Babák magyar
népi viseletben
Macskarácsony
Kicsi Csascsi
és a rosszcsont madár
Csibi
tűzoltó lesz
Babák magyar <br> népi viseletben Macskarácsony Kicsi Csascsi <br> és a rosszcsont madár Csibi<br>tűzoltó lesz
Könyvhét folyóirat

Minden repül – interjú Báthori Csabával

Szepesi Dóra - 2017.03.14.

Báthori Csaba költészete a magyar líra babitsi nyomdokain halad: a szerzőt kezdettől fogva az élet alapkérdései, világi jelenlétünk erkölcsi vonatkozásai és a plasztikus nyelvi formálás lehetőségei izgatták. Világát egyaránt gazdagítja a transzcendentális tartalmak iránti fogékonyság és az érzéki szféra bűvölete. Minden sorában felfedezhető a gondolat gyöngédsége, az intellektus rugalmassága – olvashatjuk a válogatott és új verseket tartalmazó legújabb kötete fülszövegében. Báthori Csabával Szepesi Dóra beszélgetett

Szepesi Dóra: Kötete címlapján Félix Vallotton „La Raison probante”, azaz „A bizonyító érv”(1898) című fametszete látható, az Intimitás sorozatból. Úgy tűnik, nagyon illik a kötetéhez, mintha megadná az alaphangot. Miért esett a választás erre a képre?

Báthori Csaba: A művek megkeresik, sokrétűen tükrözik az embert. Én Felix Vallotton egyik festményét nemrég láttam egy saint-tropez-i kis múzeumban – fülledt fekete és bordó színei hirtelen felidézték verseim egyik állandó alaphangját, a súlyosabb szőnyegként papírra gördülő epikus darabokat. Alig ismerjük Vallottont, ezt a rejtelmes svájci óriást, ezt az ismeretlen, ritka örökkévalót. Ahogy ifjabb kori metszetei közt lapozgattam, váratlanul szólongatni kezdett ez a remekmű. Nézd, itt egy sors- és életvonalnyi felületen meghitt motívumaim fesztelen összeszövődnek, és gyengéd lírai harmóniában sejtetik költészetem legmélyebb mondandóit. Figyelj csak: az intim történésekre hivatott zárt térben bevezetőként elsuhan egy csók, a madaras női fejdísz azt sugallja: leszálltam rád és most maradok egy kis öröklétig, de el is röppenhetek bármely elégtelen pillanatban, és akkor csak emlékezhetsz majd ruhában érintkező testeink lüktetésére. Háttérben egy óra, múlik az idő, de most megnyílik valamilyen alkalom. Fekete-fehér alakzatokban tűnik fel a világ, a nyílt női nyűgözés leplezetlen, és mindez a könyvek, a tudás csábításaival egy időben zajlik, alig lehet választani. Minden repít: a könyvek az ismeretek ezeregyéjszakai síkjaira, a muffos karcsú hölgy érintése a szerelem sötétjébe, gyönyörű foglalatosság felé. Ki vette volna észre, hogy verseim erotikus alapelemei még az intellektuális rétegek alól is ki-kivillannak, és valahogy a tudás kincsei mögül is megmarad a hús, a test vonzása, vakvezetése. Szóval: Vallotton képe mintha egy varázsgócba csomózná, úgy éreztem a kép láttán, összes intim élményemet, és ugyanakkor a szakralitás légkörével övezi azt a pillanatot, amelyben érzékiség és érzékfelettiség átitatja egymást. Az idő hol andalog, hol üget, hol teper, hol süvít, hol időtlen boldogságra vált – de folyton megújulhat egy csókban vagy a frissen szerzett tudásban. De lehet, hogy egész létünk csak látszat, és a legigazibb költészet a legszabadabb képzelet terméke. A szerelmesek hajlanak a költészetre, és azt mondhatnánk Vallotton képe láttán (ez kötetemre is érvényes): abból, amit a szerelmesek költőien megesküsznek, a szabadság és szerelem levegője árad. Shakespeare azt mondja valakiről: csókja csupa szentség, olyan, mint a megszentelt kenyér érintése. Néha ilyen mámor lehet egy könyv simogatása tíz ujjbeggyel.

SzD: A kötetet eddigi hét verseskötetéből válogatta, s az utolsó ciklusban a lírai termés legújabb – kötetben eddig nem közölt – darabjaiból ad ízelítőt. Gondolom, ha több évtized anyagából válogat, az a szerző számára is valamiféle képet ad. Milyen volt áttekinteni a folyamatot? Hogyan változott a költészete?

BCs: A kezdeteket jelöletlenül hagytam, mert az volt a szándékom, hogy a felismerhetően személyes formákkal, érett darabjaimmal kezdjem a visszatekintést. Mondanom se kell, jóval 1986 előtt is írtam verset, – de a szemlátomást értékes egyedeket mutató vízválasztó a nyolcvanas évek közepén válik láthatóvá. Így is lassan, lépésről lépésre óvakodtam befele, a mélyebb vizekre. Első kötetemből pl. mindössze tizenegy darabot vettem fel, főleg azokat, amelyek már az újító-ősi tónust pedzik, a csalhatatlan állandóságot, amely engem a világköltészetben mindig is delejezett. (Már itt felbukkan pl. az Orpheus-téma, amely később a fel- és alászálló képzetegyüttes központi metafora-anyagát adja.) Azt szerettem volna, hogy ne maradjon rejtve a hágcsó, amelyen felmásztam a Melankólia-sorozat szirtjeire. És az is érzékelhető legyen: eleinte a szapora külsődleges forma kínálatát csodáltam, de aztán később – útban az egyetlen Forma felé – megtaláltam azt a héjat, amelybe áttölthettem legszebb hozadékaimat. Vannak köteteim, amelyekből semmit (vagy csak édeskeveset) emeltem át e válogatásba, – ugyanis azok vagy speciális célzattal készültek (mint pl. a Babits-parafrázisok), vagy (mivel képek ihletése áll mögöttük) a képek nélkül csak amúgy fogyatékosan érvényesülnek (ilyen volt a Jacques Receveur rajzaira készített verssorozatom, annak idején Csapások és csodák címen jelent meg). Nem adagoltam szűkmarkúan a középső, epikus hangnemű pályaszakasz sorozatait (Üvegfilm, Boldog ólom). De a legtöbbet két emblematikus könyvemből szemelgettem (Jel a semmiről, Elemi szonettek), kiegészítve az anyagot új Melankólia címen kiadást váró verseskönyvem egyes mutatványaival. Azt hiszem, ezzel az új, 365 szonett-ből álló sorozattal (ez lesz a Melankólia-kötet) lehetőségeim jelenleg lehetséges határára érkeztem: megpróbálom benne elmondani legmélyebb élettapasztalataimat, de egy „konkrét témákat nélkülöző”, ugyanakkor megrendítő tónus keretei közt. Külön bekezdést érdemelne ennek a hosszú évekig tartó párlásnak, magasításnak és szűkítésnek a története és gyakorlata. Azt hiszem, a költői filozófia egyik lehetséges központi (vagy szélső) értékrendjét sikerült létrehoznom, és ez a beszédvilág csakugyan érintkezik a magyar intellektuális hagyomány legmélyebb előzményeivel (Babits, József Attila vagy Weöres), technikáival.

SzDÖn prózát, esszét is ír, ezenkívül fordít. Számomra emlékezetes, hogy lefordította József Attila verseit németre. Rilke leveleinek magyarra ültetése szintén óriási munka lehetett. Mi hajtotta ezekre a feladatokra? Hogyan befolyásolták a fordított alkotók saját írásművészetét?

BCs:  Ami József Attilát illeti: volt életemben az idegen nyelvismeretnek egy bizonyos pillanata, amikor úgy hittem, megtehetek egy hatalmas, váratlan és számomra is sokáig ismeretlen határátlépést. A magyar műfordítói hagyományra régóta jellemző, hogy főleg a világlírát költőink „hozták haza”. Az ellenben igazi újdonság, hogy valaki arra a nyelvre fordítson, amelyen irodalmi igénnyel nem ír. (Persze, van példa erre is: hadd említsem kapásból Franyó Zoltán vagy Gáspár Endre esetét, – ez a két elfeledett óriás komoly idegen nyelvű fordítói életművet hozott létre). A József Attila-kötet létrejöttében több elem játszott közre: a húsz esztendős külföldi „filhallás”, a József Attila iránti mély személyes rajongás, a véletlenül adódó alkalom (Egon Ammann svájci könyvkiadó hallatlan ostroma, rendületlen érdeklődése), és egyfajta vadhajtású becsvágy, amely ezt a nagy-nagy költőt épp a világlírához köti. A fordíthatósága, mégpedig németre-fordíthatósága. Ugyanis azt hiszem, nem bármelyik nagy magyar költőt lehet a siker reményében németre átültetni. Arannyal vagy Adyval például soha életemben nem próbálkoznék. Attila viszont – elvont költői kifejezésmódja, filozófiai hajlamai és modern gondolati anyagai miatt – egyenesen kínálkozik a németesítésre.
Ami pedig Rilkét illeti: ő fiatalkorom óta – még talán Nemes Nagy Ágnes személyes ismeretségéből fakadóan, ezt ma már nem tudom – kedvencem volt, és az is maradt. Nem mindennapi hűség, nem szokványos mintaválasztás ez. Vannak jelentős költők, akiket elhagy az ember, akiknek sugárzása az idők során meggyengül, mondandója megáporodik, sőt ellenszenvessé idegenedik. Rilke számomra nem ilyen költő. (Sokan, öregedvén, jogosnak érzik, hogy fanyalogva emlegessék „szenvelgéseit”, parttalan és kiállhatatlan „romantikus zsongását” és lefitymálják „túlhangszerelt” regisztereit. Azt hiszem, a hiba a fanyalgók készülékében van. Rilke csakugyan nem való mindenkinek, és hogy egy életen át szeressük, az kiváltság, nyilván csak néhányunknak adatik meg.) Nekem ő az örök rendületlen magasságot, a hiteles komolyságot, a megalkuvás nélküli költői autonómiát, a Forma csalhatatlan szeretetét és a költészet éteri levegőjét jelenti. Én már ilyen maradok: mindig is ki fogom mondani, hogy még mindig megtalálom benne, amit keresek, de nem kívánom bizonyítani, hogy nem ilyen és nem olyan és nem amolyan. A költészeti választás terén a bizonyíték mindig csak véleményünk valamilyen változata, és aki Rilkét ilyennek vagy olyannak – többnyire komoly német-költői nyelvismeret és elmélyedés nélkül – eleve elkönyvelte, az kötve hinném, hogy hallgatna a tudás vagy a jó ízlés sugalmaira.

SzD: Egy verseskötetet másképpen kell olvasni, mint egy prózakötetet. Például nem a lapozás sebessége jelzi az élmény befogadását, hanem a különböző szintű merülés, és a mélységek megtapasztalását nem idővel mérik. Ön hogy van ezzel?

BCs: Rilke azt mondja, hogy valójában egyetlen Költő létezik, és az mindig közeledik feléd. Ez magasabb értelemben így van, persze, de azért én mégis azt tapasztaltam, hogy minden egyes költőnek, magyarnak és idegennek, külön kell megágyazni magunkban. Másként fogadjuk be Horatiust, a Pléiade költőit, Arany Jánost vagy éppen Paul Celant. A költői kifejezés nyelv a nyelven belül, hosszú puhatolást és külön radart igénylő közlés- és befogadási forma, komoly költői atlétika nélkül megközelíthetetlen, hétpecsétes titok. Vannak költők, akiket személy szerint soha nem igazán tudunk befogadni, a legkülönbözőbb okokból. (Nekem például nincsen Stefan George- vagy Saint John Perse-élményem.) Vannak, akik csak lassan szívódnak fel tudatunkban, ízlésünk sokáig elutasítja őket. (Az én életemben ilyen volt Yeats vagy Novalis esete.) Általában azt mondhatnám: tanácsos a költőket egy-egy versükön át megérteni akarni, kiskanalanként átvenni, kikémlelni szokásaikat, ízlelgetni egyes szavaikat, felmérni természetüket, műveiket valahogy életük vetődéseivel összefüggésbe hozni. Idén nem csak Arany János-évfordulót ünneplünk, hanem a másik nagyszerű költő, Tompa Mihály kétszázadik születésnapját is. Ki olvassa ma már őt? Pedig óriási, dermesztően modern költő – mondandója, szenvedéstörténete József Attilát elővételezi (sőt a nagy József Attila-töredék, A kínhoz kötnek kemény kötelek… kezdetű, Tompa Mihályra egyenesen, szinte szó szerint mutat vissza; meghökkentem, amikor ezt a képzetsort először Tompánál olvastam, s azt hiszem, az összefüggést én fedeztem fel), ideges-zilált beszédmódja, hitetlen-hite (pedig vidéki lelkész volt), önemésztő magyarsága és más mind-mind feledhetetlenné teszi. Remélem, lesz időnk egyszer méltón felfedezni őt. Tehát röviden azt mondhatnám: igen, a költészetet „felfedezni” nagyobb feladat, mint megmászni a Himaláját. És mindenkinek kívánnám, hogy miután egyik-másik csúcsát megmászta, elegyedjen beszédbe másokkal, azokkal, akik ugyancsak felfele, a magaslatok felé tájékozódnak. A világ csak úgy maradhat fenn, ha néhányan megőrizzük azt az emléket, valaha milyennek szerettük volna, hogy egyszer legyen.

SzD: Sokan úgy vélik, korunkban nem népszerű a vers, a verset legalábbis nem fogyasztják tömegek. Mintha a korszellem nem kedvezne a költészetnek. Versei olvastán az jutott eszembe, hogy „költőien létezik”, minden élményét megfogalmazza a poézis terepén. Az a benyomásom támadt, hogy manapság egyáltalán nem egyszerű a költői érzékenységet megőrizni.  Hogyan lehet mégis?

BCs: A verset az elmúlt évtizedekben sokan és sokféleképp árulták el – nincs hely itt részletekbe bocsátkozni. Noha tudjuk, hogy a költészet mondanivalóit semmi más közlési forma nem helyettesíti vagy pótolja. Sem film, sem színház, sem internet, sem szex… semmi tapasztalat nem oltja ki bennünk azt az elemi igényt, hogy a katarzis világában lélegzetet vegyünk, és csak azon át haladjunk a következő napokba. Lélek van hozzá, talán közvetítőkre volna nagyobb szükség, olyanokra, akik rendelkeznek a költői tudás átadásának képességeivel. Nagy költőnk sok van, nagy olvasónk annál kevesebb. Egy kis csend is kellene, ne beszéljen mindenki, főleg ne arról, amihez nem ért. Aztán: kevesebb könyvet kellene írnunk és olvasnunk, hogy maradjon életünk a fontosakra. Az említett árulás egyik változata az volt, hogy hamis pótlékokat szórtunk az érdeklődők szeme elé, és azt hittük, az is humanizálja a halandókat. Nem kétlem, néhány ember belső fordulatára volna szükség, hogy visszataláljunk a költői beszéd értelméhez, a költői szó páratlan tisztaságához és tápláló vitaminjaihoz. Nincs receptem, nem kívánok meggyőzni senkit. De az bizonyos, hogy ha csak egyetlen fiatalabb embert meggyőztünk a poézis varázserejéről, már hátráltattuk egy pillanatra a világ romlását. A Szeget szeggelben mondja Izabella: Minden lélek, aki valaha élt, egyszer már elveszett volt (all the souls that were, were forfeit once). A költészet is sokszor elveszettnek tűnt már, aztán valahogy megkerült. Ahol két ember a költészet ürügyén egymáshoz hajlik (mint pl. most mi ketten), ott az már újra megszületett.

SzD: Költészetében az érzéki szféra bűvölete hangsúlyos, de ahogy haladunk a kötetben, ez módosul. Az utolsó ciklusban egyre transzcendensebbek a versek. Megrendítő Esterházy Péter halálára írt siratója. Ez a vers hogyan született?

BCs: Amikor Esterházy Péter meghalt, mi éppen külföldön voltunk, Kolozsváron. De én őt – ha távoli barátként is, ha ízlésemben el-eltérő szószólóként is, akárhogyan is elhajolva tőle – valahogy mindig szellemi közelségben tudtam. Nem értettem egyet mindig vele, műveit nem bolhásztam betűről betűre – de soha nem keltett bennem csalódást, és ez az én szememben nagyobb érték, mint bármiféle hamiskodó fészekalj-melegség. Manapság nem is annyira az eltérő ízlések versengése bánt, bánatomat nem a „kilengések” száma sérti, hanem a megbotránkoztató „elváltozás”, a mély emberi csalódások számtalan ténye. Esterházy nem csak egy bizonyos ízlés-ágazati közösségnek hiányzik ma már, hanem sokunknak úgy, mint becsületességi iránytű, mint magas kilátó, mint európaiság, mint kaliber, mint attitűd. És éppen azokban a súlyos időkben, amikor az erkölcsnek magas láza van… Szellemi létünk fajsúlya hígult meg távozásával… És én akkor, ott, Kolozsváron, egy második emeleti „blokkházban”, ahogy ott mondják, megírtam ezt a tíz szonettet. Talán sikerült megragadni benne azt a – Péter halálával azonnal – előállt érzést, ahogy valaki éppen hiányával kezd betölteni valami tágasabb-magasabb teret. Az, utólag tudom, már önmagában nagy dolog, hogy derűjével sokaknak segített túlélni azt a kort, amely sötét változatokban inkább a pusztulást készítette elő.

SzD: A kötet címe „Minden repül”. Fecskével kezdődik és madárdallal zárul, vagyis az első vers – amely egyébként ciklusokon kívüli mottó-vers –, címe „Fecske”, és a befejező vers utolsó szava „madárdal”. Elgondolkodtat; ez nem lehet véletlen. A madár lénye és a levegő elem közel áll a poézis közegéhez?

BCs: Hosszan lehetne beszélni erről. Lényeges, hogy az egész kötet sokféle függőlegesség tengelyén mozog, egyfajta égi-földi csereforgalom hajszálereit mutatja. Orpheus, aki – mint valaha a mitológiai Jézus – leszáll az alvilágba, rokonságba kerül itt Ikarosszal, aki ellenben a Nap magasába vágyik, és persze, lezuhan a zöld tenger vizébe. Azt hiszem, az ember ma sem csak horizontális vonzások közt él, hanem néha fel-felpillant a csillagokra, vagy csak a villanypóznára, máskor pedig lenéz a tengerfenékre, vagy csak életének szakadékaiba, hiszen „az ember szakadék”, ahogy Büchner mondja a Woyzeckben. Ez a vertikalitás nem valódi vallásos aperszü, csupán a hit-tartalmak szókincsével él. Lehet, hogy katolikus neveltetésemből fakad, hogy én már örökké így fogok beszélni költőként is… De az is valószínű, hogy már csak a költészetben őrzöm meg azt a szívet, amely egykor tömjénillatban állomásozott, és örökre a poézis mozdulataival tér vissza hozzám akkor is, ha transzcendens tartalmat akar tolmácsolni. Igen, a lég meg-megemel, mint a fecskét a szárnyai, igen, lehet, hogy ez a légi semmi az a minden, amelyről Cordélia is beszél a Lear király elején. A levegő csendje, a madarak mozgása és tünékenysége, a fák lombjainak ég fele tárt lombja, a fecske horizontális és vertikális hűsége (hogy ezer kilométerekről ugyanoda tér vissza, és közben a magasban szokja az életet), talán ez a néhány képzet tükröz engem is, aki itt élek, most már egyre mozdulatlanabbul, ezen a földön.

Báthori Csaba: Minden repül - Válogatott és új versek 1986-2016
Scolar Kiadó, 240 oldal, 2490 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2017/4. számaA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyKarácsonyi kalandHolly elveszett varázspálcájaRőtszakáll, a koboldkalózA királylány álmamacskarácsony
Belépés