelent), valamint Darvasi László Ez egy ilyen csúcs címet viselő kötetének közrebocsátása pedig a kortárs magyar epikáról, az idősebb generáció és az érett középnemzedék törekvéséiről való ismereteinket katalizálja az olvasónak nyújtott gazdagságával. Az utóbbi két művet vesszük szemügyre.

Természetesen mindkét szerző a maga nevében, s nem egy nagyobb mezőny képviseletében szólal meg, bár a „(bele)születni, elvegyülni és kiválni” mindkettejük (főleg Kertész) számára alapprobléma, s a két nagyszabású munka hosszabb idő termését betakarító jellegével, korábbról részben ismert anyagának újraszerkesztésével, kommentálásával egymás szomszédságában is otthon érzi magát. S mert a ,Kocsma’ és a ,Csúcs’ is szabályszerűtlen naplóregény (mindkettőnek a címében korlátozó-megszorító jelző szerepel; ennek is, annak is fontos élet- és keletkezési helyszíne Berlin stb.), a kettőről együtt és egymásban is véleményt formálhatnánk. Ám az „egy írás – két műértelmezés” majdnem mindig „merénylet” a könyvek szuverenitása ellen. Inkább (bár nem mechanikusan) külön-külön vesszük szemügyre a Nobel-díjas, nemrég a Magyar Szent István Renddel kitüntetett, viszont A nemzet művésze elismerés irodalom szekciójának nagyságai közé be nem került (85. születésnapját november 9-én ülő) Kertész Imre és az 52. életévét október 17-én betöltő Darvasi László, a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja Díj és számos más elismerés birtokosa könyvét.

Kertészt aligha választhatta volna bármely bizottság A nemzet művésze elitjébe, hiszen A végső kocsma (2001 és 2009 között keletkezett) szekvenciáinak utóhanggal toldott négy tömbjében, állandóan felülírt önmeghatározásaiban az író rendre kihatárolja magát a magyar irodalmi közösségből, hogy a Közép-Európa felé nyújtózó nyugat-európai literátus tradíció, kultúra körében találja meg maga s életműve potenciális helyét. Megerősítésül Kafka- és Celan-párhuzamokat hoz fel, német véleményekkel érvel, az irodalmi értelemben magát szintén hazátlannak tudó Szomory Dezső-újraolvasást tárja elénk. Alaptézise: „Ha azt mondom: zsidó író vagyok […], akkor ezzel nem azt mondtam, hogy én magam zsidó vagyok – mert ezt, kultúrámnál, meggyőződésemnél fogva, sajnos, nem mondhatom. De mondhatom, hogy egy anakronisztikus zsidó létforma, a »galut«, az asszimiláns zsidó létformájának írója vagyok; e létforma hordozója és ábrázolója, e létforma felszámolásának krónikása, e létforma szükségszerű megszüntetésének hírnöke”. Az amőbaszerűen állandó, de folyton újraformálódó felfogáshoz járul a vallomás: a kínzó betegeskedéssel párhuzamosan a Nobel-díj terhének viselése (utazások, felolvasások, interjúk; csömör, a nyugodt alkotás-szituáció elvesztése) a végsőkig megviseli az elbeszélő erejét.

Ezen élettények körüljárása nem a legszerencsésebb szerkezetben, kifogásolható ismétléstechnikával, olykor információs és poétikai zavart keltő személy- (név-)jelölésekkel történik, s nemegyszer határozott ellenérzést vált ki az olvasóból. De A végső kocsma eltávolodás- (Magyarországtól, irodalmunktól, nyelvünktől) és (az egyik Kertész-könyv címére utalva) (ön)felszámolás-koncepciójával szemben lehetséges olyan olvasati origó is, amely az eleinte nem kívánt pápai író–olvasó találkozóról ad hírt: a kollégium helyett „A templomban tartották a rendezvényt, a nagyszámú érdeklődő miatt. Ahogy beléptünk Magdival, a templomban felálltak az emberek és zsoltárt énekeltek; majdnem kijöttek a könnyeim”.

Az 1994 és 2014 között kikerekedő, tíz egységből (A berlini fekete füzet;  A New York-i piros füzet; A tenger-füzet stb.) álló, alcímében A nagy Szív Ernő-füzetként meghatározott gyűjtemény Darvasi László neve alatt látott napvilágot. Darvasi és teremtett alteregója eddig is osztozott a szerzőségen: az egyes művek szerzőségén és egymás szerzésén. Ki ír kit? Darvasi Szívet, Szív Darvasit, s mindösszesen vice versa? Most életrajzi okokból is Darvasi látszana illetékesebb krónikásnak. A krónika „áttávolítását”, a biográfiai énről történő részleges leválasztását remekül szolgálja a Szív-alak közbeiktatása, pedig néha úgy van jelen (kezében tollal-laptoppal), hogy nincs is ott, inkább csupán egy (sötét)kamra, amelyen átömlik a beszámoló, hogy teljesebb lehessen a kép. Kettejük-együk „között” párbeszédes viszony teremtődik, amelyben a világjáró, írói munkássága kiteljesítésén a glóbusz különböző sarkaiban fáradozó Darvasi/Szív a belső táj részeként jelenítheti meg a külső környezeti dominanciákat is. A szöveg ökonómiája néhol kétséges. A Bakó András- (értsd: Baka István-)történet már 1997. áprilisában, a Tiszatáj hasábjain kissé túlnyújtottnak érződött. Akárcsak Kertész (aki voltaképp egy el nem készülő regény kudarcregényét is írja), Darvasi is lép (e másik univerzumban nagyobbat, erélyesebbet) a regényesség irányába, naplóregény helyett inkább regénynaplót rögzítve.

Kertészt a saját halál foglalkoztatja erősen („Tiszta szívből kívánom a pusztulásomat”), könyvét utolsó, korona-könyvnek szánja. Darvasi a Bakó-rekviem mellett is számos haláltényt, halálfikciót mérlegel.

Két mindenestül élő szöveg. Két élő író.

Tarján Tamás