Süli István: Romok

A város olyan kicsi, hogy igazából nem is város, hanem inkább csak egy nagyobb falu. Hivatalosan is ófalunak nevezett részén a fénytelenség, a sötétség az úr, a fiatalok rég elvándoroltak. Rehabilitációs elmegyógyintézet (embertelen körülmények között működő bolondokháza, EU-pénzből), cigánytelep, kocsma, düledező épületek, ártér. A jobb objektumokra sem igen lehetne elismerő szót vesztegetni. S a közelebbi-távolabbi természeti és épített környezet sem kecsegtet több jóval. Idejétmúlt játszóterek, elhanyagolt ligetek, használaton kívül piactér, romos templom széttagolt dzsumbuja a szomszédvárosban. Áttekinthetetlen kuszaságú kereszteződés a megyeszékhelyen. E topográfia majdnem szó szerinti idézeteken alapul, s nem is ad számot a lesújtó körkép valamennyi negatívumáról. Nemhiába viseli a Romok címet Süli István a Fekete Sas Kiadó gondozásában közzétett könyve, melyet rangos hely illet meg az ezredforduló utáni magyar prózai termésben. Többségükben emberi romok (öregek, alkoholisták, posztjukra méltatlanok, páriák) pergetik, tengetik, pusztítják napjaikat és egymást abban a szűkebb-tágabb gyűrűben, hol élniük és halniuk adatott. Tar Sándor, Krasznahorkai László, Darvasi László, Háy János, Borbély Szilárd: jelentékeny nevek, művek és életművek közelében merjük szemlézni a középnemzedékhez tartozó (korábban 2011-es Lassú csárdás című könyvével az érdemeltnél kisebb visszhangot kiváltó) író, művelődéstörténész jelen munkáját.

A mű nem teljesen egynemű, sőt részint épp az epikai formák kontrasztjára épít. A mára erősen fellazult, modernizálódott poétikájú regényműfaj hírnöke, eleinte tenyérnyi fejezetekből, később hagyományos novellákból szerkesztve. Széttagoltsága ellenére jól követhető történetek fonadéka, rendelkezik karakteres szereplőkkel, valamint főszereplővel. Őt, a Zéh nevezetű alakot mintha önmaga beszélné el, de felfoghatjuk úgy is a Romokat, hogy az életteréből messze kiemelkedő műveltségű és erkölcsű Zéhet (KisZéh apját) egy kívülálló, minden összetevőt átlátó történetmondó állítja elénk.

Ennek a több olvasatot kínáló, dinamikus szövegjellegnek a záloga ott a műfaj-meghatározó alcímben: (Egy honpolgár feljegyzései). Prózánk egyik legfontosabb alakzata, a rövidtörténet annyi más megnevezést követően (az úttörő érdemű Örkény István egyperces novelláitól kezdve például Tolnai Ottó áruháznovelláin, Darvasi László kínai novelláin át a Mosonyi Aliz írta magyarmesékig hosszú a sor) megint új titulust kapott: feljegyzés. E röpműfaj ezúttal is válságszituációkat mutat be, hiányos-balladás struktúrájú, ciklikus elrendeződésű, egyszerűségében, kopárságában lírai hangolású; néha akár a szabad versre is emlékeztethet. Süli István a II. fejezetbe (ténylegesen ez az Egy honpolgár feljegyzései) 104 számozott pillanatfelvételt iktatott (ki tudja, miért, a Tartalom nem sorszámozza őket, holott a regiszter, a „kartoték” jelentéstöbbletet hordoz). Cselekmény-kivonatolással lehetetlen (tilos) visszaadni egy-két bekezdésnyi szövegek sokrétegű lényegét, hiszen épp – többek között – a Fázás, Cseresznye, Tébékeret, Macskakölyök, 56, Árnyékvilág, Fényhalak, Fáin és további legsikerültebb társaik szépségét, velejét semmisítenénk meg a leíró verbalizálással. Ugyanakkor a vereség- és veszteségtörténetek világosan (azaz riasztó sötéten) körvonalazódnak, ismétlődéseken keresztül engedelmeskedve iránytalanságuknak, nemegyszer a fizikai, nemi vagy más erőszak megfékezhetetlen rohamaiban.

Fia valakinek: a magyar prózaolvasó számára (is) oly ismerős apamotívum kiegészítéseként ez a motívum szintén fontos funkcióhoz jut (A postás fia, A rendőr fia, Az asztalos fia stb.). A balsors, az élet-elhibázás, a saját lét uralásának társadalmi és egyéni okokból mutatkozó képtelensége öröklődik. Agresszió, haszonlesés, rossz nevelés, tétlenkedés, szegénység, személyes gyarlóság s egyéb okán. A III. fejezet (Honpolgárok utazása), amelybe mindössze hat, ám a korábbi 104-nél jóval terjedelmesebb elbeszélés került, Zéh és KisZéh közös életképeit tartalmazza. Nevelődési töredékregény. Rövid sorozat arról, mit tehet fiáért az apa. Elér-e valamit, s szándékaira miként hat vissza fiának más beállítódása, a generációs különbség? Ezek ugyancsak jó írások, ám a feljegyzések, a „cédulák” a valóban megrázóak, eredetiek. Megbírják persze a római számmal jelölt, magát a honpolgárt (a mai hont, a mai polgárt) közelebbről karakterizáló záró írások, hogy a történetek változzanak, duzzadjanak, históriai és szociológiai hangsúlyúakká váljanak, a cigányság problémái a feljegyzések mikrodrámáinál (A jó cigányok meg a rossz cigányok stb.) is inkább előtérbe kerüljenek.

Általában azonban szerencsésebb, ha Zéh közvetlenebb jelenlétével nem kell számolnunk. A felvezető I. fejezet (A honpolgár, azaz benne a Zéh, az imaginárius) kissé belevész az epikai technikázásba, a feljegyzéssor megalapozásába, túl sokat bíz az itt nehézkesnek tűnő „imaginárius” jelzőre. S bár a nyitány egyes passzusai nyomatékos helyeken reprodukálódnak (köztük a könyv gondolati summázatának tekinthető „Nem érkezünk meg soha” mondat), a Romok oly szilárd textusépítményét megingatja kissé – jóllehet paradox módon ennek hozadékai is szembeszökőek; említettük már a kontrasztálást –, hogy két kisprózai komponálásmódnak kell találkoznia, részint keretes közegben.

Az elemek, az úgynevezett őselemek is barátságtalanok abban a folyamatban, amely a romokat, a Romokat térséggé, félmúlt és jelen szorításában telő időélménnyé allegorizálja. A folyó vize „piszkosbarna, amit a kartográfusok valamiért kéknek rajzolnak”: az ellentmondás, a valótlan való tragédiája átüt a földre, a tűzre is. S az égre, a levegőégre. Az „áthúzott” égbolt nem tehet mást, mint a kezdő- és végpont hiánya közé írni más, nemesebb szimbolikákra méltó boltozatát: „A kondenzcsík saját magát húzza, sem az elején, sem a végén nincsen semmi. Kétfelé hasítja az eget, ahogy beér a nap alá, megbillen az égbolt alsó szelete, a nap hirtelen lejjebb csúszik, de még éppen fölakad valamiben…”

Tarján Tamás

Süli István: Romok
Fekete Sas Kiadó, 291 oldal, fűzve 2800 Ft