Melania G. Mazzucco csaknem húsz éven át kutatott, mire megszületett Az építésznő. Plautilla Bricci története egyszerre az elfeledett festő- és építésznő portréja és a XVII. századi Róma regénye is. A könyvet Todero Anna fordításában olvashatjuk.

Iskolás éveim alatt nem is volt jobb, mint a végtelenbe tűnő nyári napokat vaskos történelmi regények társaságában eltölteni. Elveszni az ókori Róma kanyargós utcáin vagy alámerülni a francia királyi udvar intrikáiban. Lassan cammogó idő, komótosan építkező, részletgazdag történetek, tucatnyi szereplővel, kalanddal és intrikával. Ezt az élményt hozta vissza Az építésznő, amelynek minden oldalán érződik Mazzucco szenvedélye és az a rengeteg kutatómunka, melyet elvégzett a regény megírása során. Pedig a témára mintegy véletlenül bukkant rá, amikor egy svájci előadásra keresett a korukban sikeres, ám azóta feledésbe merült női szerzőket és művészeket – mesélte a Könyvesblognak adott interjúban. “Így bukkantam Plautilla Briccire. Pellegrino Orlandi Abbecedario pittoricójában, amely egy nevekkel teli gyűjtemény, „építésznőként” (architettrice) tüntették fel. Még sosem találkoztam ezzel a szóval (azt gondoltam, az olaszban nincs is női főnévi megfelelője az építésznek), és nagyon meglepődtem.”

A meglepődést pedig hosszas kutatás követte, amely során szép lassan előtűntek Plautilla Bricci és a körülötte lévők életének dokumentálható sarokkövei. A regény vezérszálát is ez adja, az idős Plautilla egyes szám első személyű elbeszélése gyerekkorától egészen magányos öregségéig. Az ő szemén keresztül látjuk a családját, a művészvilág versengését és harcait, az egyházi politika csatamezejét, és a római mindennapok lehetőségeit. És ne legyenek illúzióink, egy római lánynak, akinek a családja a szegénységi küszöb felett egyensúlyozott, a lehetőségei nem voltak számosak. És még ezek között a lehetőségek között sem válogathat szabadon, hosszú időnek kell eltelni, mire Plautilla kezébe veheti a sorsát, ha ténylegesen megteheti ezt egyáltalán. Miután apja úgy dönt, hogy kiházasítás helyett inkább tanítja Plautillát, egy szokatlan és rögös életútra ítéli lányát. Tudást és mesterséget ad neki, de ezzel együtt a vágyat is, hogy kilépjen az árnyékból és alkosson. Ez azonban az akkori Rómában korántsem volt egyszerű, elég azt megjegyeznünk, hogy Plautilla egyedül, férfi kíséret nélkül a házát sem hagyhatta el, és hiába vívta ki helyét a Szent Lukács Akadémián, gyűléseiken már nem szólalhatott fel, jelenlétét fel sem jegyezték.

Plautilla visszaemlékezése szorosan követi életét, családja és barátai sorsának alakulását, szakmai előmenetelét, mindeközben részletes képet kapunk a cserélődő pápák, bíborosok és kegyeltek soráról, Róma és Párizs szembenállásáról és magáról Rómáról is. Olvasás közben néha úgy érezhetjük magunkat a tengernyi név, alkotás, templom és tisztség sorában, mint egy viharos tengeren hánykolódó hajós, vagy éppen a XVII. századi római polgár, aki a folyamatosan változó hatalmi játékok csataterén élt. Ahol hihetetlenül magasra lehetett jutni, de ugyanakkor abból a magasságból szédítő sebességgel lehetett lepottyanni is. És miközben ez a kavargás szerepet játszik a regény atmoszférájának megteremtésében, a tárgyilagossága talán a regény egyetlen gyenge pontjává is válik, mert az adatok tömege túl sokká, lehengerlővé válhat az olvasónak.

A történelem viharait, és minden múlandóságát, az eszmék és álmok szétfoszlását is beleszőtte Mazzucco a regénybe. Plautilla visszaemlékezéseit időről-időre megszakítja egy-egy közjáték, amelyekben az 1848-49-es olasz háborúban találjuk magunkat, és egy önkéntes katona, Leoni szemével látjuk a Plautilla által tervezett Benedetta villa pusztulását. Mert Az Építésznő nemcsak a megépítés, hanem a pusztulás és a feledés regénye is.

Természetesen a dokumentumokban, levéltárakban, jegyzékekben fennmaradt adatok, említések csak az események kontúrját rajzolhatták ki. A szereplőibe lelket már Mazzuccónak kellett belelehelni, megteremteni a szellemsorsra ítéltetett Plautilla személyiségét, és kialakítani kanyargós utakon járó viszonyát Elpidio Benedettivel. Ezt a feladatot az írónő mintaszerűen teljesítette, élő karaktereket teremtett egy olyan korban, amelynek gondolkodása és szabályai elsőre idegennek és dühítőnek tűnhetnek nekünk, azonban ha közelebbről vizsgáljuk Plautilla története örök: az újtól való idegenkedés legyőzése, és az álmokért való küzdelem, a tradíciók és konvenciók felülírása azért, hogy kiteljesedhessünk.

Vincze Dóra

Melania G. Mazzucco: Az építésznő
Fordította: Todero Anna
Jelenkor Kiadó, 600 oldal, 4999 Ft