Marilynne Robinson különös alakja az amerikai irodalomnak: első regénye, a Háztartás, ami a Magvető jóvoltából immár magyarul is olvasható, már 1980-as megjelenésekor is nagy sikert aratott. Robinson azonban ezután 25 évig nem publikált semmit néhány esszén kívül. Az akkor megjelent Gilead sikere így sem maradt el az előző regényétől, olyannyira, hogy a könyvet még Barack Obama is beválogatta kedvenc kortárs művei közé, a Háztartást pedig a The Guardian is felvette a száz legjobb angol nyelven íródott regények közé.

A Háztartás valahol éppen olyan rejtélyes, mint Robinson maga: már a borító is, a sejtelmes, tompa színekre hangolt kép a tóról is ezt az érzetet kelti. Ruth és Lucille testvérek, akiket először nagyanyjuk, majd két vénlány rokonuk, végül pedig különc nagynénjük nevel egy Idaho-i kisvárosban, Fingerbone-ban. Poros kis hely, ahol egyetlen vasúti sín fut át, és „mindennek alapja a régi tó, amely halott, névtelen és teljesen fekete.” Olyannyira, hogy a cselekmény gerincét is ez a tó adja: a lányok nagyapja is itt veszti életét, mikor egy szerencsétlenség során a vonat a vízbe csúszik, és később anyjuk is, aki egy szikláról a vízbe kormányozza autóját. Így kerülnek a lányok nagyanyjuk gondozásába, akinél szinte idilli körülmények között nevelkednek egy olyan házban, ahol sosem született fiú, egy olyan városban, melyet időről időre elönt a víz, és senki sem érti, miért is élnek még itt emberek. „Öt éven át a nagyanyánk nagyon jól gondoskodott rólunk. Úgy, mint aki álmában újraél egy hosszú napot.” A két testvér szinte elválaszthatatlan egymástól, és gyakran töltik idejüket a házat körülvevő természetben, kalandoznak az erdőben, játszanak a gyümölcsösben vagy az ominózus tó körül. A regényt teljesen átszövi a természet ereje, bármelyik szereplőről legyen is szó, egy jelenetben például éppen a nagymamát látjuk teregetni: „A szél tehát, amely dagasztotta a lepedőit, a hétköznapok feltámadásának hírét hozta. Nemsokára kihajt a kontyvirág, almaborillat lesz a gyümölcsösben, és a lányok kimossák, kikeményítik és kivasalják a kartonruhájukat. És minden este meghozza a maga ismerős furcsaságát, és a tücskök egész éjjel ciripelnek majd az ablaka alatt és a fekete pusztaságban, amely minden irányban terjeszkedett Fingerbone körül.”

Éppen ezt a hétköznapi feltámadást és a hétköznapok sajátos furcsaságát örökíti meg Marilynne Robinson. A szöveg egyszerű, már-már bibliai nyelven íródott, és éppen ez a hétköznapiság teszi különlegessé, hiszen még a szokatlan eseményeket is úgy tárja elénk, mintha azok akár a mindennapi élet részei is lehetnének – és azok is, Robinson a mindennapok mágiáját írja meg, ahol egy szélfuvallat régmúlt emlékek illatát hozhatja, és egy nyári este balzsamos levegője akárhová elröpítheti az embert: „Érezte, ahogy a tarkóját megborzolja valami gyors, nedves szél, látta, ahogy a fák megtelnek a széllel, és hallotta, ahogy a törzsük csikorog, mintha árbócok lennének. A kezével leásott egy burgonyabokor alá, és óvatosan kitapogatta az újburgonyákat a gyökerek száraz hálójában, simák voltak, mint a tojások. A kötényébe rakta őket, és közben azt gondolta, mit láttam, mit láttam. A földet és az eget és a kertet, de nem olyannak, mint máskor. És látta a lányai arcát, de nem olyannak, mint máskor, és nem olyannak, mint más emberekét, és csendes volt, távoli és éber, hogy el ne ijessze az idegenséget.”

Nagyanyjuk halála után egy rövid időre annak sógornői nevelik a két lányt, ám a feladatot túl nagy tehernek érezve, levelet írnak a lányok nagynénjének, a különc Sylvie-nek, aki meg is érkezik, hogy átvegye a feladatokat és a háztartás vezetését. Innentől a regény fókusza, bár látszólag még mindig a két lány a főszereplő, és Ruth marad az elbeszélő is, szinte észrevétlenül Sylvie-re vált. A lányok nagy reményekkel várják megérkeztét: „Csupán annyit szólt Sylvie ellen, hogy a nagyanyánk szinte minden beszélgetésből és a végakaratából is kihagyta a nevét. Bár ez zavaró volt, se mi, se a nagynénéink nem gondolták, hogy aggodalomra adna okot. Lehet, hogy azért kóborol, mert száműzték. Vándorlása, ha jól belegondolunk, talán nem más, mint tudatosan választott egyedüllét.” Sylvie ugyanis korán elhagyta a szülői házat, és azóta sem sikerült megtelepednie, hiába ment férjhez; a vonatokon teherkocsikban utazik, túl bő és előnytelen ruhákban jár, nem fésülködik elég gyakran, és előfordul, hogy órákra eltűnik a házból az erdőben bolyongva, egy alkalommal Ruthie egy padon fekve talál rá. A háztartás vezetéséről is más fogalmai vannak, a lányokat gyakran nem várja meleg étel otthon, a falak mellett pedig üres konzervdobozok sorakoznak. A két lány különbözőképpen éli meg a szociális normákhoz nem alkalmazkodó nagynénjük jelenlétét – az amúgy is csavargásra és álmodozásra hajlamos Ruth magára ismer Sylvie szokásaiban, a konzervatívabb Lucille viszont foggal-körömmel próbálja kivívni a maga megérdemelt helyét a Fingerbone-i társadalomban, és igyekszik minél távolabb kerülni különc rokonaitól, akik miatt furcsán néznek rá az utcán. Lucille végül elhagyja a házat, hogy egyik tanárnője fedele alatt éljen, Sylvie és Ruth kettősét pedig Fingerbone közössége próbálja meg „gatyába rázni”, vagy ha máshogy nem megy, más gondozásába adni a kislányt…

A Háztartás a generációkon átívelő traumák és a magány regénye. A magányos nők regénye, mondhatnánk, hiszen a férfiaknak az egész szövegben csak marginális szerep jut; Robinson egy család nőtagjaira és az azok közötti kapcsolatok dinamikájára koncentrál. Arra, hogy egy tragédia milyen következményekkel járhat, hiszen hiába volt nagymama „jó özvegy”, mégis mindhárom lányát messzire űzi a tragédia a fekete vizű tótól, és amelyikük visszatér, az is csak meghalni tér vissza a városba. Nővérek két generációjára nehezedik rá ugyanaz az egyedüllét, és hiába menekülnek el otthonról, hiába mennek sietve férjhez, nem tudják betölteni ezt az űrt, talán Sylvie alakja erre a legjobb példa, aki folyamatosan úton van, nyughatatlanul keresve helyét a világban, miközben magányos, mérhetetlenül magányos, mert nem képes senkivel tartós kapcsolatot kialakítani.

Ugyanakkor Robinson hisz a család erejében. Hisz abban, hogy minden baj eredendő forrása a család szétszakadása volt, és ez az oka annak is, hogy később Sylvie-hez hasonlóan Ruth sem találja helyét a világban, mégsem tud Fingerbone-tól véglegesen elszakadni, így élik életüket, örökké helyhez kötötten és mégis örökké mozgásban maradva. „Nem tudok meginni egy pohár vizet anélkül, hogy eszembe ne jutna: a tó szeme nagyapámé, s a tó súlyos, vak vizei igazgatták el anyám végtagjait, húzták a mélybe a ruháit, állították el lélegzetét, fogták be a szemét. (...) Mert a családokat nem lehet széttörni. Átkozd meg vagy űzd el őket, kényszerítsd vándorlásra gyermekeiket, pusztítsd el vízözönnel vagy kénköves tűzzel, az öregasszonyok akkor is dalokat csiholnak majd a fájdalomból, a tornácon üldögélnek, és lágy estéken énekelgetik.” Robinson keresztény humanizmusa szinte a regény minden mondatán átsejlik.

Így válhatott a Háztartás a huszadik század egyik legjobbnak tartott regényévé, a maga egyszerű, keresetlen szépségével, amit látunk a vasúti híd alatt a tó fekete vizében csillogni; a maga díszítetlen, mégis egyfajta meditatív olvasásra késztető mondataival; a maga hétköznapi, szívünkhöz közel álló nőalakjaival, akik még olvasás után is soká velünk maradnak majd, hogy vissza-visszatérjenek gondolatainkba – hiszen „a saját határait is másképp érzékeli az ember, ha a családok szétszakadnak”.

Bráder Edina

Marilynne Robinson: Háztartás
Magvető Kiadó, 248 oldal, 4499 Ft