A bátor Azovil, a pótapukának bejelentkező Igazi Lancelot, a törpe Jolóka, és Vasfog, a sárkánylovas kislány a főhősei Dóka Péter új, fantasy és kalandregény között egyensúlyozó ifjúsági regényének. Dóka Péter szereti a változatosságot: írt már mesét, hangjátékot, színpadi művet, forgatókönyvet és ifjúsági regényt. Írói munkája mellett a Móra Könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozik. Arról faggattam, hogyan egyezteti össze az írói kreativitást a szerkesztő gyakorlatiasságával.

– Mennyire nehéz vagy könnyű szerkesztőként írónak lenni? Hiszen te nap mint nap szerkeszted és korrigálod más írók műveit.

– Tizenegy éve dolgozom a Móránál, az első könyvem megjelenése után kerültem oda. Különleges a munkám: a pancsoló könyvtől a kottás könyvön át az űrkutatási kézikönyvig sok mindent szerkesztek. Kezdetben ez a fajta munka rossz hatással volt az íróságomra – nem könnyű napról napra azzal szembesülni, milyen nehezen születik meg egy kötet, mennyi vita és konfliktus előz meg egy-egy megjelenést. Ez íróként rövid időre megbénított, sokkolt a könyvek mennyisége is, amely átmegy a kezeim között. Az sem volt egyszerű számomra, hogy ugyanannál a kiadónál vagyok szerző és szerkesztő. Írni folyamatosan írtam, de csak magamnak, ez csupán akkor változott meg, amikor megtaláltam azt a szerkesztőt, aki képes motiválni, jó irányba terelni. Ő Dian Viktória, a Móra Kiadó főszerkesztője, benne íróként maximálisan bízni tudok. Megharcoltunk egymással, volt pár nehéz hetünk 2013-ban, A kék hajú lány című könyvem szerkesztésekor, de azóta gördülékenyen megy a közös munka.
Aztán idővel rájöttem, hogy a szerkesztői munkakörnek sok előnye is van. Én sután mozgok irodalmi berkekben, nem érzem, hogy az írók közé tartoznék, igazából nem is szívesen beszélek arról, hogy írok. A szerkesztői munka segített abban, hogy ne távolodjak el teljesen az íróktól, és sok érdekes emberrel találkozzam. Ráadásul bónuszként alaposan megismertem a hazai és a külföldi ifjúsági irodalmat, rajta tartom a szemem a gyerekirodalmi trendeken, folyamatokon. Ma már elég biztosan meg tudom jósolni, hogy mondjuk a jövő évben milyen típusú könyv lesz a sláger.

– Túl vagy már egy betegségkönyvön, egy betyárkönyvön, egy sor mesén, a most megjelenő regényed pedig egy kalandos fantasy trilógia első része. Annyira tudatosan készülsz egy-egy könyvedre, amilyen tudatosan szerkesztesz, vagy írod, ahogy jön?

– Általában úgy fogom fel az írást, hogy van egy feladat, amit meg kell oldanom. Nem tiszta műfajokban gondolkozom, hanem sok mindent vegyítek, a drámaiságot például többnyire humorral oldom, már amennyire tudom. Még nem írtam kétszer ugyanolyan típusú könyvet, szeretek kóborolni a különböző műfajok, stílusok között. Ez a sokszínűség talán nem annyira praktikus, úgy látom, a kortárs szerzők közül azok sikeresek, akik – miután megtalálták a saját hangjukat –, viszonylag sok hasonló típusú könyvet írnak, viszonylag gyorsan, és ezzel nagy rajongótábort szereznek maguknak. De hát én ilyen vagyok – és abból csak baj lenne, ha más akarnék lenni, mint amilyen vagyok.

– Az új könyvedet egyszerre lehet paródiaként és kalandregényként olvasni, figuráid egyszerre hősök és antihősök.

– Azt hiszem, minden eddigi könyvem olvasható paródiaként, de ez nem tudatos törekvés a részemről. Egyszerűen van egy forma, egy könyvtípus, ami tetszik, és ezért írni akarok egy hasonlót. Aztán írás közben felforgatom a sémát, mindent a saját képemre alakítok. Szerkesztő létemre szégyenletesen ösztönös író vagyok, nem készítek vázlatot, nem tervezek előre, csak írok, ahogy jön. Ezen most változtatnom kell, mert a Viharlovag második részének megírásához kevés időm lesz, úgyhogy – életemben először – szinopszist készítettem az új könyvhöz. Be kell vallanom, sokat tanultam a Fekete eső írása során, szívósan kellett dolgoznom az egyes fejezeteken. Az alakok gyorsan megvoltak, de meg kellett alkotnom egy sajátos világot is, ki kellett találnom a névkészletet – ez utóbbival különösen sokat küzdöttem.

– Írás előtt meghatározod a célközönséged?

– Nem, és lehet, hogy ez hiba. Például meglepett, hogy A kékhajú lány című kisregényemet főleg lányok olvassák, a Lila királylányt pedig inkább a saját generációm tagjai, közülük is leginkább a nők – legalábbis így tapasztalom. Most azt gondolom, hogy az új regényemet főleg gyerekek fogják olvasni, lányok is fiúk egyaránt. Legalábbis remélem.

– Szerkesztőként empatikusabb vagy, mint egy nem író lektor?

– Szerintem nem. Ez két külön szakma, nem sok közük van egymáshoz. Legnagyobb szerkesztő példaképeim nem írtak, vagy csak nagyon keveset. Én a munkám során a legszigorúbb mindig azokkal vagyok, akik tehetségesek, akikből egyszer tényleg író lehet. Aki csak úgy írogat, azzal igyekszem nagyon megértő lenni, mert ők sokkal kevésbé szokták érteni, hogy mit mondok és mit akarok. Nekem a legnagyobb tehertétel az, hogy sok idős ember hozza hozzánk a műveit. Többnyire nem tehetségesek, és azt remélik, hogy ha megjelenik egy könyvük, akkor ők valamilyen módon tovább élnek, hiszen marad utánuk egy nyom. Hasonló motiváció vezeti a halálos betegeket, akik szintén bekopogtatnak hozzánk időnként. Pedig én csak egy szerkesztő vagyok, örök életet nem adhatok, legfeljebb néhány tanácsot arról, hogyan kell írni.

Szénási Zsófia

Dóka Péter: VIHARLOVAG 1. – Fekete eső
Illusztrálta: Baranyai [B] András
Móra Könyvkiadó, 288 oldal, 2499 Ft