Talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Michel Houellebecq új regénye, a Szerotonin az ősz legjobban várt megjelenése. Houellebecq első nagysikerű írása, az Elemi részecskék (2001) megjelenése óta egyfajta irodalmi fenegyerekként írta be magát a köztudatba, akinek személye legalább annyira érdekes és legalább akkora kultusszal rendelkezik, mint művei. Nem szeret interjút adni, tudatosan nem törődik a megjelenésével, és mindezen felül olyan dolgokról mer írni, melyekről a világirodalomban egyébként kevesen. Persze vannak hasonló példák, gyakran hasonlítják Chuck Palahniukhoz, illetve szokás az Elemi részecskéket is „az európai Psycho”-ként emlegetni, de ezek csak párhuzamok, valójában senki sem ötvözi olyan kifogástalanul a nyersséget, brutalitást és az intelligenciát, mint Houellebecq. Lévén hírhedt ember- és társdalomgyűlölő, legtöbb művének nem titkolt célja a meghökkentés és megbotránkoztatás, a “polgárpukkasztás”, így joggal várhatnánk ugyanezt legújabb regényétől, a Szerotonintól is.

A főszereplő, Florent-Claude Labrouste középkorú, súlyosan depressziós férfi, aki utálja mind a nevét (túl nőiesnek találja), mind pedig az életét; így egyszer csak úgy dönt, felmondja albérletét, munkáját, magára hagyja japán barátnőjét, és nyom nélkül eltűnik. Valójában nem megy messzire, éppen csak Párizs egy másik negyedébe költözik, ahol biztosan nem futhat össze a japán nővel. Hotelszobát bérel, amit nem hagy el, kivéve amikor egy helyi kávézóba betér reggelizni, szorgosan nyeldesi az antidepresszánsokat, amely ugyan sokat javít állapotán, azonban szinte teljesen megszünteti a tesztoszteron-termelést - így libidója gyakorlatilag a nullára csökken. Ennyivel szinte össze is foglalható a cselekmény, ám ha valaki ismeri Houellebecq munkásságát, akkor tisztában van vele, milyen központi szerepet foglal el műveiben a szexualitás, így nem csodálkozhat azon, hogy a főszereplő libidó-vesztését egy kisebb világvégeként éli meg. Férfi-e továbbra is az a férfi, aki nem érez már vágyat a nők iránt? Férfiléte egyik leghangsúlyosabb attribútumának elvesztése nem taszítja-e még mélyebbre saját mocsarában, mikor pedig a gyógyszernek éppen az lenne a célja, hogy kirántsa belőle? Egyáltalán, mi vezethetett odáig, hogy Florent-Claude ide jutott? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre próbálja főszereplőnk megtalálni a választ, miközben a korábbi életében felbukkanó nőkre emlékszik vissza, és megpróbálja feleleveníteni a kapcsolatot egy régi baráttal. A régi barát egyébként egy normandiai tejtermelő, akinek nyomorúságos helyzete különösen szíven üthetné Florent-Claude-ot, ha még bármi szíven ütné, ugyanis korábban agronómusként éppen a normandiai sajtok kereskedelmének felvirágoztatásán dolgozott.

Jómagam ugyan még sosem olvastam Houellebecq-regényt ezelőtt, de hírneve megelőzi, így volt némi prekoncepcióm vele kapcsolatban. Felkavaró, meghökkentő, megkérdőjelezhető moralitású képeket és jeleneteket vártam,  de valójában ebből elég kevés van a szövegben. Talán az egyetlen ilyen az, amikor Florent pornófelvételeket talál barátnőjéről annak számítógépén, a többi ilyen elem azonban meglepően visszafogott - a romantikus füzetekhez szokott háziasszonyok még talán fanyalogva félre is tennék. Én tehát brutalitást vártam, mocskot, forró testnedvekben való tobzódást; de valójában inkább a regényben sokat emlegetett, frissen fejt tehéntejre hasonlít a szöveg: őriz még valamit a melegéből, de már csak langyos. Ez persze nem feltétlenül baj, könnyen lehet, hogy Houellebecq célja éppen egy jóval könnyebben befogadható regény írása volt, részletgazdag szexjelenetek és zavarba ejtő morális problémák nélkül. Sőt, talán a valaha volt legkönnyebben befogadható témát választotta központi kérdésnek: a szerelmet. Mégpedig, meglepő módon nem valami kitekert-ironikus értelmezését, mégcsak nem is a testit, hanem a valódi, tiszta szerelmet.

Florent-Claude visszaemlékezéseiben újra és újra felbukkan a volt partner, Camille, akivel tökéletesen idilli életet élnek, mígnem a férfi bele nem gabalyodik egy könnyelmű viszonyba, amire természetesen fény derül, és Camille szinte ugyanúgy kisétál életéből, ahogyan azt ő tette a regény elején. Tehát volt lehetősége a boldogságra, azonban végül saját maga fosztotta meg magát ettől - és ezt nyugodtan nevezhetnénk egyre súlyosbodó depressziója kiindulópontjának, valószínűleg nem tévednénk sokat. Meglepő adalék ez egy Houllebecq-szövegben, főleg azért, mert a Camille-probléma mellett szinte eltörpül minden más. Ha azt hittük, hogy a libidó, illetve a szexuális élet elvesztéséről fogunk a legtöbbet olvasni a négyszáz oldalon, hát igencsak tévedtünk. Már egy, a főszereplő múltjából előkerülő részlet is előrevetíti ezt: szülei annyira szerették egymást, hogy amikor apjáról kiderül, hogy halálos beteg, anyjával együtt úgy döntenek, hogy mindketten öngyilkosok lesznek. Houellebecq világában ezek szerint létezik tiszta, valódi szerelem, de mindenképpen szörnyű véget ér. Szokatlan egy ilyen szentimentális elem a szerző tollából, de persze ő sem lesz már fiatalabb, és előfordulhat, hogy megenyhült valamelyest a világ irányába - itt érdemes megjegyezni, hogy Florent-Claude alakja mutat néhány egyezést magával Houellebecq-el, mint például a japán élettárs.

Egy szó mint száz: nem azt kapjuk, amit várnánk. Hogy ez a meglepetés a kellemes vagy a kellemetlen fajtából való-e, döntse el mindenki maga. Egy biztos: Houellebecq kétségkívül profi, és szép, jó ritmusú, követhető szöveget alkotott, aminek sikerül fenntartania az érdeklődést. Ne menjünk el szó nélkül a fordító, Tótfalusi Ágnes kifogástalan munkája mellett sem - már csak azért sem, mert embert próbáló feladat lehetett ennyi szinonimát találni a ‘pénisz’ szóra.

Mindezek ellenére a regény messze nem tökéletes. Sok mindenről akar szólni: nőkről, szexualitásról, hormontermelésről, gyógyszeriparról, depresszióról, de mindezek mellett mezőgazdaságról, gazdálkodásról, politikáról és társadalom-filozófiai illetve metafizikai kérdésekről is. A kínálat tehát igencsak vegyes, és viszonylag könnyű elveszni a sok áru között a polcon - a tejtermelők szála például vitathatatlanul érdekes adalék, de a történetvezetés szempontjából meglehetősen érdektelen, bár számos vélemény szerint Houellebecq ezzel megjósolta a Franciaországban zajló sárgamellényes tüntetéseket. A könyv lezárása pedig szinte teljesen szembemegy a történet addigi belső logikájával - ugyanakkor hogyan is várhatnánk el egy mély depresszióban szenvedőtől, hogy ésszerűen cselekedjen? Könnyen lehet, hogy ez annak az elmeállapotnak tökéletes ábrázolása, melyet csak akkor érthetünk meg igazán, ha magunk is megtapasztaltuk - de ezt nem kívánom senkinek.

Összességében tehát élvezetes és elgondolkodtató olvasmány a Szerotonin, még ha messze nem is olyan provokatív, mint a szerző korábbi művei. Emiatt lehet, hogy a megveszekedett Houellebecq-rajongók körében nem arat majd osztatlan sikert, de egy széles réteget tud megszólítani, mivel szinte mindenki rálelhet egy-egy átérezhető problémára - hiszen valljuk be, ki ne álmodozott volna már arról, hogy egyszer csak eltűnik, és új életet kezd? Ebben a könyvben megtehetjük.

Bráder Edina

Michel Houellebecq: Szerotonin
Magvető Kiadó, 368 oldal, 4299 Ft