Minden út Oslóba vezet – Karl Ove Knausgård
Kurcz Orsi - 2021.01.12.
Egy ideje ódivatú már az egykor örökzöldnek hitt mondás, miszerint minden út Rómába vezet. Napjainkban ugyanis kis túlzással minden – legalábbis könnyű irodalmi berkekben – a skandináv regényekről szól. Nem meglepő hát, hogy a 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége éppen az az ország, amely manapság minden valószínűséggel a legtöbb körömlerágós, letehetetlen, éjjel a takaró alatt is olvasós sikerkönyvet ajándékozza a világnak. Norvégia színeiben pedig Karl Ove Knausgårdé a főszerep.
Karl Ove Knausgård 1968-ban született Oslóban, majd 30 év múlva írta meg első regényét, amivel rögtön osztatlan sikert aratott: 1998-ban elnyerte a Norvég Kritikusok Irodalmi Díját, ami komoly elismerésnek számít a hazájában. S bár kedvelték az írásait, Norvégia-szerte sztárszerzővé csak 2009-től megjelenő hat kötetes önéletrajzi műve, a Min Kamp, azaz a Harcom tette, melyben kendőzetlen őszinteséggel ír a mindennapjairól és a múltjáról, vagyis inkább beszéli ki a legrejtettebb titkait. De vajon miért lett világhírű egy több ezer oldalas, hat kötetes önéletrajzi könyv, egy kicsit mogorva, kicsit mizantróp, kicsit remete lelkű, amúgy pedig éppenséggel négy gyerekes norvég írótól?
Karl Ove Knausgård korai ráncok szántotta, erősen barázdált arcával, hullámos, ősz tincsekbe vegyülő hajával, vad borostájával és kemény, átható tekintetével leginkább egy viharokban edződött skandináv halászra emlékeztet. Karl Ove Knausgård nem bonyolítja túl a dolgokat, leírja azt, ami történik vele, vagy ami éppen a fejében jár. Karl Ove Knausgård 3500 oldalas vallomása egyszerű, mégsem unalmas, pofátlanul őszinte, mégsem megbotránkoztató, és bár elszántan provokálni igyekszik - legfőképpen egész lényének és alkotásának megfoghatatlanságával - mégsem teszi vissza a polcra a könyvét senki. Hogy miért nem? Mert nagyon emberi. Amennyire köznapi, éppen annyira különleges, amennyire magával ránt az élet furcsaságáról való filozofálásba, éppen annyira tárgyilagos, és magunkra ismerős történetek ezek. Sokmillió karakternyi kéretlen önvallomás, néha gúnyosan karikaturisztikus portré, máskor pedig talán egy üveg bor mellett készült közönséges emlékáradat, naplóbejegyzés a fióknak - egy ismeretlen ismerősről. Vagy éppen nagyon is ismerősről. Az ember ugyanis Knausgård szövegeit olvasva óhatatlanul magára ismer: először a külvilágnak mutatott, sokfajta álarc mögé bújtatott önmagára, később pedig – mikor már bátrabban meri olvasni a könyvet – a valódi, belső világára. Ez persze ijesztő lehet, ha jobban belegondolunk, mert nehogy már egy random norvég író, akivel sosem találkoztunk vájkáljon a lelkünkben, és lásson meg olyan dolgokat, amiket néha még magunk előtt sem vagyunk hajlandóak beismerni. Az ötvenes éveiben járó szerzőnek azonban minden valószínűség szerint nem ez volt a célja. Éppen ellenkezőleg, egyfajta önterápiaként kezdte el kiírni magából… tulajdonképpen saját magát, és ebből született meg a ma már világszerte éljenzett regényfolyam. Apja halála okán kezdett el emlékezni, és belegabalyodni múltba és jelenbe. A halott apa egyfajta különös szimbólumként aztán beárnyékolja az egész történetet, miközben a szerző kendőzetlen őszinteséggel nyílik meg, és beszél szexualitásról, magányról, önkéntes számkivetettségről, szégyenről, kudarcról és múlandóságról... Ettől pedig még inkább furcsa és szokatlan lesz az egész.
Persze annak ellenére, hogy ma már 22 nyelvre fordítják le a műveit, szülőhazájában, Norvégiában pedig 450 ezres példányszámban kapkodták el a Min Kampot – ez az 5 millió lakosú országnak csaknem az egytizedét jelenti –, Knausgårdnak kritizálói is bőven akadnak: sokan a mű nyilvánvalóan provokatív célú címét sérelmezik, miszerint az Hitler Mein Kampfjára hajazna, mások pedig az író a könyvben mindenféle takargatás és szépítés nélkül kibeszélt családjáért aggódnak. A család pedig természetesen nem rejti véka alá, mit gondol az ügyről. Karl Ove Knausgård viszont csak ír... Kihasználva – talán tudat alatt - egy örök emberi igényt, a pletykát. Az emberiség tudniillik már az ókorban is kifejezetten élvezte, ha belepillanthat mások magánéletébe, megtudhatja a szomszéd legapróbb titkait, és együtt örülhet-búsulhat vele. A nép ilyenfajta vágyát egykor a gladiátorharcok elégítették ki, manapság pedig ebből a jelenségből gyökerezik az aranykorát élő celebkultúra, valamint persze a falusi asszonyok kedvenc elfoglaltsága is így magyarázható – csakúgy, mint Knausgård sikere. Hiszen ha az embereknek az a leghőbb vágya, hogy saját – relatív – nyomorúságától más életébe kukkantva szabaduljon meg, mindennapjaiban más világába meneküljön, és ott érezze jobban magát, akkor tessék.
Mégsem mondom azt, hogy Knausgård dupla trilógiája szándékos terápia lenne bárki számára, hacsak nem magának az írónak. Ő ugyanis tulajdonképpen – saját bevallása szerint – a legjobban az egyedüllétet és a gondolataiba bújást kedveli, feleségétől is nemrég fél év „szabadságra” kéredzkedett, hogy maga lehessen, és alkothasson. Mizantrópsága azonban nem az egyetlen funfact vele kapcsolatban: Karl Ove Knausgård szerzői és tanári elfoglaltságai mellett többek között a Biblia norvég újrafordításában is közreműködött, és szinte biztos, hogy tartogat még meglepetéseket egy következő sok ezer oldal számára.
A Könyvfesztiválra jelenik meg a szerző önéletrajzi regényfolyamának 4. kötete Élet címmel, és az első könyve – a Halál – utánnyomásban. Lesz mit olvasni rajongóinak.
Kurcz Orsi
Fotó: Soppakanuuna –Wikipédia
Karl Ove Knausgård: Élet - Harcom 4.
Magvető Kiadó, 480 oldal, 4999 Ft
Ajánló tartalma:
Az archívum kincseiből:
A vérzés hiánya – Annie Ernaux: Lánytörténet
Tűzön-vízen át – Mark Haddon: A Delfin
„A legaljasabb és a legnemesebb dolgokra egyaránt képesek vagyunk” – Bene Zoltán
A határozottan szív alakú szirom – Interjú Géczi Jánossal
Különleges emlék egy csodálatos nagymamáról – Beszélgetés Finy Petrával