Csapody Kinga a Manó Könyvek Kiadó főszerkesztője, író. Volt tanár, irodalmi programsorozatok, fesztiválok, Az Olvasás Éjszakája háziasszonya, szervezője, vezetője. Tagja a Szépírók Társaságának, a FISZ-nek. Az elmúlt években, s talán a közeljövőben újból, az Ir(T)áS tábor mentora, vezetője, szervezője. Kifogyhatatlan energiájú, sokoldalú, kreatív és lelkes ember. Egy két és fél éves kisfiú édesanyja. Fiatal, de vele máris rengeteg dologról lehetett beszélgetni. Ízelítő ebből, tanulságul, mintául és kedvcsinálóul.

‒ Siófokon született, ahonnan egyetemi tanulmányai befejezése után nem került messzire. Kérem, beszéljen a pályakezdéséről, de indítsunk még korábbról: már a gimnáziumban nagyon aktív volt?

‒ Az első humán-reál tagozatos osztályba jártam a siófoki Perczel Mór Gimnáziumban, kevésbé voltam aktív, mint mondjuk az általános iskolában. Talán ezért is lepett meg, és ugyanakkor esett jól, mikor az osztálytalálkozón számomra fontos és nagyra becsült tanáraim egyértelműen állították; ők ilyennek és oda képzeltek már akkor, mint amilyen, és ahol most vagyok.

‒ Már veszprémi egyetemista korában fontos volt, hogy a tanulás mellett megismerje a fiatal írók világát? Hiszen szakdolgozatát is kortárs írókból írta.

‒ A kísérleti nyusziság végigkísért, az első végzős magyar szakosok voltunk a Pannon Egyetemen, és szerencsére Szilágyi Zsófia nem csak szemináriumokra hozott be kortárs irodalmat, hanem Bozsik Péterrel közösen elindították a Trialógus című beszélgetéssorozatot is. A meghívott szerzőkkel gyakran hajnalig lehetett beszélgetni, vitatkozni akár, és számomra egyértelmű volt, hogy a kortárs irodalmi szövegek, és az irodalmi élet is sokkal vonzóbb, mint a különböző irodalomtudományi iskolák. Ehhez képest a szakdolgozatom címe kicsit ijesztő (Egy nemzedéki élmény narratív változatai Háy János A bogyósgyümölcskertész fia és Péterfy Gergely A B oldal című műveiben). Aztán ahogy végeztem, egyre több író‒olvasó találkozót, irodalmi estet szerveztem, vezettem. Szeretek kérdezni, fura is, amikor nekem „csak válaszolnom kell”, annál csak az idegenebb, ha saját szövegről kell beszélnem. Szeretnék újból még több estet, sorozatot vezetni, hogy rákényszerítsem magam a folyamatos olvasásra (hiszen csak felkészülten lehet lazán beszélgetni), mert nekem fontos, hogy „képben maradjon az ember”. „Felnőtt szöveget” ezer éve nem írtam, és a fényképezőgépet sem tudom mikor szedtem elő utoljára.

‒ Mi volt a célkitűzése, amikor gimnáziumban tanított? És milyen eszközökkel igyekezett elérni ezt?

‒ Leginkább az, hogy senki se utálja az irodalmat, és legyintsen, hogy ez csak rózsaszín, ködös maszlag. Teljesen rendben van, ha valami nem tetszik, de tudjuk megfogalmazni, hogy miért. Mindegy, hogy idegen nyelvet tanulunk, vagy a saját anyanyelvünkön olvasunk, szedjük elő a józan paraszti eszünket. Igyekeztem összefüggésekben láttatni dolgokat, és játszani sokat, megmutatni, hogy mi mindenre hat, és körülvesz minket. Szerettem csinálni, és jó volt látni a változást, azt is, amikor az első rácsodálkozást – jé, vannak élő írók, lélegeznek, meg lehet fogni őket, és még néha viccesek is – felváltotta az igény, és a várakozás, hogy jövő hónapban ki lesz a vendég. Egy percig sem bánom azt a hat évet, már csak azért sem, mert a kiadói munkában is segít az a rengeteg élmény, amit a gimnazisták között szereztem.

‒ Hogyan került aztán Budapestre, és éppen a Manó Könyvek Kiadóhoz, amelyet tíz éve Kolosi Beáta „talált ki”? Milyen lépések vezették a főszerkesztői posztig?

‒ Véletlenek állítólag nincsenek, de szerencsés együttállások talán igen. Egy irodalmi est után beszélgettünk Király Henriette-tel és Király Leventével, mondtam, hogy állást keresek, fárasztó a kétlaki élet, az ingázások, és pár hét múlva Heni, mint a Líra csoport HR-vezetője hívott, hogy a Manó Könyveknek lehet, hogy kéne egy szerkesztő. Állásinterjú, majd megállapodás, hogy majd a felmondási időm után kezdek. Fel is osztottuk a feladatokat az akkori főszerkesztővel, aki másnap reggel felmondott. Én meg délután már egy nyomdába adandó korrektúrakupaccal mentem egy tördelőhöz. Innen kicsit begyorsultak az események, elég mély volt a medence, amibe kerültem, de utólag nagyon hasznos, hogy hirtelen tisztában kellett lenni nyomdai kifejezésekkel, technikákkal és papírokkal, valamint szállítmányozási ügyekkel, és nemzetközi szerződésekkel is. Aztán alig több mint egy év elteltével arra eszméltem, hogy van egy 4 hónapos fiam, és Kolosi Bea megkérdezi, hogy nem szeretnék-e főszerkesztő lenni. Én meg szerettem volna.

‒ Hogyan áll össze a Kiadó éves programja? És kik felelnek az egyes feladatkörökért?

‒ Tényleg műhelymunka folyik, folyamatos az ötletelés – ami csak akkor nem praktikus, amikor így is tele a gyártási terv. Viszont annál jobban élvezzük. A címek kiválasztása, szerzők felkérése is a közös döntés után történik, persze azért Kolosi Beáta, a kiadó igazgatója adja meg a zöld jelzést egy-egy könyvnek. Még akkor is, ha a múltkor pont elhangzott értekezleten, hogy mindenki választhat évente egy címet, amit nagyon szeretne. Amúgy ez a hangulat jellemzi a megbeszéléseink zömét: 2016-os címeket is fixáltuk már, de a tervezés mellett a spontaneitásnak, és az új ötleteknek is helye van. Totth Gitta főként a nemzetközi kapcsolatokat intézi, Pásztor Csörgei Andrea és Boczán Bea szerkesztők, Rácz Julianna a műszaki vezetőnk, Csicsák Borihoz pedig a kereskedelmi ügyek tartoznak, és végül minden könyv visszakerül hozzám PR, sajtó- és marketingre. Négyen szerkesztünk, olvasunk kéziratokat, Gitta profi műfordító, de mi is fordítottunk már egy–egy könyvet, van lehetőség kipróbálni magunkat.

‒ Milyen sorozatokat gondoz? Illetve melyekre szeretné felhívni most a figyelmet? Milyen típusú könyvek vonzzák?

‒ Vannak könyvek, amelyeket a születésükkor, vagy kiválasztásukkor már nagyon megszeretek, de amíg formálódnak, egyik kollégám dolgozik velük, ilyen a D.A.C., vagy az EPIC is. Nagyon szeretem a Sherlock, Lupin és én sorozatunkat, és bár teljesen más stílusú, a Geek Girl-t is. Ehhez nagyban hozzájárul, hogy tényleg remek együttdolgozni a két fordítóval, Todero Annával és Nagy Boldival is. Tudom, hogy a többiek ugyanígy vannak Nádori Licivel, Esterházy Dórával, és abba is hagyom a felsorolást, mert biztosan akaratlanul is kifelejtek valakit.
A magyar szerzők közül legtöbbet Kalapos Évivel, Nógrádi Gergellyel, Mechler Annával és Balázsy Pannával ötletelünk, nekem is inspiráló a közös munka, és sajátként tudok drukkolni a könyveiknek, kifejezetten büszke vagyok rájuk.

Azt, hogy a Titkos kert című, felnőtteknek szóló kifestőkönyv ekkorát fog robbanni, azt csak remélni mertük, de elképzelni nem tudtuk, hogy naponta 50 üzenetet kapunk csak a facebook oldalunkon, amiben megosztják velünk, hogy mennyire relaxáló valóban a színezés, és kérik, hogy posztoljuk a rajzaikat. Azt hiszem, minden kiadó álmodozik legalább egy olyan könyvről (minél több, annál jobb), amiből nem egészen egy hónap alatt több ezer példányt kapkodnak el, és várják a harmadik utánnyomást. Hozzá lehetne szokni azért ehhez az érzéshez.

‒ Hogyan születtek a fordítások, szerkesztések mellett a saját művek? Milyen további témák forognak a fejében?

‒ Az EX című novelláskötet egy NKA kiadói ösztöndíjra született, de valójában már kényszerszülés volt. A két családi beszélgetőskönyv – a Tesó lettem! és a Jó gyerek lettem! – szerelemgyerek. Annál is inkább, mert olyan szerencsés vagyok, hogy Pásztohy Panka illusztrálja a könyveimet.

Jó együtt dolgozni, az meg kifejezetten, hogy az emberek is szeretik, nagyon kedves olvasói visszajelzéseket kapunk, könyvesként meg nem kell jobb mérő, mint, hogy a Tesó lettem!-et pár hónap után újra kellett nyomni. Nem akarom én megmondani a tutit, de ha a képek, meg a pár ötlet segít a tesóvárásban és a dackorszakban, ha csak azzal is, hogy könnyebben beszélgetnek a családok, annak örülök.

A fiam napok óta kéri, hogy azt meséljük, „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Noel. Nem lehet tudni mikor, miből mi sülhet ki…

‒ Egy kisgyerek bizonyára ihletet ad, de sok teendőt is jelent a magánéletben. Ennek ellenére, idővel, folytatni kívánja korábbi programjait?

‒ Igen, persze, sőt valójában már jó ideje folytatódnak is: idén nyáron újra mentorálok a SZMIT táborában, vezetek beszélgetéseket, és őszre is kilátásban van pár nagyszabású rendezvény a kiadói dolgok mellett. Ez sokszor komoly logisztikát igényel, és biztosan nem menne a szüleim segítsége nélkül, de szerintem fontos, hogy edzésben legyen az agyunk (esetemben, hogy ne csak a gyerek- és ifjúsági irodalmi műveket olvassam, és a trendeket figyeljem), és ha néha feltölt egy-egy sikeresen megszervezett, levezényelt program, vagy bármilyen siker, akkor azt a magánéletben is lehet az emberen érezni. Nagyon egyszerűen sokkal türelmesebben magyarázom el sokadszorra is a két és félévesnek, hogy hova megy a Nap aludni, hol van Törpe király fia-lánya, mit csinál az autó motorja, és tudom végtelenítve énekelni, hogy Icipici házikó, miközben festünk és matricákat ragasztunk…

Csokonai Attila