Tandori Dezső: Honvágyunk, a szó
Tandori Dezső - 2014.04.21.
Szavak honvágya, ez a megkapó, tartalmas, szinte önmaga rejtjelezését azonnal feloldó címe Ágh István új prózakötetének, az esszékből, rádió-előadásokból, tűnődésekből és emlékezésekből álló gyűjteményének. De hát nem biztos, hogy a feladvány egyértelmű. Amiként a sakkban mondják néha, mellékmegfejtése van. Magam például azonnal inkább a bonyolultabbra gondoltam: a szavaknak honvágya él, hogy közlésbe, gondolati megformálásba, összefüggésbe kerüljenek. Míg Ágh mintha inkább azt a jelentést favorizálná, hogy a magyar szavak idegenben kicsit magunkra hagynak minket a kosztolányis értelmezésében: kicsi haza, nagy-nagy világ. Nos?
Újabban magam sem szeretek már „idegen” nyelven beszélni. Nem érzem eredendőnek egy-két éve a forditósdi feladatát, nem vágyom más nyelven beszélő környezetekbe… de a villamos lépcsőjén felkapaszkodni sem vágyom; emberek közt lenni – magyarul se; a minimális irodalmi tevékenységeken túl – „nyista”; vigyázzunk tehát, mely értelmezésnek hiszünk.
Hanem hát magam tkp. leéltem az életem egy módozatát, és legutóbbi könyvemben, az aforizmák elején joggal áll tőlem, hogy „a világban csak a világon kívül lehet élni”, és hogy „még sok mindent szeretek csinálni, csak csinálni nem szeretek már semmit…” Ágh István nagy jelentőségű írói életműve is egy sok mindenben komplettül leélt élet, ennek ellenére – és Ágh művészete iránti minden lelkesedésem mellékvágányaként – magam sosem látom barátomat, István urat itten a magam iménti két mondásocskám hittevőjeként… bár elképzelhető, hogy rendes szellemi terméknek tartja agyam e szüleményeit, egzisztencialitásom ilyes megfogalmazását.
Ágh István a létezés megannyi buktatóját ismerve megmaradt pozitív hősnek. E fogalom egyik legmélyebb érzületű képviselőjének, persze. Esszéi, talán Zelkről és Szabó Lőrincről szóló írásait kiemelve – kiemelkedőek -, emlékezései… ah, Nagy Lászlóról és Kondor Béláról… kincseket őriznek, de mint József Attilánál a tárnák. S nem elégszik meg ennyivel, lelke hűségével és szolgálatának jelentőségével. Ágh valami csudás módon ír, igen, a „pozitív hősségen” és a tárgyakon túl, minden konkrétsága ellenére: ott az az erőtere, ne mondjam, sugárzása az írásának, hogy a dolog szól. A legjobb hangszerelésben. És mégis minden kimódoltság nélkül.
Bámulatos prózaíró a maga jegyében.
S mindenkit csak saját jegye szerint értékelhetünk.
Amilyen nagyra én Ágh István konkrétumát – hagyván most jegyeket, aktualitásokat, nézve csak emberi egyedüliségét, ld. Kosztolányi – igen, amennyire őt így értékelem, annál csak az általa kezelt tárgyak, az irodalom részletei vonzanak jobban. Szerzőnk nem homályosítja el önmaga fontosságának semmi moccanása által sem a konkrét tárgyat, melyről szól.
Így saját maga értékét is hatványozza, másfelől a közlendőket járja át valami édesség nélküli, hízelkedést nem ismerő szeretettel.
Nem ismertetem közelképeinek háttereit, részleteit. Huszárik, Császár István. Nagy Gáspár… Nem, mértéket tartok. Megelégszem annyival, hogy biztosítom itt olvasómat: hiteles anyagokhoz jut szakszerűen. A változatosság pedig akkor is gyönyörködtet, ha sok terepről „csak” jelzéseket ad. Így szólal meg hirtelen Heidegger, Wittgenstein… de az Ágh számára eleve adott, eredendő „írótársaság” is számtalan prizmával villogtat „világfényt”.
Ágh nagy szerencséje, hogy azok közé tartozgatott, akikről elsősorban ír. Mert olyan szelíden erős alkat ő, makacskodás nélkül is kitartó, elzárkózás nélkül is önmagához hű, legmélyebben nézve önértékóvó, hogy csordulás és csorbulás nélkül tudott megmaradni mindenkor Ágh Istvánnak.
Rövidebbre fogom írásom, hogy a gyönyörűséges könyvcímlap is ideférjen jól. Széles Judit munkája. A Nap Kiadót és Sebestyén Ilonát külön elmerés illeti szerkesztői munkájáért. Ennek érdemei, erényei, persze ismertek.
Ágh esszéit eléggé jól ismerem a fantasztikus In Memoriam sorozat köteteiből, ahol Domokos Mátyás a szerkesztő-főhős, ám Sebestyén Ilonával jócskán együtt. Jékelyről, másokról írt ott Ágh, s nem titkolom, egyre bőségesebb magánbeszélgetéseink során is egyetértésben leledzünk példásan, Ágh Pista és csekélységem. Az imént nevezett költő ügyében pl. De ami Szabó Lőrincet illeti: úgyszintén. Másutt megírtam ugyan, hogy Ágh István bűvös módon húzza meg a magyar szépirodalmi romantika kacskaringós összekötővonalát. Nem víz választó! Igen, ld. Szabó Lőrinc és Jékely. Szabó Lőrinc mint romantikus? Persze, Kosztolányi is az. De hagyjuk ezt. A magam oly sokban romantikus „szívének” mindig jóleső az ily annyira józanul „megindult” szóhonvágyos költővel bármi mélyes írói találkozás. Ám túl ne beszéljem, csakugyan.
Mikor már írni se vágyom igazán. Csak hát a Szentlélek, az ihlet… Meg hát azt hiszem, írás nélkül se menne az élet.
Tandori Dezső
Fotó Szabó J. Judit
Ágh István: Szavak honvágya
Nap Kiadó, 288 oldal, 3300 Ft
Ajánló tartalma:
Az archívum kincseiből:
A vérzés hiánya – Annie Ernaux: Lánytörténet
Tűzön-vízen át – Mark Haddon: A Delfin
„A legaljasabb és a legnemesebb dolgokra egyaránt képesek vagyunk” – Bene Zoltán
A határozottan szív alakú szirom – Interjú Géczi Jánossal
Különleges emlék egy csodálatos nagymamáról – Beszélgetés Finy Petrával