Darvasi László új regénye, a Magyar sellő többféle síkon, dimenzióban értelmezhető könyv. A szerzővel a különféle olvasatokról, a mű aktuális vonatkozásairól és a kötet nyelvéről beszélgettünk.

– A Magyar sellő egy német városban, G.-ben játszódik a romantika korában. Természetesen van jelentősége, hogy helynév nincs pontosan megadva, nekem rögtön Déry G. A. úr X.-ben című könyve jutott róla eszembe. Helyes ez az asszociáció?

– Mondhatnám, aucs. Mert nekem valóban nem jutott az eszembe Déry. Viszont éltem és jártam sokat Berlinnek egy Grünewald nevű részén, hullámzó tóvidék, gyönyörű tölgyesek és fenyőerdők, az Endlösung kitalálása és megszervezése. A regény első történeteiben Grünewald meg lett nevezve. De a fülszöveg már egy képzeletbeli bajor – tehát inkább katolikus – városkáról beszél. Hát tényleg. Lehet, hogy nem is Németországban játszódik a történet. hanem egy kisvárosban, ahol a hatalom és a szabadság gyakorlata erős kapcsolatba keveredik egymással.

– A regény számomra egy groteszk szatíra, mely számos síkon értelmezhető. Egyrészt átszövik a biblikus utalások, már a főszereplő, akit Jonasnak hívnak, jó néhány bibliai reminiszcenciát idéz fel az olvasóban. Jonast élve eltemetik, ahogy a Bibliában Jónást a cethal gyomrába zárják, ráadásul egy sellővel együtt, ami szintén párhuzamos értelmezésekre ad lehetőséget.

– Igen-igen, a bezártságra, a bezárt, izolált ember archaikus alapélményére ezernyi példát találhatunk. Volt Jézusnak egy ellenprófétája, aki fölemelkedett – repült is talán –, majd napokra eltemettette magát, aztán épen előbújt a göröngyök alól. És a Kill Bill, bocsánat. Nem véletlenül emlegetek az egyik mottóban egy imaszobát. Imádkozni, ugye, mit jelent. Az is egyfajta bezártság. Ketten maradtok. A Teremtő és a vágyaid. Értsen meg. Adjon. Nyújtson segítséget. Szólítom. A kétely, hogy hall-e, mint a bezártság egy formája.

– A bibliai utalások sora ezzel nem ér véget, hiszen Jonas sorsa a saját nevéből adódó párhuzamokon kívül Jézus szenvedéstörténetével is rokon vonásokat mutat, melyeket felerősít a regény számos motívuma, mint a kődobálás vagy a haláltánc.

– A kődobálás ennél a történetnél tovább fejlődik, de például az agyonkövezés, mondjuk, István az első keresztény vértanú esetében izolált, jóllehet erősen támogatott közösségi esemény. Nálam a kődobálás már egy várost, egy város környékét, voltaképpen az egész emberi szocializációt átható és átszövő, furcsa, megmagyarázhatatlan mozdulatsorozat. Büntetés, fitogtatás és demonstráció.

– A konkrét párhuzamokon túl, bibliai vonatkozású filozófiai kérdések is felvetődnek regényben: „Tud-e Isten nevetni?” Megkapjuk erre a választ?

– Ha Isten megteremtette a nevetést, amit persze sokan mégiscsak istenellenes dolognak tartanak és gondolnak, lásd A rózsa neve, de, mondom, ha azt feltételezem, hogy ő teremtette az emberi arcnak, és az arc mögött imbolygó léleknek ezt a kivételesen szép eseményét, akkor Ő is tud nevetni. Minden, ami van, az Ő műve. Lehet, hogy a bűn nem, de a bűnbeesés feltétele és lehetősége, igen. Szóval szerintem tud nevetni Isten. És vihogni is tud. Meg röhögni, persze.

– A regény másik fontos síkja a diktatúrához való viszony, a diktatúrák működési elve. A gróf, illetve az általa irányított intéző, kinek személye lehet változó, de a neve, a Henrik ugyanaz marad. Az általa fenntartott parancsuralmi és abszolút kiszámíthatatlan rendszer mutat-e hasonlóságokat jelen korunkkal?

– Nem olyan régen az ÉS-ben olvastam egy szép közéleti esszét Majtényi Lászlótól. Ebben az írásban többek között arról értekezett, hogy a szabadság sokarcú, változatos és változékony képződmény, a diktatúrák mélyén pedig mindig ugyanaz, vagy egy nagyon hasonló ábrázat sötétlik. Én csak azt tudom mondani, hogy az ember nem véletlenül ír egy ilyen regényt. Nem véletlenül figyeli és modellezi a hatalom nyelvezetét, a hatalom gyakorlatát, amelyben mindig ugyanaz a cél. Mi is. Az elnyomás. Ilyen értelemben a szabadságnak nincs konkrét célja azon túl, hogy tiszteletben és szabadon kell tartani a másikat. A szabadság a másik, és a kialkudott formák tisztelete. A szabadság mindenkire érvényes. A hatalom viszont kizárólagosság, lám, soha nem lakik jól.

– A diktatúrára adott különféle válaszok katalógusának is értelmezhető a könyv, milyen válaszok léteznek erre a rendszerre?

– A huszadik század magyar közgondolkodása a különböző diktatúrákhoz való szocializálódás, az alkalmazkodási metódusok és a túlélési technikák elég jól ismertek. Ellenállás, alámerülés, emigráció, önhalál, a félelem fölszámolása, a kompromisszumok sokszínű sokasága, vagy hogy majd belülről fölbomlasztom. Ami most van, egy hallatlanul manipulatív és agresszív rendszer, és nem nagyon bír morális skrupulussal. Mindent fölülír a haszonelv. Ennek a rendszernek erős társadalmi alapozottsága van. Minden elem, ami a huszadik századi diktatúrák jellegzetessége volt, újra van hasznosítva. Én nem tudom, a szabadságvágyat hogyan lehet majd újra hasznosítani. De elég váratlanul ki szokott derülni, hogy lehet.

– A nyelv és a tartalom erős ellentmondásban áll a könyvben egymással. Igen lényeges szerintem, hogy az emelkedett nyelvbe néhol meglehetősen vulgáris elemek keverednek. Miért tartotta fontosnak, hogy mintegy ezzel az eszközzel is kiemelje az effajta rendszerek abszurditását?

– Ironikus gesztus, azt hiszem. Fölhúzza a bunkó a párizsi öltönyt, és azt gondolja, ő maga is Párizs, és Párizst is csinál. Pedig csak a sertéstelep mellett fújja arcát a szél.

Jolsvai Júlia

Darvasi László: Magyar sellő
Magvető Kiadó, 204 oldal, 3499 Ft