Köves József új regényének főhőse hajléktalansága ellenére a sors kegyeltje. Azt hihetnénk, hogy e két dolog nem fér meg egymás mellett, ám Trunk Tibor, aki egyes szám, első személyben meséli el történetét, egyértelműen mázlista. Pozitív gondolkodása (vagy éppenséggel az, hogy nem gondolkodik azon, hogy milyen szörnyű helyzetben van) védőernyőt képez fölötte, és ennek – na meg persze egy óriási lottónyereménynek – köszönhetően saját magát és több társát is kimenekíti a fedélnélküliségből.

Már a fülszöveg elárulja, hogy hajléktalanunk „…mégse igazi hajléktalan, mert ő egy laza fél-értelmiségi, aki mindig érzi, hogy egyszer majd talpra áll.” Sorsát hűtlen feleségének köszönheti, aki lecserélte őt egy ügyvédre, ketten együtt pedig elvették tőle a lakását, őt magát pedig utcára küldték. A munkahelye megszűnt, és bár kapott némi segítséget régi kollégáktól, munkát nem sikerült találnia. Azonban odafent valaki nagyon kedvelheti, mert talál egy szelvényt, amivel annyit nyer a lottón, hogy ezentúl élete végéig nem kell aggódnia semmiért.

Azt mondják, a nagy pénznyereménytől az ember egy kicsit megőrül. A legtöbb lottónyertes néhány év alatt elveri a vagyont, majd rosszabb életet él, mint korábban. Ez valahol érthető is, mert annak ismerjük igazán az értékét, amiért keményen megdolgozunk. De vajon hogyan hatna mindez egy olyan emberre, aki évek óta nincstelen? Igaz, Trunk Tibi csak anyagi értelemben az: az embertársaihoz való önzetlen kötődés képességét nem vette el, sőt inkább felerősítette a csavargás. Gondolkodó ember, aki irodalmi párhuzamokkal (na meg a Köves József írásaiban elmaradhatatlan szóviccekkel) szórakoztatja magát, és készteti csodálkozásra a környezetét olyan helyzetekben, amelyekben nem számolnak ilyesféle intelligenciával – bár általában az övénél kevésbé pallérozott elmékkel hozza össze a sors. Valószínűleg e két tulajdonsága, az éles ész és az empátia akadályozza meg őt abban, hogy önző módon eltapsolja 900 millió forintját.

„Ennek a regénynek nem sok köze van a mai hajléktalan-problémákhoz. Vagy mégis?” – írja a szerző a borítón. És teljesen igaza van. Teljes képet nem kaphatunk a helyzetről – nemcsak azért, mert mára valószínűleg változott a helyzet a rendszerváltás utáni évekhez képest –, de az alapvető vonások megállapíthatóak: ezeknek az utcalakóknak hajléktalan létük előtt sem volt tökéletes az életük, sőt, és rajtuk kívül álló okokból veszítették el kevéske vagyonukon alapuló biztonságukat. Talán élhettek volna előrelátóbban, tanulhattak volna többet, hozhattak volna jobb döntéseket – legalábbis felülről, kényelmes karosszékből nézve ezt gondolhatja a társadalom. Mellettük állva viszont úgy tűnik, eleve hátrányos helyzetből indulva szinte érthető a lecsúszás. A húszéves fiút eldobták a szülei, és 18 éves kora után az állam már nem gondoskodott róla. A Vajdaságból érkezett és ott nevelőszülőkkel felnőtt férfi jobb élet reményében jött át a határon, de hat osztályával nem sokra ment a magyar munkaerőpiacon. Az ízig-vérig színész kicsi fizetésből élt, és azt is a kollégáihoz hasonlóan elverte „barátságokra, nőkre, életre”, és amikor már nem hívták sehová, kénytelen volt az utcára menni. Talán az egykor magabiztos, könnyűvérű volt feleség sorsát gondolhatjuk elsőre igazságosnak: az ügyvéd, aki segített elvenni Trunk Tibi lakását, elérte azt is, hogy Kriszti is hajléktalan legyen. Ám főhősünk úgy látja, még ő sem érdemel ilyen sorsot, és mivel ő könnyedén változtathat a helyzetükön, meg is teszi. Sőt, még hálás is az asszonynak, hiszen nélküle nem jut el oda, hogy a hajléktalanok pártfogója legyen. Olyan embereké, akiknek az önbecsülése régen kikopott, és meg vannak arról győződve, hogy értéktelenek és nem jár nekik ugyanaz, mint tisztességes ruhában járó társaiknak.

Trunk Tibi szerencsés, mert mindent lazán vett, így az otthon nélkül töltött hosszú hónapok nem viselték meg annyira. Nem betegedett meg, sármjának köszönhetően még nőt is találhat (és időnként talál is) magának, mégis úgy tűnik, sokáig csak sodródik az eseményekkel – bizonyítva ezzel, hogy valóban kópéregényről van szó, ahol a történések keveset alakítanak a főhős jellemén. Lakása korábban azért volt, mert egy idős hölgy ráhagyta. És úgy vesztette el, hogy ágybéli attrakciókra alapozva feleségül vette Krisztit, akit alig ismert, és aki végül kitette a lakásából. A lottónyereményhez úgy jutott hozzá, hogy talált egy szelvényt, amit nem tudott visszajuttatni a tulajdonosának. A nyereménnyel a kártyáján szállodai szobát akar foglaltatni magának egy utazási irodában, de mivel máltai utazásról kapott ajánlatot, előbb befizetett arra. Egyedül talán szerelmi életét nevezhetjük pechesnek: Kriszti iránti testi vonzalmát szerelemnek vélte, majd az utazási irodában dolgozó Emmi „egy életre megrázta”, de mivel férjes asszony, tehetetlenül ácsingózik utána. Azonban ha ezeket a kapcsolatokat nem így éli meg, nem is jut el élete nagy felismeréseihez: Kriszti nélkül nem lesz hajléktalan, és nem találja meg a lottószelvényt. Emmi nélkül pedig nem tudatosul benne, hogy miért nem jó az embernek egyedül: „Hiába van otthonom, valahogy nem igazán vagyok benne odahaza. Üres, egyedül nem tudom betölteni.” S ahogyan az lenni szokott, amikor az ember végre elengedi azt, amit szorongat, akkor az ölébe esik: a regény végén felcsillan a remény, hogy megoszthatja az ágyát valakivel.

Összefoglalva ebben a szórakoztató kötetben vicces, alkalmanként felemelő, máskor elgondolkodtató sorokat olvashatunk a K. u. K. Kiadó vezetőjének tollából.

Vincze Ágnes

Köves József: Hajlékony hajléktalan
K.u.K Kiadó, 232 oldal, 2500 Ft