Nagy író a pesti kisemberről

Hogyan kerülhet az olvasó kezébe frissen közel százhúsz, kötetben eddig kiadatlan Mándy Iván-novella és -karcolat? Nos, ehhez érdemes bemutatni pár szóban Urbán Lászlót, a szövegek válogatóját és közreadóját, aki igazi irodalmi „csodabogár”: idestova fél évszázada az Országos Széchényi Könyvtárban tölti hétköznapjai javát, és a régi folyóiratokat, mikrofilmeket bújja klasszikus magyar írók válogatásban nem közölt, a többség számára ismeretlen művei után. Urbán László több mint nyolcvan kötetet gondozott már és „ásott elő” szinte lehetetlen helyekről – olyan folyóiratok hasábjairól, amelyről álmában nem gondolná az ember, hogy novellákat közölnek. Holott csak az elmúlt századig kell visszamennünk az időben, hogy az irodalom még szerves része legyen a szak-, a tudományos- és a napilapok tartalmának. (Urbán László egy könyvbemutatója alkalmával egyszer megosztotta, miféle speciális lapokban bukkant már értékes klasszikusokra.)

A Ma este Gizi énekel című válogatás épp azt az időszakot kelti életre, amikor a második világháború kitörése után még üzemelő pesti kávéházak nyeles újságtartójával magához vette a vendég a Magyarországot, a Pesti Hírlapot, Az Újságot vagy a Nemzeti Ujságot, felütötte az irodalomnál, és mások mellett elolvashatta egy húszas évei elején járó fiatalember, bizonyos Mándy írásait. Nem a kiforrott, összetéveszthetetlenül egyedi Mándy Iván ez még, a korai novellák itt-ott magukon viselik az útkeresés nyomait, de még ezekben a bizonytalanságokban is megcsillan a későbbi nagy író zsenije.  A kötet a pályakezdés 1937 (vagyis az első Mándy-írás megjelenésének éve) és 1945 közötti szakaszából szemezgette az ismeretlen kincseket, azokat a novellákat, amelyek kívül rekedtek az eddigi válogatásköteteken.

Urbán László előszavában három típusba sorolja a szövegeket: a kisprózai zsánerképek, a szatírák és a klasszikus elbeszélések jegyei szerint megkülönböztetve őket. Emellett azonban még számos tipológiát alkothatnánk a Mándy-életmű darabjait olvasgatva, hiszen az író minden novellája, karcolata valójában egyszerre viseli magán a fenti három prózatípus jellegzetességeit, s ez adja az egyedi Mándy-hangulat esszenciáját. Itt vannak például a későbbi nevezetes életképek és színterek előfutárai: az uszodáé (Strandon), a mozié (A szék), a csőszházé (A csősz), a bérházé (Az albérlő), a kávéházé (A kabát), a sportpályáé (Az árnyék). És megjelenik a kamasz fiúk, az elnyűtt házasságok, a pletykálkodós szomszédok, a hivatali főnökök és beosztottak, a tehetősek és kiszolgáltatottak, mikrovilága, melyek a Mándy védjegyévé lett, végletekig lecsupaszított, szikár dialógusokból épülnek fel parádésan beszédes tablókká. Ahogyan a címek többsége egyetlen szó, úgy nincs egy felesleges hang a novellákban sem – ez az elbeszélésmód a kiforrott Mándynál aztán még balladisztikusabb lesz az elhallgatásoktól, a csupán sejtető vagy jelzésértékű mozzanatoktól. Mándy nem is tagadhatná, hogy a mozi szerelmese: novelláiban filmet rendez, amelyben nincs jelentőség nélküli gesztus vagy szócska.

Leírásait a részletek költőisége teszi mesterivé. „Az alacsony, hordófejű fiú úgy lógázza a karját, mintha egy óvatlan pillanatban el akarná hajítani.” (Az árnyék) „Majdnem elcsúszott a síkos, rosszindulatú szőnyegen.” (Páholyban) „Fölpattant az ajtó és begurult Bandi bácsi. – Pompás! Hát fölkeltünk? Gratulálok! – Úgy nézett Imrére, mint egy győztes versenyfutóra (Lábadozás).

Nem kevésbé „mándys” némely elbeszélés álomszerűsége: a lélekben kavargó „kognitív disszonancia” képei fátyolszerűen lebegnek képzelet és realitás határán. A Páholyban című elbeszélésben egy kispénzű fiúnak a színházi előadás szünetében egy jómódú vendég kezébe nyomja páholyba szóló jegyét, mert elunta a darabot. Bandira mint „betolakodóra” olyan elviselhetetlen figyelem irányul az elit páholyban, hogy szinte fuldokolva menekül vissza az olcsó karzatra. A Mándy megalkotta jelenet pusztán Bandi szorongásokkal terhelt tudatának kivetülése, mégis annyira valóságos és ismerős – hányan ne éltünk volna át hasonlót más körülmények között?

A Mándy-novellákban felvázolt szituáció kerete mindig banális: egy beteg fiúcska lassan felgyógyul, és ezt örömmel nyugtázzák a rokonok, egy feleség megosztja este az ágyban a férjjel a jómódú vidéki rokon látogatásának hírét, egy vasárnapi ebéd alkalmával az egyik vendég fültanúja lesz, miről beszélnek a másik szobában, a gyerekvigyázással megbízott kis cselédlány nehezen bánik a komisz kölyökkel az utcán, a strandon a fürdőzőket fixírozza egy házaspár… Látszólag szóra sem érdemes hétköznapiság, ám a bemutatott helyzetek mögött mélységes emberi drámák rejtőznek: elfojtott sóvárgások, félelmek, irigység, önbizalomhiány, kihunyó remények. Ha a háborúba sodródott ország kilátástalan sorsa közvetlenül nem is jelenik meg ezekben a kisprózákban, a zsánerképekben ábrázolt szorongás és kiszolgáltatottság rendkívül pontosan közvetítik a tragikus történelmi fordulat előfutáraként megjelenő társadalmi feszültségeket. E történetek visszatérő hősei a cselédlányok, a kispénzű bérházlakók, a hivatalnokok – és nem utolsó sorban az állatok, melyek emberi attribútumok hordozóiként jelennek meg a Mándy-novellákban.

A kötet szövegeit olvasva újra és újra felsejlik Kosztolányi és Karinthy prózavilága, szereplői, ábrázolástechnikája (Kosztolányit meg is idézi egy novellájában Mándy, az írás címe is maga az író neve), de miközben érezni a nagy elődök keze nyomát a témaválasztásban, már markánsan körvonalazódik A locsolókocsi, Az egyérintő, A pálya szélén, A villamos, a Csutak, a Trafik, és még sok halhatatlan Mándy-klasszikus írójának utánozhatatlan stílusa.

Laik Eszter

Mándy Iván: Ma este Gizi énekel
Novellák és karcolatok
Argumentum Kiadó, 456 oldal, 3500 Ft