2014 karácsonyára jelent meg magyarul Andreï Makine 12. regénye, a Schreiber hadnagy hazája (egy élet regénye)

Andreï Makine bölcsészdoktori diplomát szerzett a moszkvai egyetemen. Ezután nyelvészetet tanított Novgorodban és egy orosz irodalmi újságnak dolgozott. 1987-ben a Franciaország és a Szovjetunió között működő kulturális csereegyezmény keretében néhány hónapra állást kapott egy francia gimnáziumban. Ekkor határozta el, hogy Franciaországban marad, és politikai menedékjogot kér. Nehezen indult a pályája, első műveit a francia kiadók elutasították. Magyarországon elsőként az Ab Ovo Kiadó jelentetett meg tőle könyvet, Makine negyedik regényét (A francia hagyaték, 1995), amelyért három díjat is kapott, a Goncourt-díjat, a diákok Goncourt-díját és a Médicis-díjat. A könyv óriási siker lett, több mint húsz nyelvre fordították le.

– Hogyan került kapcsolatba Makine műveivel? 1995-ben Makine neve ismeretlen volt, hogyan találta meg őt a kiadó?

– Azt egészen pontosan meg tudom mondani. Régebben péntekenként bejártam a Francia Intézetbe és ott láttam a könyvéről egy kritikát, amely mellett ott volt a fényképe: egy fiatal, kócos, szakállas orosz. Miután elolvastam a recenziót, megéreztem, hogy ez az író esélyes az az évi Goncourt-ra. Ekkor még senki nem ismerte a nevét Magyarországon, és miután beszéltem a kiadóval, rögtön megkérték a jogot a regény kiadására.

– Ennyire bízott a megérzésében a kiadó?

Igen. Ezek után nem sokkal később megérkezett a könyv, és szerencsére nagyszerű olvasmánynak bizonyult.

– Mi fogta meg leginkább a szövegben?

Makine nagyon szépen, nagyon jól ír, és nagyon magával ragadó a története a műnek; nagyon tartalmas, sok összetevője van: dráma, szeretet, szerelem… bár ez utóbbi fogalmakra a franciáknak csak egy szavuk van, ők nem választják külön a kettőt.

– Makine 2001-ben elkezdett Gabriel Osmonde álnéven regényeket kiadni, ebből egy Magyarországon is megjelent, de azt már nem az Ab Ovo adta ki. Miért nem?

– Én elolvastam az első álnéven írt könyvét, amit egy személyes találkozásunk során maga adott a kezembe, s bevallom őszintén, nekem nem igazán tetszett, mást képviselt, mint az eddigi könyvei, amelyek a kiadó gondozásában jelentek meg.

– Ez a szöveg miben tért el az eddigi írásaitól?

– Az előző írásaihoz képest nagyon lelkizős, a történet pedig túl banális.

– Ön fordította eddig, két kivétellel, Makine összes könyvét. Milyennek látja az író világát?

– Ő nagyon tartózkodó, zárkózott ember, keveset árul el magáról, de pár alkalommal volt szerencsém találkozni vele, és az a benyomásom, hogy minden benne van a regényeiben. Annyit sikerült megtudni róla, hogy szovjet táborba zárt szülők gyermeke, aki árvaházban nevelkedett. Eddig ennyit lehetett róla biztosan tudni. Ez most egy olyan információval egészül ki, hogy idén egy nagyon nagy összegű pénzdíjat kapott, a díjat Sabrine és Cino del Duca alapította, Makine előtt az idei Nobel-díjas Modiano kapta meg, és ennek a díjnak a teljes összegét két orosz árvaház részére ajánlotta fel.
Ebből a mostani könyvéből pedig az derül ki, hogy járt Afganisztánban. Ezért a könyvéért megkapta idén az Erwan Bergot-díjat. Bergot katona-író volt, a díjat a Hadügyminisztérium alapította, amelynek összegét, a könyv főhősével együtt, háborús hadirokkantaknak ajándékozták.

– Az idén megjelenő regénye a tizenkettedik tehát a sorban, amit ön fordított. Mit gondol, Makine mennyire képes megújulni a könyveiben? Melyik műve volt a legerőteljesebb olvasói élménye?

– Én úgy gondolom, Makine mindenről ír, mindenről, ami összefügg az emberrel és az élettel. Számomra az Amour-parti szerelmesek a legkedvesebb, mert nekem az a legigazabb története. Szibériai kamaszgyerekek életéről, világáról szól. Van benne egy jelenet, amit olyan megkapóan ír le, hogy még a halálos pillanataimban is eszembe fog jutni. Amikor leesik az első hó, akkor, egy nem is veszélytelen vállalkozás közepette, szabályosan ki kell fúrniuk magukat a kunyhóból… fantasztikusan van megírva a jelenet, de az egész könyv lendületes, izgalmas és magával ragadó.

– Fordítói munkásságával számos értéket adott a magyar irodalomnak és kultúrának. Mi az, amit a fordítás nyújtott önnek, amivel többé tette az életét?

– Valóban, számos értékes, meghatározó írással találkoztam a munkámnak köszönhetően, amelynek során megismerkedhettem a szakma ábécéjével. A fordító eleve szövegelemzést végez, belelát az író műhelyébe, és ennek során aztán beálltak bizonyos fordítói mechanizmusok nálam. Ahogy Göncz Árpád fogalmazott, fordítás tulajdonképpen olyasmi, mint a  birtokbavétel: a művek, a formai elemek, a nyelvi kifejező eszközök, az életszemlélet, a gondolkodásmód befogadása és visszatükrözése a befogadó nyelven. Az egyik nyelv szellemét át kell tenni a másik nyelvbe, s egy idő után nagyon sok fordulat az ember vérébe ivódik, és a fordító igyekszik ügyesen közlekedni a két nyelv közötti átjárón.

Illényi Mária

Andreï Makine: Schreiber hadnagy hazája
Ab Ovo Kiadó, 170 oldal, 2300 Ft