Dániel András festő szakon végzett, majd évekig alkalmazott grafikusként dolgozott. Aztán két boszorkány jelent meg az életében: Matild és Margaréta. Nevezett hölgyek hamarosan egy mesekönyvben találták magukat, melynek írója és illusztrátora is Dániel András volt.

– Az első könyved után kiderült, hogy boszorkányos ügyességgel írsz és illusztrálsz. Friss, újszerű, abszurd meséidnek széles rajongótábora van. Hol voltak benned eddig a mesék? Meséltek a szüleid gyerekkorodban?

– Valahol ott lapultak, az biztos, ha nem is konkrét történetek, de a mesélésre való kedv mindenképpen. A képzőművészet és az irodalom kezdettől fogva kettős vonzást jelentett nekem. Az utóbbi hangsúlyosan jelen volt a családunkban. Volt, aki írt is, de mindenki nagyon sokat olvasott. Ezzel most ismét szembesülök, amikor szüleim könyvtárának igyekszem helyet találni. De verbálisan is meglehetősen erős volt a környezet, mindenki állandóan sztorizott, beszélgetett. Gyerekkori alapélményem, hogy ülök egy szobában, ahol vastagon áll a cigarettafüst, és felnőttek beszélnek egymást túlkiabálva mindenféle érthetetlen, de érdekes dolgokról. Órákon keresztül képes voltam hallgatni őket. Ehhez képes én elég hallgatag alak lettem, de a történetekhez való vonzódás megmaradt.

– A Matild és Margaréta a Pagony kiadóhoz került. Azóta te is oda kerültél. Művészeti vezetője és többszörös szerzője vagy az egyik legnagyobb magyar gyerekkönyvkiadónak. Hogyan tudod összeegyeztetni a napi munkahelyi feladatokat és a saját műveid létrehozását?

– Csapataink harcban állnak, hogy úgy mondjam. Úgy vagyok ezzel, mint minden más szabadúszó, akinek nincs munkaideje, illetve mindig csak munkaideje van… Hozzászoktam, hogy kihasználjak minden adódó alkalmat, üres pillanatot – útközben a járműveken írjak, fejben dolgozzam, ilyenek. Nem mondom, hogy ez ideális állapot a koncentrált munkára, de most ez van. Jó volna, ha ez idővel változna, mert egyrészt időnként már érzem magamban az anyagfáradást, másrészt nagyobb lélegzetű szövegek írását elég nehézzé teszi ez az életforma. Szerencsére rajzolni gyorsan rajzolok, hozzászoktatott ehhez sok év sajtógrafika. A hosszú munkahelyi értekezletek például remek alkalmat jelentenek figuratervezésre. Ez lehet, hogy idegesítő a kollégáimnak, de már gyerekkoromban kiakasztottam a nagymamámat, hogy tévénézés közben is rajzolok – csodálkozott is, hogy mindig tudom, épp hol tart a film.

– Nem csupán az illusztrációid üdítőek, de a szövegeid is kiragyognak az átlagból. A Magyar Narancs gyerekirodalmi sikerlistájának magyar mezőnyében, első lett a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) című könyved. A szakma hamar elismert. Számítottál erre?

– Egyáltalán nem. Kívülről pottyantam ide, mint egy ufó, akitől nem rémüldöznek, inkább örülnek neki. Nagyon gyorsan történt minden. Szoknom kell ezt az új helyzetet. Már azon is eléggé csodálkoztam, hogy a Kicsibácsis könyv egyáltalán megjelenhetett. Amikor írni kezdtem ezeket a rövid szövegeket, sejtelmem sem volt, mi lesz belőlük, összeállnak-e egyáltalán valami értelmes egésszé. Az első, boszorkányos könyvem hagyományosabb történetei után valami nyitottabb formát szerettem volna kipróbálni. Kísérletező játéknak indult, aztán fokozatosan önműködő, önmagát szervező világgá vált. Írok néha azóta is újabb történeteket. Úgy látszik, Imikéméknek még van mit mondaniuk.

– Nemsokára új köteted jelenik meg Jakab utazása az ágy alatt címmel, amely szépirodalom, művészi böngésző és játékos foglalkoztató egyben. Mesélnél egy kicsit róla?

– A Jakab… szövegét múlt nyáron írtam néhány hét alatt (hol máshol, mint egy buszon), aztán most jutottam hozzá, hogy képeskönyvet rajzoljak belőle. Egy műfajilag elég kevert könyvet képzeltem el, ami egyrészt a böngészős-foglalkoztatós gyerekkönyvek paródiája, másrészt olyan, mint egy esztrádműsor. Sosem tudod, mi lesz a következő műsorszám: a bűvész következik vajon, vagy inkább a sztepptáncos, esetleg egy tangó zenekar? Bár a rajzoké a domináns szerep – lévén képeskönyv –, azért a szöveg is fontos. Jó kaland, nekem nagyon szórakoztató csinálni, bár lehet, a végén ezzel egyedül maradok…

– A Kompánia Társulat feldolgozta Kicsibácsiék életét. Valamiképp te is részese vagy ennek a színházi játéknak. A gyerekeket interaktivitásra sarkallják a történeteid. Szembesülsz ilyenkor a gyerekkori éneddel?

– Nem csak ilyenkor, azt hiszem. Néha felfedezem őt a felnőttkori rosszkedvek meg aggodalmak mögött. Mintha benézne egy ajtón, hogy azt mondja: Hahó, még emlékszel rám? Lehet, hogy öntudatlanul is olyan könyveket igyekszem írni meg rajzolni, amiket ő is szeretett volna annak idején. Az nagyon jó élmény, amikor a gyerekek belelátnak valamit a történeteimbe, amikor tetszik nekik, amit írok. Már az is előfordult, hogy egy kisgyerek továbbírta egy történetemet, több saját folytatást is készített az Egy kupac kufli című képeskönyvemhez. Ahogy látom, a Kicsibácsi… a harmincon felüliek között találta meg az olvasói bázisát. Vagy inkább a bennük lakó hajdani gyerekek között…

Both Gabi
Fotó Eck Imre Gábor